Nem tudtam, hol vagyok, sötét volt a szobában, ahol voltam. Nem tudtam, hogy kerültem ide, csak arra emlékeztem, hogy Edwarddal táncoltunk az iskolai bálon, onnantól se kép, se hang. Egy kis fényt véltem felfedezni és ajtónyikorgást hallottam, majd valaki felkapcsolta a lámpát. Ekkor meghallottam egy kacajt. Hirtelen rémület lett úrrá rajtam, mikor felismertem az ördögi nevetés tulajdonosát. Először nem is tudtam, hogy mihez kezdjek. Aztán egyszercsak megszólalt az a nő, aki helyet birtokolt a rémálmaimban.
- Szia, Bella – köszöntött, bár a hangja egyáltalán nem volt kedves.
- Victoria – suttogtam elhaló hangon és csak ekkor vettem észre, hogy a földön fekszek és meg vagyok kötözve. Bár az utóbbit nem értettem, miért is szükséges, hiszen egy vámpír könnyűszerrel el tudott volna intézni egy gyönge embert.
- Látom, felismersz… Örülök, hogy újra láthatlak, hisz’ így végre bosszút állhatok James miatt. – mondta mérges, de diadalittas hangon.
Valami azonban nem hagyott nyugodni így hát megkérdeztem.
- Hogy kerültem ide? – magam is meglepődtem, hogy ki bírtam mondani egy értelmes mondatot, pláne ilyen nyugodt hangon.
Victoria ismét felkacagott, majd a vörös tekintetét az enyémbe fúrta.
- Hát, ugye volt az a bál, amin természetesen én is megjelentem. Aztán kivártam a megfelelő pillanatot és a segítőim lefoglalták egy kicsit a barátodat, így nekem volt alkalmam elrabolni téged és utána ide hoztalak. – gúnyos mosoly terült szét az arcán, rajtam pedig borzongás futott végig.
- Segítőid? – kérdeztem suttogva, mert nem akartam, hogy Victoria meghallja a hangom remegését, bár tudtam, hogy nem igen sikerült lepleznem lelkiállapotomat.
Victoria látva rettegésem, csak még szélesebb mosoly terült szét az arcán. Majd járkálva kezdett bele mondandójába.
- Nos, amíg ti úsztatok a boldogságban a vámpírkáddal, addig én sem tétlenkedtem – itt ismét rám nézett, majd üres lett a tekintete és tovább sétált – összehoztam egy kis hadsereget…
- Hadsereget? – vágtam közbe, aminek nem nagyon örült, mert szúrós tekintettel nézett rám. Félelem futott végig rajtam.
- A hadsereg talán nem is a megfelelő szó, nevezzük inkább seregecskének. – folytatta gúnyosan. – Tehát a seregecském – itt elmosolyodott, majd gyorsan folytatta – elintézte, hogy a vámpírod ne zavarhasson meg minket. Így azért mégiscsak nyugodtabb, nemde bár?
Nem tudtam erre mit felelni. Azt hiszem Victoria látta zavartságomat, mert ismét beszélni kezdett.
- Igazán otthonos az én kis „fészkem”, igaz? – kérdezte, miközben széttárta a kezeit. Ha nem egy szadista vámpírral lett volna dolgom, aki meg akar ölni - és ki tudja, mit akar csinálni Edwarddal – akkor még egészen kedvesnek tűnt volna ez a kérdés.
- Na, hát nem akarsz válaszolni? – kérdezte ismét gúnyos hangját felvéve.
Nem akartam magamra haragítani, így inkább válaszoltam.
- Igazán szép hely – Csak ekkor néztem igazán körbe. Valóban csodaszép szoba volt. Mindenhol gyönyörű festmények lógtak a falakon, a szekrények kézzel kifaragottak voltak. Valamint volt ott három igen kényelmesnek kinéző kanapé. Ahogy mindent tüzetesen megvizsgáltam a helyiségben, azon kaptam magam, hogy csodálattal nézem a szoba berendezését. Végül is tényleg nagyon szép volt.
Ez nem ér, a vámpíroknak túl jó ízlésük van. - gondoltam magamban, és egy kicsit el is mosolyodtam azon, hogy ez milyen gyerekesen hangzott. Még szerencse, hogy Victoria épp nem nézett rám, mert elég furcsának tarthatott volna, hogy nekiállok vigyorogni egy ilyen komoly helyzetben, ahol az életem egy hajszálon függött. Igazából annyi érzés kavargott bennem. Sokat be se tudtam pontosan határolni. De a legnagyobb érzés az a félelem volt. És nem attól féltem leginkább, hogy megölnek, hanem, hogy elveszítem Edwardot. Ez az érzés mindennél fájdalmasabb volt. Az a kín, amit az okozott, hogy elképzeltem, hogy Edward már nincs mellettem. Ha esetleg bántanák miattam, azt én se élném túl. Még ha én meg is halok, neki élnie kell. A világ legdrágább kincse nem szűnhet meg létezni. Már szinte teljesen kétségbe ejtett a tudat, hogy nem tudom, mi van és mi lesz Edwarddal.
Azután, gondolataim ismét a körül forogtak, hogy bár, még ha nem is akarom, el fogom veszíteni, hiszen, ha ő nem is, de én meg fogok halni. Ez a gondolat is nagyon elszomorított. Mindenképpen el kell válnom Edwardtól. De az én halálom nem tartottam akkora veszteségnek, mert legalább ő életben marad, és ez a fontos. Remélem, megérti majd, hogy én nem akarom, hogy bosszút álljon miattam és tiszteletben is tartja. Gondolataimból Victoria morgása ébresztett fel. Nem tudtam mi baja lehet. Talán látta rajtam az értetlenséget, mert megszólalt.
- Látogatónk érkezik – szűrte fogai között.
Először nem igazán tudtam, hogyan reagáljak, csak meredten bámultam magam elé és egyre csak azon gondolkodtam, vajon ki jöhet ide. Aztán láttam, ahogy Victoria izmai megfeszülnek, és támadóállásba görnyed. Ez után már az érzéseim és gondolataim annyira összekuszálódtak, hogy nem sok mindent érzékeltem a külvilágból. Aztán nagyon apró neszezést hallottam kintről, és tudtam, hogy az illető már nincs messze. Ekkor az ötlött a fejembe, hogy lehet, Edward jön, hogy kiszabadítson. Ez a gondolat boldogsággal töltött el. Hirtelen egyre közelebbről halottam a neszezést. Majd kinyílt az ajtó és megláttam „vendégünket”.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés