Órákig feküdtem ébren az ágyban. A plafont figyeltem, miközben abban reménykedtem, hogy a mai napom kevésbé lesz eseménydús, mint az előző. Tegnap délelőtt, még a félelem uralkodott el rajtam, ha arra gondoltam, hogy újabb napot kell túlélnem a padok között. De a dolgok azután gyökeresen megváltoztak. Az iskola mától meghatározatlan ideig nem a kínszenvedésem helyszíne lesz, hanem az egyetlen hely ahol vele lehetek.
Egy sóhaj tört ki belőlem, miközben felültem az ágyban, és beletúrtam arany fürtjeimbe. Az én egyszerű és nyugalmas életem, egyik napról a másikra vált gyötrővé és problémássá. Miközben énem egy kis része, csak tegnap éjszaka békélt meg.
Ahogy a nap első sugarai bevilágítottak az üvegfalon, én is felkeltem. Elvégeztem a reggeli teendőket. A hajamat összefogtam, és visszafogottabb ruhát kerestem a szekrényemben. Reméltem, hogy így elkerülhetem a kíváncsi tekinteteket.
Mikor már visszafelé sétáltam a nagy házba, boldogan tudatosítottam magamba, hogy különösen napos idő lesz. Kezeimet a farmerom zsebébe dugtam, miközben lassítottam lépteim, hogy élvezzem az arcomat melegen simogató sugarakat.
-Biztos menni akarsz? - kérdezte anyu, amikor beléptem a nappaliba. Biztos voltam benne, hogy tudja a választ.
-Nem lesz gond – küldtem felé egy biztató mosolyt, de inkább magamat győzködtem.
-Hagyj időt Edwardnak. Meg fognak békélni, mint már annyiszor. Csak nehéz neki, ahogyan nekem is az – anya arcán a fájdalom suhant végig.
Egy darabig még álltam, indulásra készen, tétován a kijárati ajtó és anyu közt vívódva. Majd egy sóhaj kíséretébe lehuppantam a fotel karfájára, amiben ült, és átkaroltam a vállát.
-…n próbállak megérteni titeket, igazán. Túl gyorsan nőttem fel, az örökléthez képest még inkább. De apa is megérthetné az érzéseim – hangom lágy volt és kérlelő, nem erőszakoskodtam.
Anya egy percig hallgatott, majd hideg kezével végigsimította arcom. Szemei bizonytalanságról árulkodtak.
-Renesmee, sosem volt kétség, hogy különleges lány vagy. Okos, intelligens, megértő... de vannak dolgok amiket nem biztos, hogy meg tudnál bocsátani nekem, nekünk. Az emberi életem régi, poros emlékei csupán. Elfelejteni lehet őket, de meg nem történté tenni nem – egy pillanatra elhallgatott és kinézett az ablakon, az erdőt kémlelte. Csak suttogva tette hozzá – Talán, nem is akarnám.
-Nem értem mire akarsz kilyukadni.
-A lényeg csak annyi – kezdte fátyolos hangon –, hogy Edwardnak nyomós oka van a viselkedésére. Az, hogy régen beletörődtünk abba, hogy nem választhatunk szét titeket egymástól, nem egyenlő azzal, hogy párként el tudunk képzelni titeket.
-Milyen szörnyűséget tett Jake a múltban, ami ilyen mély nyomot hagyott bennetek? Azt hittem mindig is a legjobb barátod volt – teljesen összezavarodtam.
-Nem, nem tett semmi rosszat. Kérlek Renesmee, ez túl bonyolult. Nem kell, hogy tudd, csak érts meg. Bízz bennem, rendben? …s nézd el nekünk. Az igazi szerelemnek úgysem lehetnek akadályai – anya akadozva beszélt, csak mondandója végén engedett el egy fáradt mosolyt felém.

Tövig nyomtam a gázt, ahogy végigszáguldottam az erdő szegélyezte útszakaszon a városig. Milyen titkot rejtegetnek előlem? Csak egyik kezemmel markoltam a kormányt. A másikkal idegesen váltogattam a zenéket, mire végre találtam valamit, ami eltereli a gondolataim. Maximumra állítottam a hangerőt. Megpróbáltam elmenekülni a kérdések elől. Megpróbáltam a vezetésre koncentrálni.
A parkoló még szinte üres volt amikor behajtottam. Sokkal korábban érkeztem, mint tegnap. A Nap vakítóan sütött, ezért felkaptam a napszemüvegem, majd kiszálltam a kocsiból, és az oldalának támaszkodtam. Végignéztem a vihogó fiatalokon, a boldog párocskákon...Milyen érzés lehet egy képzelt valóságban élni? Ők mind csak azt látták, amit látni akartak. Azt hallották, amire mertek figyelni, és abban hittek, ami kényelmes volt nekik. Az életük tele volt fel nem tett kérdésekkel és logikátlan válaszokkal. Könnyebb lehet így élni? A kérdés amire én sosem fogok választ kapni. Szinte az összes vámpír megtapasztalta, milyen emberként élni. Előnyök és hátrányok. Volt mit összehasonlítani új életükkel. Az egyik véget ért, a másik elkezdődött. Ahogy annak a rendje van. De én más voltam. Sosem teljesen ember, és sosem teljesen vámpír. Sosem fogok tartozni sehova. …des megkönnyebbülés futott végig rajtam, ahogy eszembe jutott Nahuel. Hirtelen elkapott a hiányérzet vele kapcsolatban, pedig egész életünk során csak egyszer találkoztunk.
A gondolataimból egy hófehér 1950-es cabrio Aston Martin hangos fékcsikorgása riasztott fel, ahogy befarolt a mellettem levő üres parkolóba. A magnóból dübörgő zenét az egész parkoló hallotta. Fred velem szembe ült, úgyszintén napszemüvegben. Felém fordult, és buta arccal énekelte az értelmetlen dalszöveget, miközben még mindig a kormányt szorongatta.
-Mondták már, hogy nevetséges vagy? - kérdeztem rezzenéstelen arccal.
-Neked is jó reggelt, névtelen idegen – biccentett felém –, tegnap elég gyorsan eltűntél.
-Rosszul vagyok a vértől – tiszta fejjel már könnyen hazudtam, de azért a sötét mosolyt nem tudtam magamba tartani.
-A barátod merre jár? - nézett körül gúnyos meglepettséggel.
-Ne izgulj, nemsokára ideér – sziszegtem szúrós tekintettel.
-Igaz, hogy az izom és az agy térfogata fordítottan arányos?
-Ne bosszants olyat, akinek nem ismered minden titkát – egy pillanat volt, észre sem vettem, hogy az arcába másztam és drága pólójánál fogva, húztam fenyegetően közelebb. Az első őrültségem a mai napba. Engedtem a szorításon – csak egy jó tanács volt. Egyébként szép kocsi. Biztos sok hasznát veszed, egy ilyen hideg és esős kisvárosba – küldtem felé egy gúnyos mosolyt, majd megveregettem a vállát.
Perceken keresztül éreztem a meglepett tekintetét a hátamon, ahogy elindultam. Éppen jókor fordult be az ütött-kopott VW rabbit. Értetlenül néztem Jacobot, ahogy kiszállt a kocsiból. Nem tudtam felfogni, hogy egy ekkora test, hogy fér bele egy ilyen kicsi autóba.
Elvarázsolt, ahogy selymes, rézvörös bőrén megcsillant a fény. Úgy éreztem elolvadok, ahogy a felém közeledő alakot figyeltem. Képtelen voltam elhinni, hogy létezik erősebb vonzódás iránta, mint amit eddig éreztem. De remegő térdeimet és a háromszorosára gyorsult pulzusom, nem tudtam mással magyarázni. Egyre nagyobb mosoly terült szét az arcán, ahogy közeledett, végül hófehér fogsora egy az egyben kivillant. Egy örökkévalóságnak tűnt mire odaért hozzám. Egy pillanatra egymás szemét figyeltünk, majd egyik kezét az arcomra simította és lehajolt, hogy megcsókoljon. Elfelejtettem apa dühét, anya gondterheltségét. Egy pillanatra nem kívántam Fred halálát. Maga volt a mámor, hallgattam a vadul dübörgő szívem. Jake, Jake, Jake....
-Szia kislány – köszöntött a homlokomnak támaszkodva – hiányoztál.
-Te is – suttogtam. A csengőszó szakított szét minket.
Rájöttem, hogy a keddeket igazán kedvelni fogom. Semmi véres tantárgy, semmi Fred. Nyugalmasan telt el a délelőtt. Számoltam a perceket, amíg ebédnél újra láthatom Jacobot. Ma sem beszélgettem senkivel. Nem próbálkoztam kapcsolatokat keresni, és valamiért engem is csak messziről figyeltek. Az ebédlőbe belépve megpillantottam Jaket, ahogy egyedül ült a sarokban az üres asztalra meredve.
-Nem vagy éhes? - néztem rá meglepetten, miközben lehuppantam szembe vele, és az asztalon összefontuk kezünk.
-Nem tetszik nekem ez a hely. Csak egy rakás beképzelt elkényeztetett kölyök. Inkább a vérszopókkal lennék összezárva mint velük – morogta.
-Nyugi, megértem miről beszélsz. Én sem igazán találom itt a helyem – suttogtam vigasztalóan sötét szemeibe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés