- Mi? - nyögtem magam elé bámulva.
Lepergett bennem az elmúlt öt perc. A tanár az érdeklődésünk felkeltése érdekében először a vérünkkel akar kísérletezni. Vércsoport vizsgálat. Nagyot nyeltem, közben hallottam, ahogy páran felhördültek, mások undorodtak, és voltak akik remek ötletnek tartották.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy az óra nagy részét elbeszéltem. Már nincs időnk a kísérletre. - Hangos sóhaj tört ki belőlem, éreztem Fred kíváncsi tekintetét a hátamon.
- A jó hír az, hogy a következő órán is önökkel leszek, tehát még a mai nap folyamán megismerkedhetnek a saját vérükkel. Mindenesetre bemutatom, hogy a vizsgálat teljesen túlélhető. Az első alany én leszek. - Újra nagy adag levegőt szívtam a tüdőmbe miközben kiegyenesedtem a padba, kezem megfeszült. Így is egész nap éreztem a vér éhséget keltő illatát. Azt az édes, sós, keserű ízt, aminek csupán silány másolatát ihatom mióta képes vagyok vadászni.
Próbáltam terelni a gondolataim. Becsuktam a szemem. Tiltott szavak. Vér. Piros. A gondolataimra fátyolként telepedett az éhség. Nem bírtam ellenállni. Szemeim maguktól kinyíltak, és rátapadtak a tanár mutatóujjára. Önkéntelenül hajoltam egyre előrébb a padon.
Egyetlen pillanat volt csak. Minden érzékszervem megszűnt létezni, a testem összes fizikai folyamata leállt, egyetlen pillanatra. Egyetlen pillanat, amikor a tű vége behatolt az enyhén recés bőrfelületet átszakítva. A másodperc töredékéig a hideg fém megállt, majd gyakorlott mozdulattal kihúzta. A mélyvörös, hívogató vércsepp kibuggyant. Az illata, az illata, az illata...megmagyarázhatatlan. Arra eszméltem, hogy hangosan lihegtem és az asztal velem ellenkező oldalát szorítottam. A számhoz kaptam, miközben körbenéztem a teremben. Az osztály nagy része engem figyelt, a kétség, hogy a percekben amíg nem voltam magamnál mennyit mutathattam meg másik énemből kijózanított. Visszahúzódtam a székembe, és újra megfeszítettem minden izmomat. Még mindig éreztem, hogy hangosabban szuszogok a kelleténél, a szám kissé nyitva van, és nem tudom levenni a szemem a vérről, de már irányíthatónak éreztem a testem nagy részét.
- Jól vagy? - Fred értetlenül figyelt. Lehunytam a szemeim, reménykedtem,hogy nem szólít meg. Csak bólintottam és tovább koncentráltam.
- …s készen is vagyok - nézett fel a tanár az asztaláról, ettől függetlenül a vér tömény illata még mindig betöltötte a szobát.
- Nem ájult el senki? - pásztázta körbe az osztályt, aztán a tekintete megakadt rajtam. - Oh, Cullen kisasszony, jól van? …ppen annyira kétségbeesett tekintete van mint annak a szőke Cullenek . Nem emlékszem már biztosan a nevére... azt hiszem Jasper. A családjából kiindulva gondolom, a következő órán ne is várjam, hogy megtiszteljen a jelenlétével.
Szinte már remegtem. Olyan nehezen kezelem a vért, ahogy Jasper? Olyan veszélyes vagyok, mint Jasper? Képtelenség. Újra behunytam a szemem. A csengőszó mentett meg. Felkaptam a táskám és elsőnek rohantam ki a teremből. Minél előbb meg kellett találnom Jacobot. Ahogy futottam a folyosón valaki elkapta a karom
- Hova sietsz? - Fred tartott vissza
- Hagyj békén - morogtam és lefejtettem ujjait a könyökömről, újra sietni kezdtem, de még hallottam messziről a hangját.
- Áucs. Nem gondoltam volna, hogy ilyen... erős vagy. - Újabb hibát követtem el.
Már egyáltalán nem ment az ésszerű gondolkodás, a folyosó megtelt diákokkal, alig tudtam átpréselni magam közöttük. A sok zaj között úgy éreztem magam, mintha ezer méhkas zümmögne a fülemben, az illatok összekeveredtek, és eltömítették az orrom, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, hogy ki kell jutnom innen. Ha kell emberéletek árán is. A semmiből ütközött nekem az a jól ismert forró mellkas. Hevesen átöleltem. Biztonságban voltam.
- Jake - nyöszörögtem, miközben pólójába fúrtam az arcom.
- Azt hiszem elég volt neked ennyi mára - suttogta, miközben jobb oldalára fordított és lassan elindultunk kifele.
Gyorsan kihajtottuk a parkolóból, még mielőtt egy tanárnak alkalma lett volna kérdezősködni. Csendben ültünk. Jake egyik kezével átölelt.
- Mi történt? - nem válaszoltam, csak az járt a fejembe mennyire gyenge vagyok, mennyire a családomra vagyok hagyatkozva.
Újra magam elé képzeltem a vér émelyítő illatát és rosszul voltam magamtól, hogy ennyire gyenge az önkontrollom. Teljesen kétségbeestem újra. Csak bámultam magam elé és hangosan fújtattam. Elhagytuk a várost, amikor Jake félreállt az úton. Meggyötört arccal néztem rá.
- Nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz - a beszédhez vissza kellett nyelnem a könnyeim.
- Az első lépések mindig a legnehezebbek. - Végigsimította egyik ujját a hófehér bőrömön. A vigasztaló mosoly hirtelen eltűnt, és mintha valami érdekfeszítőt talált volna rajtam. Az ujját egészen lehúzta az állam vonaláig, nem tudtam mi történik, csak bámultam az érdeklődő szemeit, ahogy követik az ujja vonalát. Nem tudtam, megszólalni, de a légzésem lelassult, inkább elakadozott. Ő is hasonlóan vette a levegőt ahogy ujja az ajkamra tévedt. Lassan végigjárta, miközben éreztem, hogy a bőröm felveszi a halvány rózsaszín pírt. Lassan a keze leesett a vállamra. Csak néztük egymást, én nem tudtam mi fog történni. Azelőtt Jake sosem viselkedett ilyen, furán. Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi következik, csak azt tudtam, hogy akarom. Remegve közeledtünk egymáshoz amíg az ajka végre megtalálta az enyémet. Kirázott a hideg, a legjobb értelemben. A keze lecsúszott a hátamra és még közelebb húzott magához, ahogy egyre vadabbul csókolt. Nem tudom, mennyi idő telt el, ebben a hihetetlen mámorban, de amikor lassan elhajolt úgy éreztem, mintha a fél kezem szakítanák le. Nyöszörögve hajoltam utána, és ő még egy csókot nyomott a számra, majd a homlokomnak támasztotta a sajátját.
Na, most adtunk okot apádnak a félelemre - mosolygott miközben a tarkómon simogatta a hajam.

Csendben ültünk egymás mellett, miután Jake visszahajtott az útra. Az egész olyan volt, mintha az elmúlt negyed óra meg sem történt volna. De mégis. A testem kellemesen zsibbadt, miközben a szívem amúgy is gyors verése még vadabbra változott. Csapongtak a gondolataim. Hogy értette, hogy van oka a félelemre? Miért bűn az, amire ennyire jó? Bár nem tudtam, mit talált Jake ebben ami annyira felvillanyozta, hogy idegesítheti vele Edwardot, de egy részem érezte, hogy ennek köztünk kéne maradnia. Ideges lettem, ahogy megálltunk a Cullen ház előtt. Apa és anya a teraszon álltak. Figyeltem, ahogy apa arca a nyugtalanból idegessé és végül dühössé formálódik, miközben a mellettem ülő Jaken egyre jobban terült szét az önelégült mosoly. De ahogy apa gyors léptekkel az ajtaja mellett termett kissé komolyabbra változott az arca.
-Szállj ki, te korcs - emelte fel a hangját, miközben kivágta Jake ajtaját. Ő követte az utasításait, és pár pillanat múlva már megfeszültnek álltak, olyan közel egymással szemben, hogy szinte összekoccant homlokuk, döbbenten és ijedten ültem a kocsiban, képtelen voltam megmozdulni. Sosem láttam még őket így egymásnak esni.
-Edward, kicsit túlliheged nem? - szűrte ki a szavakat fogai között Jacob.
-Minden egyes nap beengedtelek a házamban, családtagként tekintettem rád, nem tiltottalak el tőle, és ezt kapom cserébe?
-Az elejétől fogva tudod, hogy mit érzek iránta – bár Jake magasabb és testesebb volt, mégis gyereknek tűnt mellette.
-Ő csak egy kislány, az én kislányom. Mi vagy te? - undor ült ki Edward arcára.
-Megnézted már, beszéltél vele az utóbbi időben? Ő már nem egy gyerek, nem tekinthetsz rá úgy mint egy kislányra. – Most már mindketten felemelték a hangjukat Jake hevesen mutogatott felém.
Tűnj el a házam környékéről, tűnj el a lányom életéből ha életben akarsz maradni.
-Mi ütött beléd? Gondolkozz ember, hiszen tudtad hogy ez lesz, hogy egyszer megtörténik.
-De nem most, még nem, még korai – apa hátrahúzta az ajkait és kivillantak hófehér acél kemény fogait.
-Csak azért nem öllek meg, mert ő itt van – suttogta Jake, de így is tisztám hallottam. Keze ökölbe szorult és teste vadul remegett, megfordult és gyors léptekkel indult az erdő felé, miközben ledobta a pólóját a földre, majd rohanni kezdett és eltűnt a fák között.
-Próbálkozz kutya – morogta apa magának miközben figyelte a fák között elvesző alakot.
Még egy percig némán ültem az autóban, miközben éreztem az enyhe remegést a testemen. Aztán kicsaptam az ajtót és apának estem. Apró ökleimmel püfölni kezdtem a márvány keménységű mellkasát. Ő csak mozdulatlanul állt, és fájdalmas tekintettel tűrte az ütéseket.
-Miért tetted ezt? Miért? - kérdeztem hisztérikusan, miközben ő óvatosan magához húzott, és átölelt. Az ütéseim enyhültek majd abbamaradtak. Beletemettem az arcom a pamutpulóverébe és éreztem ahogy átáztatom könnyeimmel.
-Miért? - nyöszörögtem még alig hallhatóan, szélsőséges érzelmek kavarogtak bennem. De szerettem apát, bármi is történjen, ezen semmi sem változtathat. Szipogva húzódtam el tőle.
-Szeretnék egyedül lenni – suttogtam miközben elindultam az ajtó felé, csak ekkor figyeltem fel anya arcára. A fájdalom eltorzította, úgy éreztem ő tudja mit érzek. Behunyta a szemeit ahogy mellé értem. Egy percre tétován megálltam, majd magamhoz húztam és adtam egy puszit az arcára.

Egy kissé nyugodtabb lettem, amikor lecsücsültem az üvegfal elé, fejemet a hideg ablaknak nyomva. Próbáltam elfejtetni mindent, a gondolataim vadul cikáztak a mai nap történésein. Rendszertelenül emlékeztem az egyes eseményekre. Jó, rossz, jó, rossz, rossz... Örültem amikor a naplemente fényei kissé elfeledtették a mai napot. Csak figyeltem a halvány színeket, amíg lassan teljesen eltűntek, és sötétség borult a kinti tájra. Még ültem mozdulatlanul egy darabig, majd áthúztam egy kényelmes öltözéket, és bebújtam a paplan alá. Azt hittem nem fogok tudni elaludni, de a fáradtság hirtelen olyan erősen tört rám, hogy önkéntelenül leragadtak szemeim.

Az álmom a megszokott módon kezdődött, mint minden éjszaka.
Ahogy elhagytam a valóságot újra ott voltam a nappalinkban, Rosalie óvó kezei között. Tisztán emlékeztem, hogyan lógtak arcomba szőke tincsei, ahogy vicces o betűt formált szájából, és csendesen gügyögött nekem. Aztán minden lecsendesedett, mintha minden eltűnt volna körülöttem, amikor meghallottam azt a másik szívdobogást. Először csak figyeltem az egyenletlen dörömbölést, majd éreztem, ahogy a hideg szoba egyre forróbb és forróbb lesz, amikor ideges szuszogás nyomta el a dobogás hangját. A kíváncsiság erőt vett rajtam. Felnyomtam a fejem Rosalie válla fölött, és akkor megláttam őt. Talán ha lett volna veszélyérzetem sírva bújtam volna vissza nagynéném hideg kezei közé, de akkor még csak érdeklődve figyeltem a különös lényt, aki a forróságot árasztotta. Hatalmas volt, hatalmasabb mint akárki akit eddig láttam, teste vadul remegett, miközben kezeit ökölbe szorította és a szemeiben gyilkos utálat csillant meg. Senki nem nézett rám azelőtt így rövid életem során. Megdöbbenve tágra nyitottam nagy szemeim és ajkaim is kinyíltak. …s hirtelen, az idegen megállt, a remegése abbamaradt. Hasonló arckifejezéssel bámult vissza rám. Egy ideig néma csend szállt a szobára. Az idegennek elakadt a lélegzete. Idegen, de mégsem annyira. A fenyőillat ellepte a helyiséget, kellemes emlékeket csalt elő belőlem, egy hangról ami mélyebb volt mint a többi, amit hallottam már anyu pocakjában, ami megnyugtatott. Ismeretlen érzés szorította össze aprócska szívem. Nem az anyu iránti szeretet, nem is az amit apa iránt éreztem. Még azokhoz sem tudtam hasonlítani, amit a családom többi tagja váltott ki belőlem. Ez valami más volt, valami különleges. Tétován nyúltam felé, meg akartam fogni, érezni akartam a kellemes hanghoz és illathoz tartozó testet.
Közelebb lépett, lassan felemelte egyik karját, és az enyém felé közelített, csodálattal figyeltem mennyivel hatalmasabb és sötétebb mint az enyém. Már annyira közel volt, amikor Rosalie hirtelen elrántott, és ő került szembe vele.
-Tűnj el a közeléből, kutya! – sziszegte, de aztán egy meglepett sikoly hagyta el a száját.
-Nem lehet, ez képtelenség – nyögte miközben ugyanazt az arcot láthatta, amit én.
-Csak hadd fogjam meg - sokkal gyöngédebb hang volt mint amire számítottam, bizonytalanabb.
…reztem, ahogy a nagynéném karjai erősebben szorítanak, ha nem fogja engedni, ha nem fog odaadni neki...kitört belőlem a sírás, mire Rosalie prüszkölve tartott el magától, hogy megfigyelje az arcom.
-Ez képtelenség – suttogta nekem, én pedig csak sírtam és sírtam.
Lassan kezdett felé nyújtani, apró kezeimet vadul toltam felé, amikor hirtelen az emeltről egy újabb szív vad dörömbölése hallatszott. Elkapta rólam a tekintetét, és gondterhelt arccal a lépcső felé fordult, Rosalie visszazárt kezei rejtekébe.

Gépiesen ültem fel az ágyba. Még sötét éjszaka volt, az erdő felé néző hatalmas üvegfalon beszűrődött a Hold halvány fénye. Nem tudtam mennyi lehet az idő, de kiment az álom a szememből. Gondolataimba merülve bámultam magam elé. Talán ma választ kaptam erre a kérdése. A kérdésre, hogy mi az a dolog, amit születésem óta éreztem Jacob iránt. Ez nem barátság volt, nem is testvéri szeretet. Ez volt, az a megmagyarázhatatlan dolog, amiről az emberek könyveket, filmeket és zenéket írtak. Amit ünnepeltek, és gyászoltak, amit tiszteltek, és megvetettek. Ami az egész életemet belengte, amivel mindennap találkoztam, amit nem teljesen értettem. . .
- Szeretlek – suttogtam a hatalmas kerek teliholdnak, miközben egy farkas fájdalmas vonyítása törte meg az éjszaka csendjét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés