Belevetettem magam az erdőbe, és kerestem egy megfelelő búvóhelyet éjszakára. Nem sokkal később találtam egy takaros kis barlangot, ami legalább az esőtől megvédett. Körülötte mohák, páfrányok és több százéves fák terültek el. Szinte belefeledkeztem a körülöttem keletkezett zöld színáradatba, amihez hasonlót még életemben nem láttam. Az erdőben csend volt, csak az esőcseppek kopogtak a lapuleveleken és az avaron. Sajnos gyorsan ki kellett lépnem a természet sugározta nyugodtságból, ami már a saját tudatomban is elterjedt. A kezeim ökölbe szorultak, és a szemem egy távoli pontra szegeződött. Eszembe jutottak Esme szavai: „Egyébként mi állati vérrel táplálkozunk, főleg szarvas vérrel. ” Már jó pár napja nem ettem, csak a vér színe és szaga örvénylett a fejemben. Hirtelen elhatározás volt ugyan, de úgy döntöttem, üldözni fogom azt a szerencsétlen szarvast. Az elmém szinte elborult a vágytól, amit az állat életének kioltása keltett bennem. Semmivel sem törődve vetettem magam a zsákmány után, tudva, hogy egy ilyen könnyű célpont nem nagy kihívás. Pillanatok alatt beértem a zsákmányt, és ledöntöttem a lábáról, – ahogy Esme említette - rögtön az ütőerébe harapva. Nem telt bele sok idő, a szarvas ledőlt két fa közé, és láttam magam éjfekete szemeiben, amik elsötétültek a rettegéstől, és a halálfélelemtől. Gyorsan megadta magát, és a szíve nem dobogott többé. Amíg táplálkoztam, folyamatosan magamon éreztem a tekintetét, de ez nem igazán tudott megzavarni. A vére nem volt olyan laktató, és egyszerűen íztelen volt. „Az íze nem hasonlítható az emberihez” újra Esme szavait hallottam. Az emberi vérnek van egyfajta aromája, olyan kellemes édes-sós íze, amit az állati vér nem tud pótolni.
Már majdnem végeztem, amikor az ösztönöm azt súgta: „Veszélyben vagy!”. Minden egyes cseppet hiányoltam volna, ha otthagytam volna az állatot, ezért nem törődtem a fejemben ordítozó hangokkal, amik annál inkább erősödtek, minél több vért szívtam magamba és minél több ideig maradtam az állat mellett. Amikor végeztem, és felálltam, gondosan le kellett volna mosakodnom, mert az ajkam szélétől az államig patakokban csurgott le a vér. Az állam hegyéről zuhantak és koppantak a cseppek, de a hangjuk elveszett az esőcseppek kopogásában. Egy pillanatig néztem, egy csepp hogyan hagyja el az állam, és távolodik, majd amikor földet ér, sok kis cseppé válik szét, és a vörössége halványodik, ahogy keveredik az esővízzel. Közben a hangok a fejemben egyre inkább kezdtek összezavarodni, és egyszerre csak mind elhallgattak. Amikor újra felnéztem, valósággal megmerevedtem.
Nem számítottam arra, hogy pont itt az erdőben találkozom Edwarddal. Ott állt velem szemben, pár méternyire tőlem, támadó pozícióban, tartása feszes volt, guggolt a földön kezeivel támasztotta meg magát a talajon. A felsőtestét előre döntötte, a fejét is egy kicsit lehajtotta, ezért a szemei hegyes szögben érték az arcomat. Pillantása fenyegető volt, szivárványhártyája éjfekete, és csak úgy szikrázott belőle a düh. Azon tűnődtem, ha a puszta pillantásával ölni tudna, már rég halott lennék. Ezen kívül még fenyegetően morgott is, amilyen hangosan csak tudott. Egy pillanat múlva már kiegyenesítette a hátát, felállt, már nem volt támadó pozícióban, talán azért, mert érezte, hogy eszemben sincs harcolni vele. A kezeit ökölbe szorította, a szemeiben még mindig izzott a düh, és még feketébbek lettek, mint azelőtt.
- Hogy mersz ide jönni? – kérdezte dühtől elfúló hangon.
- Azt mondtad, hogy nem akarsz többé látni, de én azért szeretném a családodat.
- Badarság! Nem is ismered őket! Csak azért jöttél ide, hogy megkeserítsd az életemet! Túlságosan fájnak azok a sebek, amiket TE okoztál, és ezt nagyon jól tudod.
A hangja átcsapott a dühből szomorúságba, és egy pillanatra láttam a szemeiben a szenvedést, amit én okoztam neki. A tekintete elengedte a szemeimet, lenézett a földre, és valószínűleg a múlton morfondírozott.
- Miért akartál találkozni a családommal? – a hangja már nyugodtabb volt, úgy látszott, elűzte a gondolatait a múltról az elméje egyik szegletébe.
- Az igazat megvallva, rájöttem, hogy mekkora szörnyeteg vagyok, és szeretném megtanulni kontrollálni a vágyaimat – válaszoltam, közben elszégyelltem magam, mert eszembe jutottak az áldozataim sikításai, és a halálfélelmük, ami visszatükröződött a szemükből.
- Csodálkozom rajtad! Idejössz, és próbálsz úgy tenni, mintha megváltoztál volna. – Edward lenézően beszélt, kezével a szarvas felé intve, majd határozott és dühös hangon folytatta – Mire visszajövök, nem akarlak itt találni! Takarodj innen!
- Mert különben? – Kifogytam már a nyugodtságból, és az udvariasságból, előjött az igazi személyiségem. – Azt hiszem, hogy jobban teszed, ha nem fenyegetsz, mert szegény lánynak még baja lehet. – A szemei kitágultak, leesett neki, kire gondolok. Folytattam: Láttam őt egy képen. Ha nem néztem volna meg alaposan, még talán azt is hittem volna, hogy közénk tartozik. De nem. Ő nem lehet vámpír! – a szemeiben csak úgy lángolt a düh.
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, szabad utad nyílik a pokolba, hacsak halálod után nem válsz semmivé.
- Ez az én Edwardom! Látom, még mindig nem tudod kontrollálni a dühödet. Egyébként is, ki mondta, hogy ujjal fogok hozzáérni? Nekem annál sokkal jobb van. – Az egyik kezemmel a vértől maszatos számhoz nyúltam, megvillantottam egy gúnyos mosolyt, és az egyik ujjammal megkocogtattam a fogaimat. Edward már ugrásra készen állt, hogy eltörje a nyakamat, szétcibáljon és elégessen. Visszaváltottam a kedves hangulatomba, mert úgy éreztem, ha ezt tovább folytatom, nem úszom meg élve. Nem szabad túlfeszíteni a húrt, mert akkor elszakadhat! – gondoltam magamban.
- Nyugodj meg! Eszembe sem jutott bántani a kis védencedet. – feleltem gyorsan, a reakciójára várva - De ahogy hallottam, jobb lesz minél előbb átváltoztatni, mielőtt még az egész családodat megölik vele együtt. – Elámulva nézett, de még mindig haragos volt az előző "tréfám" miatt.
- Ezt meg honnan tudod?
- Vannak információim. Kérlek! Hadd maradjak még egy kicsit nálatok! – A szememmel olyan esdeklően néztem, mint még soha. Egy percre elgondolkodott – biztos a lehetőségeken -, közben a fejét lehajtotta, és az egyik kezével az orrnyergét szorította. Felnézett, látszott rajta a szánalom.
- Egy hétig maradhatsz! De ha hozzáérsz Bellához, vagy egy másik emberi lényhez, olyan kínhalálod lesz általam, amit el sem tudsz képzelni! Amikor otthon vagyunk Bellával, ne mutatkozz, különben ezt sem úszod meg szárazon.
- Áh, szóval Bella a neve!
- Ne merj a közelébe menni! – a szemében még mindig parázslott a düh.
- Nyugodj meg! Nem fogom megkísérelni! – válaszoltam könnyedén.
- Ne feledd, csak egy heted van! – ezzel eltűnt. Kellemesen nyugtáztam magamban, hogy még mindig hatással vagyok rá, mivel különben már kapásból elűzött volna.
…jszakára behúzódtam a barlangba. Szívem szerint visszamentem volna Cullenékhez, de megfogadtam Edward tanácsát, és nem akartam túl közel kerülni, sem hozzá, sem más emberi lényhez. Úgy döntöttem, hogy kószálok egy kicsit, és feltérképezem a vadászterületet. A fák koronája szorosan záródott, a páfrányok igen nagyra nőttek, a köveket, és a fatörzseket belepte a moha. Futás közben nem is figyeltem meg a természet szépségeit, de most, hogy normális – értsük úgy: emberi - tempóban haladtam, több időm volt, hogy körbenézzek. Egy kis idő múlva, találtam egy – az enyémnél is takarosabb – barlangot. Belepillantottam, ahogy láttam, nem teljesen elhagyatott, mert a bejárathoz egy nagy fakéreg volt támasztva, amit már benőtt a moha, és távolról teljesen beleolvadt a környezetbe. Amikor egy könnyed mozdulattal odébb tettem az „ajtót”, láttam, hogy feltevésem igaznak bizonyult, tényleg élt – mármint berendezkedett – itt valaki. A földön jó nagy szőrmék voltak leterítve, és a sarokban volt egy rádió is. Elég abszurdnak tűnt, hogy élhet itt valaki, hacsak… hacsak nem vámpír. De a vámpírok nem szoktak így „berendezkedni”… Általában vándorlunk, és nem maradunk egy helyen. Ha tényleg vámpír, bizonyára megfigyel valakit vagy valamit. A gondolataim teljesen más irányba fordultak, azon tűnődtem, vajon Cullenék tudnak-e az ittlétéről, szívesen látják-e itt, vagy csak betolakodó. A legésszerűbb az volt, hogyha megvárom a lakót, de nem maradhattam itt, mert ha észrevesz, rám támadhat! Letáboroztam egy fa tövébe éjszakára, mert mire sikerült döntést hoznom, besötétedett. Afelől semmi kétségem sem volt, hogy visszatalálok búvóhelyemre, de hajtott a kíváncsiság, hogy talán találok egy társat. Amikor leültem a fához, nem gondoltam, hogy ennyire unalmas és rossz lesz várakozni. Lassan besötétedett, és az eső is rákezdett. Rákényszerültem, hogy abbahagyjam - pontosabban felfüggesszem – a megfigyelést. Lassan bandukoltam hazafelé – nem volt kedvem rohanni – inkább megfigyeltem az erdőt, úgy, mint idefelé jövet, bár most már egészen más képet mutatott. Ugyan még mindig esett, de a hold sugarai átszűrődtek a fák levelein, nem érték el a földet – túl gyengék voltak ahhoz – ahol viszont egy kis rés nyílt a lombokban, a holdfény elérte a nedves avart a földön, és egy kis azúrkék árnyalatba öltöztette a növényeket. Azt hittem, távolabb kószáltam a saját barlangomtól, és elég jó érzés fogott el, amikor beléptem az aránylag száraz „otthonomba”. Leültem a földre, a hátamat nekitámasztottam a barlang falának, ami hideg volt, és nyirkos. Egy kicsit zavart hogy a hajam elázott és csöpög belőle a víz, szóval megpróbáltam megszárítani, megtöröltem az ingem ujjával.
- Most már inkább boszorkaként festek, nem vámpírként! - Gúnyolódtam magamban, mivel a hajam, a törölgetéstől felborzolódott, és nem volt mivel kiegyenesítenem.
- Na ennyit arról, hogy minden vámpír tökéletesen néz ki! – ezt már hangosan ki is mondtam, ismét magammal gúnyolódva. Most jött a szokásos „Miért-nem-tetted-meg?” nevezetű játékom. Fölróttam magamban azokat a dolgokat, amiket meg kellett volna tettem, de valami miatt elszúrtam őket. A napom elején kezdtem, és mindent sorról sorra számba vettem, és amikor az Edwarddal való találkozáshoz értem, a gerincemen kellemes meleg áramlat lett úrrá.”Olyan ő nekem, mint egy testvér.” Próbáltam magam ezzel a gondolattal nyugtatgatni, holott tudtam, hogy ennyivel nem lehet lerendezni az ügyet. Gyorsan továbbléptem, nehogy felszakadjanak a régi sebek, amiknek már majdnem sikerült behegesedniük. Kíváncsiságom felülkerekedett a múlton, és most még jobban foglalkoztatott, vajon ki lehet az a rejtélyes valaki. Utána már azért kínoztam magam, hogy miért nem rohantam hazafelé, akkor még talán a hajam sem lenne vizes.
- Tipikus mazochista alkat vagyok! – jegeztem meg magamnak halkan. …s mint általában, most is magamon nevettem.
Előhúztam a farmerzsebemből egy kis könyvecskét, épp akkora volt, hogy elfért a tenyeremben, de ahhoz képest elég vaskos. Kinyitottam azon az oldalon, ahol a fényképeket tartottam. Volt pár, ami az előző családomról készült, de én nem azt kerestem. Összesen egy képem volt Edwardról, az is kicsit homályos. Előkotortam a tucatnyi fénykép közül, amik mindenféle formájúak voltak azért, mert a környezetet és a nem kívánt személyeket levágtam – pontosabban letéptem – róluk, mert különben túl szélesek lettek volna, hogy beleférjenek a kiskönyvbe.
Egy percig néztem a képet, a múlton morfondírozva. Aztán újra eltemettem a gondolataimat, az agyam legmélyére, és rápakoltam – gondolatban – egy csomó régi emléket, még emberkoromból.
- Szánalmas vagy! – ismételtem magamban többször is.
- Szörnyű, hogy egy vámpír lehet ennyire érzelgős! – a fejemet kezeimbe temettem, és próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből. Utána belekezdtem a szokásos esti – pontosabban – éjszakai szertartásomba. Hátralapoztam a könyvecskében a versekhez. Ugyan körülbelül csak 15 verset tartalmazott, amelyek közül már mindegyiket kívülről fújtam, de elkezdtem az elejétől, és minden szót artikuláltan kimondva egy párszor – úgy körülbelül tízszer-tizenötször – végigrágtam. Mire ezt elvégeztem, már szinte hajnalodott. A versek nem voltak épp a legrövidebb epigrammák, ezen kívül nem is szerettem őket. Egyiket sem találtam különlegesnek, még csak nem is rímeltek, ezen kívül a nyelvezetük is borzalmas régi volt – bár ha azt vesszük – én sem vagyok már mai gyerek, ha a születési dátumomat nézzük. 1867-ben születtem Havasalföldön – milyen ironikus hogy pont itt volt fejedelem Vlad Tepes, akiről ihletet vettek, és megírták a Dracula című könyvet, pedig ő nem is volt igazi vámpír. Mire végiggondoltam mindent, már kivilágosodott, és elérkezettnek láttam az időt, hogy elinduljak a megfigyelésre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés