Teltek a hetek, lassan elmúltak a reggeli rosszulléteim és a hasam is gömbölyödni kezdett. Szörnyen üresnek éreztem a lelkemet, és csak az anyaság tudata vigasztalt. Persze, ez el is keserített, hiszen egyedül kell felnevelnem és egy gyermeknek apára is van szüksége.

Charlie most mutatta meg igazán, hogy milyen remek apa, hiszen mindenben mellettem állt. Reneé is ide akart jönni, mikor megtudta, hogy nagymama lesz, de nem akartam nagy felhajtást magam körül.

Egy dolog viszont aggasztott anyámmal kapcsolatban, és az az, hogy egyre többet veszekedtek Phillel. Charlie-nak ezt nem mondtam, mert hiába titkolta, tudom, hogy még mindig őt szereti, csak nem akarja kimutatni az érzéseit, inkább magába fojtja.

A terhességem alatt rengeteget ettem, és fel is szedtem pár kilót, de sejtettem, hogy a lányom – mert éreztem, hogy lány lesz – nem átlagos az apja génei miatt. Sokszor fordult meg a fejemben, hogy talán aggódnom kéne, hátha a lányom nem is ember lesz, de szerintem érezném, ha valami baj lenne vele.

A kisvárosunk tagjait megbotránkoztatta a terhességem, de azt titokban tartottuk, hogy Edward elhagyott. Mindenkinek azt mondtuk, hogy rendszeresen találkozunk, de ő most az új életünket és az esküvőt készíti elő.

Jaj, bárcsak azt tenné! Bárcsak egy kicsit jobban bízott volna bennem!

***

Akármennyire is határoztam el, hogy erős leszek, gyakran napokig letargiába süllyedtem, ilyenkor Charlie nagyon féltett.

Folyton az járt a fejemben, hogy milyen boldog lehetnék most a szerelmemmel és minden tökéletes lenne.

Egyszer csak csöngettek, fáradtan bicegtem kinyitni az ajtót. Mostanában nagyon fáradékony voltam, a legkisebb dologtól is elhagyott az erőm.

Már a negyedik hónapban voltam, és elég rosszul viseltem. Néha olyan rosszul voltam, hogy hiába voltam éhes, enni nem tudtam. A hasam gyakran görcsölt, de ezekről az alkalmakról féltem szólni Charlie-nak.

Kinyitottam az ajtót, Jake állt az ajtóban.

- Szia, Bells – köszönt, de nem mosolygott. A szemei a hasamra meredtek.

- Hello, Jacob.

- Hogy vagy?

- Jól – hazudtam könnyedén. Nem is tudom, hogy miért hazudtam neki.

- Nincs kedved sétálni egyet? A friss levegő jót tesz a babáknak – mondta, de a hangjában nem hallottam semmi gúnyolódást, talán csak leplezni próbált fájdalmat és csalódást.

Mi az, már mindenki csalódott bennem?

- Menjünk – feleltem egykekedvűen és bezártam mögöttem az ajtót.

- Hol van a büszke apa? – kérdezte mosolyogva, mikor már az erdei ösvényen sétáltunk. Szavai tőrként hasítottak a szívembe, erről a mondatról Edward utolsó szavai jutottak eszembe.

- Baj van? – kérdezte gyorsan, mert észrevettem, hogy elsápadtam.

- Nem, dehogy. Csak ma valahogy nem érzem olyan jól magam, ennyi az egész – nyugtattam meg, de nem tudom, hogy hitt e nekem. – Edward? Gyakran meglátogat, tegnap is itt volt. A közös életünket készíti elő.

- Nem gondolod, hogy inkább éjjel-nappal melletted kéne, hogy legyen?

- Nem, jó ez így – feleltem és elcsodálkoztam, hogy milyen könnyen tudok hazudni a legjobb barátomnak.

- Nézd, Bella… - kezdte, de a szavait nem fejezhette be, mert hirtelen a levegőbe szimatolt. – Vámpír van a közelben – nyögött fel.

- Edward? – reménykedtem.

- Nem, még soha nem éreztem ezt a szagot. Bella, fuss! Menekülj, hívom a vérfarkasokat, feltartóztatjuk!

- Miért menekülnék?

- Gondolod, hogy van vámpír Forksban, aki nem téged akar? Menj Bella! Olyan katonás szaga van…

Katonás? De hisz akkor ezek a Volturik! És értem jöttek! El kell innen tűnnöm! Most nem ölhetnek meg, a szívem alatt hordom a gyermekem!

Kétségbeesetten rohantam vissza a házba. Összepakoltam a legfontosabb cuccaimat, majd két gyors levelet írtam, egyet Charlie-nak, egyet Jacobnak, hogy mit mondjon a többieknek.

„Apa!

Szeretlek, de most el kell mennem! Edward írt egy levelet, hogy megbánt mindent, és nagyon sajnálja. Elmegyek, meglátogatom, ne gyere utánam! És ne haragudj rá se! Joga van neki is a lányunkhoz!

Szeretettel:

Bella”

Gyorsan összedobtam Charlie-nak a csupa hazugságból álló levelet, majd vettem elő még egy papírlapot.

„Jacob!

Igazad volt, nincs minden rendben. Akiket éreztél, valószínűleg meg akarnak ölni engem, el kell, hogy menjek. Elmegyek Edwardhoz. Kérlek, mond azt mindenkinek, hogy Edward és köztem minden rendben volt, és hogy most költözünk végre össze. Ne haragudj rám!

Szeretettel:

Bella”

Elhagytam a házat, gyorsan bepattantam a kocsimba és beletapostam a gázba és elhajtottam. És azon imádkoztam, hogy a vérfarkasoknak nem esik bajuk.

Valahol legbelül éreztem, hogy nem egy hamar fogom viszontlátni Forksot, és a gyakori esőit. Már most elfogott a nosztalgia, de nem fordulhattam vissza.

Bár nem láttam magát a vámpírt, tudtam, hogy Jane bújt meg a fák között, és hogy a többiek sem voltak messze. Éreztem, hogy engem akartak, vagy talán a gyermekem. De engem, hiszen mi a lányommal összetartozunk.

***

Innentől kezdődött a menekülésem és a legnagyobb rémálmom, amiből azóta sem ébredtem fel. Néha úgy érzem, hogy örök kárhozatra ítéltek, csak azért, hogy eláruljam azokat, kik kedvesek a szívemnek.

Úgy gondolták, hogy nem fogom tudni elviselni a fogságot és a kínt, és majd mindent elmondok, azokról, akiket a legjobban szeretek és azokról, akik tetteik ellenére a világot jelentik nekem.

Sokszor gondoltam arra, hogyha egyszer találkozom Edwarddal, megbosszulom mindazt, amit miatta átéltem, de aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok fájdalmat okozni neki. Szeretem mindannak ellenére, hogy megkérdőjelezte az érzéseimet…

Miután távoztam Forksból az életem a koldusokéhoz hasonlóvá vált, sehol sem maradtam huzamosabb ideig, és lakásom se igen volt. Féltem, hogy Demetri követ a képességével és féltem, hogy megtalál. Minden éjjel a Volturikkal álmodtam, és sikoltva ébredtem.

Edwardra nem is volt időm gondolni, annyira igénybe vette a szívemet a félelem és a kisbabám védelme. De mikor egy kicsit higgadtabb voltam a szemem elé kúszott Edward mosolygó arca és a csókjai.

Ahogy közeledett a szülés, annál inkább biztos voltam benne, hogy Renesmee nagyobb biztonságban van bent, mint lesz kint. Rettegtem a szüléstől és attól, hogy már nem leszek egy a gyermekemmel, és hogy bármikor elszakíthatják tőlem.

Sokszor gondoltam arra, hogy megkeresem a Culleneket és a segítségüket kérem, de ötletem se volt, hogy merre keressem őket. És ők se akartak engem megtalálni, hiszen Alice bizonyára látta a történteket, mégse jött segíteni.

Egyedül maradtam Renesmee-vel és menekülnöm kell a Volturik elől, bár nem tudom, hogy mi okból.

Az is előfordult, hogy megpillantottam messziről egy-egy vámpírt, és így megbizonyosodtam róla, hogy valóban ők keresnek és nem a beteges fantáziám játszik velem.

A terhességemet végig menekültem és végig bőgtem, az idegrendszerem nem volt éppen a toppon, így félő volt, hogy megbolondulok, de aztán még ma is a józan eszemnél vagyok.

Így érkezett el a terhességem hetedik hónapja…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés