Vasárnap este fáradtan értünk haza, és mivel Charlie még nem volt otthon, Edward bejött velem. Nekiálltam valami vacsorát készíteni a tegnap fogott halakból. Közben azon imádkoztam magamban, hogy Edward maradjon éjjel, hiszen nem kellett dolgoznia. De már megtanultam, hogy Ő mindig két hétre előre megtervez mindent, szóval teljesen mindegy, hogy elkezdek-e könyörögni, úgy lesz, ahogy Ő eldöntötte.
Míg vártam, hogy a sütő sípoljon, a mai napon gondolkoztam. Már egy héttel ezelőtt egész jól festett a házunk, de mára megvolt a tető is, sőt a belső válaszfalak is, nagyon jól haladtunk. Ma megint sütött a nap, de magunk voltunk, szóval nem kellett elbújnunk. Rosalie-t kivéve megint mindenki segített, és én újra észrevettem a különbségeket. Carlisle és Esme pont olyan színű volt mint én, Emmett pedig olyan mint Edward, szóval nem a korukhoz volt köze. Reméltem, hogy most feltehetem a kérdésem.
- Edward? - Eddig szórakozottan játszott egy fogpiszkálóval, de most rám pillantott. - Hajlandó lennél válaszolni egy kérdésemre? Olyanra, amire a múltkor nem akartál. Egy darabig összehúzott szemmel a távolba révedt, talán azon gondolkozott, melyik kérdésemre nem válaszolt. Általában nem volt ilyen. Hirtelen megvillant a szeme.
- Arra gondolsz, amit a múlt héten, a réten akartál kérdezni? - Bólintottam. - Nos, rendben.
Mélyet sóhajtott, mielőtt elkezdte, látszott, hogy nincs sok kedve a témához.
- Szóval, ha jól értettem aznap, az érdekel, hogy miért csillog másképpen a bőrünk... Biztos hallottál már róla, hogy minden embernek van aurája. Amikor fénylünk a napon az nem az auránk, de mégis leginkább ahhoz hasonlítható. Hiszen az aurája mindenkinek más színű, és ezt különböző tények, egészségi- és lelkiállapot, belső tulajdonságok befolyásolják. A csillogásunk színét a napon kívül egy tulajdonság változtathatja meg. A vadászat. Olyan ez, mintha a lelkünk tükröződne ilyenkor rajtunk. Te, Carlisle és Esme hófehérek vagytok, mert soha nem ittatok emberi vért, tehát tiszta a lelketek is.
Le kellett ülnöm, mert hirtelen megszédültem. Szóval, aki nem hófehéren szikrázik az már ölt embert. Persze, tudtam, hogy Edward annak idején, mikor fellázadt Carlisle ellen, emberekkel táplálkozott. És Jasperről is mesélte már, hogy az előtt... Ez megmagyarázta, hogy miért ő tűnt a legsötétebbnek. Emmett titkáról is hallottam már egy keveset...
- Olyasvalami ez, amit sohasem lehet lemosni magunkról. Minél több emberi vért fogyaszt valaki, annál tompábbnak fog tűnni a bőre napfényben. De hiába hagyod abba, a nyom megmarad. Szóval nem azért nem vagyunk mi is hófehérek, mert a közelmúltban embert öltünk - mentegetőzött, félreértve döbbenetem.
- Alice... - sikerült valahogy kinyögnöm csodálkozásom fő okát. Nem tudtam elhinni, hogy a barátnőm, a bűbájos, szertelen, örökké kedves, szeretetreméltó Alice is...
Edward is megértette már, hogy mi zavart, közelebb jött hozzám, és a hátamat simogatva halkan magyarázni kezdett.
- Ne haragudj rá, ne érezz csalódottságot! Egyetlen egyszer ölt meg egy férfit. Akárcsak én, ő is egy bűnöst ölt meg, előre látta, hogy mit fog tenni az áldozata. Egy nőhöz ment, akivel hosszú évekkel azelőtt szerelmesek voltak egymásba. De ő elköltözött, szinte egy szó nélkül, és a nő az óta férjhez ment. Azért akarta most felkeresni, hogy számon kérje, miért nem várt rá. Veszekedni kezdtek volna, és ő végül, ha szerette is az asszonyt, hirtelen felindultságában megölte volna. Három apró gyereke volt annak a nőnek! Alice egy családot, négy sőt a férjjel együtt öt életet mentett meg akkor. És az egy kivételes alkalom volt, mert eleve látta, hogy velünk fog élni, és állati vért fog fogyasztani. Éppen Jaspert kereste, és hosszú ideje nem talált állatokat, ezért kényszerült emberi vérre...
Továbbra sem tudtam megszólalni. Nem haragudtam, vagy ilyesmi, csak furcsa volt. Eddig azt hittem, Alice sohasem vadászott emberekre. Nem tudtam ezt az egészet elképzelni, elhinni róla, csak ez volt a baj.
- Ez taszít téged? - kérdezte Ő aggodalmasan, és hátrébblépett. Arcát hirtelen bűntudat, és elkeseredettség öntötte el. - Tudod, ugye, hogy valaha én is... Én is hibáztam? Az is... zavar?
Nem akartam Őt szomorúnak látni, nem akartam felszakítani a régi sebeket, felszínre hozni a bűntudatot, amit a kioltott életek miatt érzett. Sikerült összehoznom egy mosolyt.
- Nem, nem taszít. Egyikőtök sem ölt ártatlanokat... Csak fura, mert nem tudtam, és nem is gondoltam - magyaráztam. Valamiért még mindig nem nézett rám.
Aztán megszólalt a sütő, én pedig felugrottam, hogy kivegyem a halat.

A továbbiakban sikerült elterelnünk erről a kényes témáról a szót, és inkább a ház körüli teendőkről, na meg a kórházi munkáról beszélgettünk. Charlie egész későn ért haza a horgászatból, de Edward még ott volt. Szerencsére nem kellett már emiatt pánikolnom. Az utóbbi időben, szépen lassan, fokozatosan, Charlie kezdett megbarátkozni Edwarddal. A kórházi munkával már eleve nagyot nőtt a szemében. És miután megtudta, hogy a házat az Ő tervei szerint újítjuk fel, és Ő, saját maga is mennyit dolgozik rajta, de mindemellett jut ideje rám is, akkor már meglehetősen barátságos volt vele. És ahogy apám egyre jobban kedvelte Edwardot - és én tudtam, hogy ez elkerülhetetlen, Őt mindenki megszereti, aki megismerheti -, úgy enyhültek egyre a szabályok is. Már nem haragudott, ha Edward az engedélye nélkül átjött hozzánk. Az ajtó bezárási tilalomra nagyrészt nem is volt szükség, mert folyton csak terveztünk, szerveztünk, de amikor mégis úgy adódott a helyzet, Charlie ezt is lazábban vette. Igaz ugyan, hogy ha megtartja a szabályokat, azoknak akkor sincs már semmi értelmük, hiszen terhes vagyok, és hamarosan összeházasodunk és összeköltözünk, mégis jó volt érezni, hogy barátkozik a gondolattal.
De ezek ellenére is meglepett.
- Edward, nincs kedved ma velünk vacsorázni? - kérdezte, miután a nappaliba lépve üdvözölt minket.
Értékeltem az igyekezetét, de ez pont nem a megfelelő ötlet volt. Előre féltem milyen kínosan fog alakulni a vacsora, elvégre ketten is leszünk, akik nem szívesen fogjuk enni a halat. Persze nem vártam, hogy azt kérdezze Edwardtól, nincs-e kedve itt tölteni az éjszakát... Örülnöm kellett volna, hogy enni hívja, hiszen fogalma sincs róla, mik is vagyunk mi valójában.
- Köszönöm a meghívást, uram. Ha nem zavarok, szívesen maradnék - felelte Ő udvariasan. És őszintén. Remélhetőleg tényleg szívesen marad, de egész biztos nem szívesen eszik...
- Nem mondtam volna, ha zavarnál. Bella mindig sokat főz, és keveset eszik, pedig az ő állapotában... És kérlek, szólíts csak Charlie-nak! - Egész biztos nagyon jó volt ma a fogás, azért ilyen jókedvű. Vagy Jasper elbújt a konyhaszekrényben, és onnan mozgatja az eseményeket. Bosszúból emberi ételt etet Edwarddal, mert még nem tette túl magát a múlt heti beszélgetésünkön, mikor is kiderültek kínos élményei.
- Akkor én fel is teszek még egy terítéket - igyekeztem lelkesedni. Hihetetlen, hogy Edward képes lesz halat enni a kedvemért. A halat még én sem szerettem, kicsit sem... - Edward, segítesz?
Ő csak bólintott, és követett a konyhába, míg Charlie elment átöltözni, és kezet mosni.
- Utána is maradsz? - kérdeztem, miközben elővettem egy tányért.
- Nem tudtam, hogy apukád meghívása az éjszakára is vonatkozik.
Nyelvet öltöttem rá, és a kezébe nyomtam az evőeszközöket. Reméltem, hogy ezzel a poénnal nem azt akarja mondani, hogy nem marad.
- Végül is... Ráérek. Majd megkérdezem apukádat - nevetett halkan. Úgy éreztem, repülni is tudnék.
Kikapta a kezemből a tányért, és mindent egy kezében egyensúlyozott. Másik kezével pedig magához húzott és gyorsan megcsókolt. Nem tartott sokáig, de bennem újra fellángolt a vágy, hasonlóan, mint akkor az építkezésen. Pedig most volt rajta, egy világos kék, halvány csíkozású, rövid ujjú ing. Mélyen a szemembe nézett, de én nem akartam, hogy kiolvassa belőle az érzéseimet. Még nem...
- Ha leejted, véged - közöltem a tányérra bökve, hogy eltereljem magamról a figyelmét. Szerencsére ekkor Charlie is elindult lefelé a lépcsőn.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a vacsora jól sikerült. De lehetett volna sokkal rosszabb is. Edward igazán igyekezett jó képet vágni a halhoz, gratulált Charlie-nak a jó fogásért, és nekem az elkészítésért, de láttam rajta, hogy egy hegyi oroszlánt sokkal jobban értékelne. Utána segített nekem leszedni az asztalt, és mosogatni is, bár nem maradhattunk kettesben, mert Charlie ott maradt beszélgetni vele a baseballról. De nekem már az is elég volt, hogy láthattam, hogy mosogatás közben a kezem hozzáérhetett az övéhez, hogy hallottam a hangját.
- Egész jó kis csapat vagytok ti ketten - ismerte el apám, mikor végeztünk.
Nem féltem, hogy közeleg a pillanat, mikor Edwardnak haza kell mennie, tíz-húsz percnél úgysem kell majd többet eltöltenem nélküle. De azért örültem, hogy Charlie még nem küldte haza. Talán tényleg kezdi megkedvelni...
Éppen elraktam az utolsó tányért is, amikor megszólalt a telefon. Rögtön indultam, hogy felvegyem, de apám megelőzött.
- Hagyd csak, majd én - mondta.
Hosszú ideig csak apám ideges helyeslése törte meg a csendet, bár nagyrészt inkább feszülten hallgatott.
- Persze, öt perc, és indulok. Lezárom a környéket, sietek - tette végül le. Hát ez nem hangzott túl jól.
Miközben kapkodva öltözködni kezdett, elmagyarázta nekünk a helyzetet.
- A város szélén újabb betörés történt, és a leírás arra az emberre illik, aki az elmúlt héten két gyilkosságot is elkövetett a környéken. Meglépett, de állítólag Forks felé indult, úgyhogy le kell zárnom az utakat - Már a csizmáját is felhúzta, ám ekkor megtorpant az ajtóban. - Nagyon veszélyes, és ha erre tart... Nem szívesen hagylak itt Bella...
Bár indulnia kellett volna, most mégis ott toporgott az ajtóban és láthatóan vívódott magában. Előző félmondatai alapján azt is sejtettem, hogy min vacillál: próbálja a számára két rossz lehetőség közül a kisebbik rosszat választani. Elküldi Edwardot, és itt hagyja egyedül a lányát, aki terhes, miközben talán Forks utcáiban ólálkodik egy gyilkos. Vagy hagyja, hogy Ő itt maradjon, és ezzel lehetőséget ad nekünk arra, hogy kettesben töltsük az éjszakát. Én gondolkodás nélkül az utóbbira voksoltam volna, még apám helyében is. Két hónapja talán más lett volna a helyzet, de tekintve, hogy már terhes vagyok, olyan mindegy - apám szemszögéből, persze -, hogy Edward itt alszik, vagy sem. De Charlie mégis hezitált.
- Elvégre már volt eljegyzés... És úgyis jön a baba... Jobb, ha biztonságban van... - morogta az orra alatt, szemlátomást magát győzködte. Reméltem, hogy ez az oldala győz.
- Edward, ha a szüleid is belegyeznek, szeretném, ha... itt maradnál ma éjjel. Fogalmam sincs, hol lehet most az emberünk, de nem szeretném kockáztatni... És akkor még mindig jobb, ha hagyom, hogy itt aludj, nemde? - mondta végül kelletlenül.
- A szüleim egész biztos nem bánják, ők is Bella biztonságát tartanák a legfontosabbnak! - felelte Ő kimérten. Csak, mert elég jól ismertem, azért vettem észre a szája szegletében bujkáló aprócska mosolyt. - Ha úgy jobb, akár el is vihetem hozzánk Bellát.
- Ó nem, azt semmi esetre sem tartom jó ötletnek - rázta a fejét Charlie, bár valószínűleg nyugodtabb lett volna, ha szülői felügyelet alatt állunk. De keze már a kilincsen volt, csak nem fog visszakozni! - Nem tudom, merre tart az az őrült, nem szeretném, ha összefutnátok vele!
Aztán már ki is lépett a hideg éjszakába.
- Vigyázz a lányomra! - mondta Edwardnak, aztán hozzám fordult. - Legyetek óvatosak, ha bármi van, hívj! Nem tudom, mikor érek haza, semmiképp se várj meg, nyugodtan menj aludni vagy... - elharapta a mondatot, úgy tűnt zavarban van.
- Minden rendben lesz Apu! - nyugtattam meg, és búcsúzóul megöleltem. Beült az autóba, és elindult, én pedig visszamentem a házba. Hirtelen eszembe villant egy hasonló kép: átváltoztatásom és a baba fogantatása napján is pont így volt. Életem leggyönyörűbb éjszakájának is ilyesmi volt a kezdete... Ez talán egy jó jel.

Belépve azt láttam, hogy Edward bőszen beszél valakivel a mobilján. Pontosabban hallgat, és bólogat.
- Köszönöm, jó éjt! - mondta. A vonal túlsó végén lévő ember mondhatott valami vicceset, mert halkan kuncogni kezdett. - Köszönjük!
Letette a telefont, én pedig kérdőn néztem rá.
- Alice-t hívtam. Apukád nagyon aggódott, és megkérdeztem, minden rendben lesz-e vele. Azt mondta, majd folyamatosan figyel, de egyelőre úgy tűnik, el tudják kapni a gyilkost. És azt is mondta - tette hozzá egészen más, sokkal lágyabb hangnemben, miközben közelebb jött -, hogy szép éjszakánk lesz...
Szóval, ezen nevetett! Hát, ha Alice mondja, akkor csak igaza lesz. Remélem!
Közben átkarolta a derekamat, és magához húzott, hogy megcsókoljon. Testemben újra fellobbant, a már korábban érzett mérhetetlen vágy, és csak erősítette a tudat, hogy ezúttal nem kell visszafognom magam. Csupán egy másodperce váltunk el, és egymás szemébe nézve próbáltuk kifürkészni a másik gondolatait. Immár nem akartam elrejteni mennyire vágyom Rá, és örömmel láttam, hogy az Ő karamellaszínű, ragyogó szemei is hasonlóakat tükröznek. Csak a pillantása úgy perzselt, mintha tűzben álltam volna. De Ő nem csak nézett, hanem meg is érintett, és mikor újra megcsókolt, azt hittem, felrobbanok. Lehajolt, és aztán ölébe kapva, mintha csak egy tollpihe volnék, felrohant velem az emeletre. Egy szempillantással később már az ágyamon feküdtünk, és Ő kínzó lassúsággal csókolta le a felsőm pántját a vállamról.
Visszaemlékezve azokra az időkre, mikor Ő elhúzódott tőlem, mert félt, hogy bántani fog; mikor lefogta a kezeimet, hogy ne érinthessem meg, hogy ne kulcsolhassam át a nyakát, remek ötletem támadt. Akkoriban, néha úgy éreztem, feleslegesen teszi ezt velem, és megfogadtam, hogy visszakapja még. Úgy véltem eljött a bosszú ideje. Persze csak azért, hogy aztán kibékülve ott folytassuk, ahol abbahagytuk.
- Ha megbocsátasz, szükségem lenne pár emberi percre - húzódtam kissé el, és ravaszul mosolyogtam.
- Ó, hát persze! - Nem tetszett, hogy Ő is pont olyan pimaszul vigyorog, mint én. Mintha Ő is így tervezte volna, hogy most felpattanok, és bevonulok a fürdőszobába.
Mialatt összeszedtem a neszesszerem, és az alvópólóm, azért imádkoztam, hogy a látszat ellenére, sikerült kicsit megkínoznom. De még mindig mosolygott.
Mielőtt kimentem volna a szobából kecsesen az ölébe huppanva megcsókoltam, hogy aztán hirtelen felpattanva eltűnjek. Kissé bosszúsan léptem be a fürdőszobába, elvégre semmi kedvem nem volt elpazarolni az Edwarddal tölthető értékes perceket. Ennek az egésznek akkor lett volna értelme, ha úgy gyötörhettem volna vele, mint Ő engem régebben. De már nem mehettem vissza, akkor el kellett volna mondanom, hogy csak bosszút akartam állni, de nem sikerült.
Már éppen beléptem volna a zuhany alá, amikor halk kopogtatásra lettem figyelmes. Biztosan nem tévedtem, elvégre elég jó hallásom volt már. Vártam, hátha újra kopog, de ehelyett az ajtó résnyire nyílt.
- Rájöttem, hogy nem hagyhatlak egy percre sem magadra, hiszen akkor hogy vigyázzak rád? - dugta be fejét az ajtón, miközben csibészesen vigyorgott. Kérdőn felvonta a szemöldökét, és én értve célzást bólintottam. Belépett a fürdőszobába, és gondosan bezárta maga után az ajtót.
Habár nem sikerült véghezvinnem, mégsem lehetett volna jobb ötletem, mint ez a bosszú... Nagyon-nagyon jó ötlet volt!

Hatalmas mosollyal az arcomon ébredtem fel másnap reggel. Bár a szobámban még meglehetősen sötét volt, úgyhogy talán inkább hajnal volt. Nem csodálkoztam, kimerítő napom volt, és olyankor mindig rövidebb idő alatt aludtam ki magam. Kénytelen voltam elfogadni, hogy ezt a logikáját a szervezetemnek már soha nem fogom megérteni.
Jó érzés volt hosszú idő óta újra Edward mellkasán fekve felébredni. Mikor észrevette, hogy ébren vagyok angyalian elmosolyodott, és simogatni kezdte a hátamat.
- Jól aludtál, Édes? - sutyorogta. Vidáman bólintottam, és kissé felemeltem a fejem, hogy megcsókolhassam.
Tudatomat betöltötték a tegnapi nap szebbnél szebb emlékei. Aztán hirtelen bevillant, hogyan is maradtunk kettesben. Észrevehette rajtam a változást, mert az Ő arca is elkomorodott.
- Mi van Charlie-val? - kérdeztem.
- Minden rendben ment, pár órája ért haza. Sikerült elkapniuk a gyilkost, de kemény munka volt. Nagyon fáradt, szóval sokáig akar aludni, és csak délután megy be dolgozni.
Megnyugodva fújtam ki a levegőt. Edward elvigyorodva folytatta.
- Azt hiszem, örülhetünk, hogy ilyen kimerült, mert elég érdekesen alakult volna a reggeli... Így viszont előbb elmegyek, mint felébredne, és elkerülhetjük a kínos jeleneteket. Két hét múlva pedig már a saját házunkban leszünk majd... - fejezte be, szinte álmodozva.
- Ma megyünk festéket és tapétát választani, ugye? - kérdeztem izgatottan.
Mosolyogva bólintott.
- Először haza kell ugranunk, én elintézek egy-két telefont, és ha minden jól megy, akkor megérkezik a maradék bútor is. Esme addig úgyis ruhapróbát akar tartani. Aztán megyünk vásárolni... - Miközben beszélte, ujjait újra meg újra végigfuttatta bordáimon. Keze végül megállapodott a hasamon. Az újraéledő vágyat egy szempillantás alatt felváltotta bennem az elérzékenyültség.

Hagytunk egy üzenetet Charlie-nak a konyhában, és aztán indultunk is. A Volvo csak úgy repült a még szinte teljesen üres utakon, és pillanatok alatt megérkeztünk. A nappaliban találkoztunk Alice-szal.
- Sziasztok! Bella, Esme fent vár téged, majd ha ráérsz, menj, hogy felpróbáld a ruhádat. Edward! Te pedig elárulnád, miért van mobiltelefonod, ha fel sem veszed? - Hangja dühös volt ugyan, de közben mégis mosolygott.
Edward rémülten a zsebéhez kapott, elővette a telefonját, és kénytelen volt elismerni, hogy Alice hívta tegnap éjjel. Csakhogy a fürdőszobából nehéz lett volna meghallani az éjjeliszekrényen felejtett mobil csörgését...
- Bocsánat! Mi történt? Sikerült megoldani?
- Nyugodj meg, mivel te nem értél rá, magam is sikeresen megmentettem Bella apukáját! - Most már sokkal inkább tűnt elégedettnek, mint dühösnek. Én viszont összeestem volna, ha Edward nem öleli át szorosan a derekamat.
- Volt egy vízióm, amiben a gyilkos meglőtte Charlie-t. Nem láttam semmi mást, azért hívtalak, hogy hátha hallod a gondolatait... De aztán később jött egy újabb látomás, láttam, hogy meg akar lépni, és közben történne a baj. Már tudtam, merre szökne utána, szóval tettem egy névtelen bejelentést, és annak segítségével sikerült elkapniuk. Nem messze Belláék házától, a kisboltnál érték utol, de gondolom, a három lövést sem hallottátok.
Kicsit sok volt ez nekem, úgyhogy az Ő segítségével a kanapéhoz kellett botorkálnom, hogy leülhessek.
- Köszönöm, Alice - rebegtem. Barátnőm mellém táncolt, átölelt és már nem volt sem dühös, sem elégedett, egyszerűen csak Alice. Simogatott, és mindenféle megnyugtató dolgot mondott nekem.

A ruhapróba hosszúra nyúlt, de minden rendben ment. Megegyeztünk, hogy az apróbb díszítéseket csak néhány nappal az esküvő előtt varrja fel Esme, mivel ha közben hízok, és át kell alakítani a ruhát, azokat is át kellene varrni. Sajnos eddig nem jöttek be a terhességgel foglalkozó könyv alapján tett számításaink, és félő volt, hogy ez nem fog javulni. Miközben a ruhát próbáltuk, Alice egyszer csak dühösen kirohant a szobából.
- Nem! - kiáltotta közben. Esmével értetlenül néztünk utána. Pár pillanat múlva azonban fény derült a titokra.
- Edward, menj innen! De ez egy fontos babona, nem láthatod őt az esküvő előtt a menyasszonyi ruhában! Ő sem akarja, kérlek, menj el! Mindjárt hívni fognak a szállítók, bírj ki két hetet!
Nem tévedett, éppen elhallgatott, amikor megszólalt Edward telefonja. Esme és én összemosolyogtunk, és folytattuk a ruhapróbát.
Mikor végeztünk Edward az ajtó előtt várt, és rosszkedvűnek tűnt.
- A bútorok csak dél körül jönnek, szóval nem tudunk addig elmenni, vásárolni. De Jasper és Emmett meglepetésképpen az összes maradék munkát elvégezték tegnap éjjel, állítólag unatkoztak, ezért most nincs is mit csinálni. Minden a helyén van, már csak festeni és bútorozni kéne! - morogta nekem. Mindig dühös volt, ha valaki keresztülhúzta a számításait.
- Majd én elintézem a bútorok átvételét! - hallottam meg Carlisle kellemes hangját. - Mostanában sokat helyettesítettem Dr. Baument, és ma ő ment be. Szóval ráérek, és szívesen segítek, menjetek csak vásárolni.
Hálásan mosolyogtunk Carlisle-ra, megint megoldotta a problémánkat.
- Köszönjük!
- Nincs mit! De mielőtt elmennétek, bejönnétek egy kicsit az irodámba, szeretnék pár dolgot egyeztetni veletek.
Némán követtük, és én azon aggódtam, vajon miről lehet szó. Remélem nincs semmi baj.
- A babáról lenne szó. - Összerándult a gyomrom. - Mivel ő egész biztosan más lesz, mint a többi gyerek, ezért azt hiszem, jobban kell majd rá figyelnünk. Ezért is szeretném, ha valamikor a jövő héten újra megvizsgálhatnám Bellát, csak, hogy megbizonyosodjunk, minden rendben megy-e. És ebből kifolyólag, mert nem tudjuk milyen is lesz a baba, úgy vélem, nem nagyon van választási lehetőségetek az orvost illetően.
- Nem is bíznám másra a kicsit, mint rád - szúrtam közbe.
- Megtisztelő - mosolyodott el Carlisle. - De ez mások számára érthetetlen, hiszen az emberek nem tudnak a nőgyógyászati tanulmányaimról. És ezért kell hozzád egy nagyon kellemetlen kéréssel fordulnom. Tudom, és együtt érzek veled, hogy utálsz hazudni. De ez a fajtánk életének egyik szükséges, rossz velejárója. Ahol lehet, én próbálom ezt elkerülni, de adott esetben ez lehetetlen. Szóval, arra kérlek, hogy szép fokozatosan kezdj felépíteni magadnak egy szerepet mások előtt. Egy bizalmatlan, túl aggodalmas, kétkedő nő szerepét. Nem szabad túl hirtelen előadnod, létfontosságú, hogy hitelesen játszd a szerepedet. Így válik majd logikussá, hogy nem engedsz mást a babádhoz, és magadhoz, csak engem. És a jövő szempontjából is nagyon fontos! Mint már annyit említettem, ez a baba rengeteg meglepetést tartogat nekünk. Előfordulhat, hogy nem viheted majd emberek közé, például. Akkor nagyon jól fog jönni ez a szereped, az, hogy nem viszed ki a házból, és senki sem láthatja, nem lesz meglepő a korábbi bizalmatlanság után. Persze, biztos lesz egy-két rosszindulatú pletyka, de a Cullenekről mindig van... Mit gondolsz, meg tudod tenni?
Nagyot nyeltem. Szóval rajtam áll minden.
- Edward mindig azt mondja, hogy rémes színésznő vagyok. De minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy sikerüljön. A első gyerekes anyák, amúgy is kicsit ilyenek, nem? Akkor talán el fogják hinni...
Carlisle bólintott, aztán még egyeztettük a következő vizsgálat időpontját, és Edwarddal indultunk.

Tekintve, hogy határozott elképzeléseink voltak a színeket illetően, sikerült egészen hamar végeznünk a vásárlással. Egyedül a babaszoba tapétáján variáltunk sokat. Mivel a nemét még mindig nem tudtuk, semleges mintát kellett választanunk. De ez inkább csak bővítette a lehetőségeket, és nehéz volt választani közülük. Míg engem elragadtak az aranyosabbnál aranyosabb minták, Edward próbálta logikusan szemlélni, olyat választani, ami még öt-hat évesen is jó lehet neki. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy az Ő tervei szerint még öt-hat év múlva is itt fogunk élni. Ezért is hagytam magam lebeszélni a legédesebb figurákról. Az egyik könyvben, amit odaadtak nekünk voltak külön lányos és fiús tapéták is. Akaratlanul is beleszerettem egy halványrózsaszín, virágokkal és tündérkékkel díszített tapétába. Korábban rá sem tudtam volna nézni ennyi rózsaszínre, de most képtelen voltam tovább lapozni.
- Bella, ez nem jó! Ha kisfiú lesz, nem lakhat egy rózsaszín szobában! Még valami maradandó lelki károsodást szenved szegény. Ki tudja, lehet, hogy személyiségzavara lenne, lánynak hinné magát, vagy esetleg...
- De én kislányt akarok! Tudom, hogy lányom lesz - jelentettem ki magabiztosan.
- Nem tudhatjuk biztosan, ilyenkor ezt még senki sem tudhatja - magyarázta Edward türelmesen, mintha csak egy óvódáshoz beszélne.
- Na és mi van a női megérzésekkel? - kérdeztem vissza szúrósan. Ő csak megrázta a fejét, és továbblapozott.
A következő oldalon azonban egy autós tapéta volt, és úgy tűnt, ez meg Edwardnak tetszik nagyon. Most én próbáltam meg lapozni, és Ő ragadt le.
- Ha gondolod, várhatunk a babaszoba tapétázásával addig, amíg ki nem derül a neme. Még úgy is rengeteg időnk lesz - alkudozott.
De én egyre biztosabb voltam korábbi kijelentésemben, hogy lányom lesz, és hallani sem akartam erről.
- Nem! Kislányunk lesz, és én nem fogok várni azért, hogy te álmokba ringasd magad. Most kell kitapétázni, mert utána még rengeteg dolgot, apróságokat is venni kell, és azoknak passzolniuk kell a szobához - mosolyogtam ravaszul. Tudtam, hogy Ő is tökéletes, egységes, hangulatos szobát akar. Azt pedig nem lehet elkapkodni.
- Én viszont nem fogok rózsaszín tapétát venni, csak, mert te úgy gondolod, hogy lányunk lesz - vágott vissza egy csúfondáros mosoly kíséretében. - Sokkal egyszerűbb lenne, ha Alice elárulná, hogy fiú lesz vagy lány. De szerintem kisfiú - tette még hozzá. Erre csak nyelvet öltöttem rá.
Egyszer már volt erről egy kisebb vitánk, hogy milyen színű legyen a babaszoba. Akkor én döntőbírának odahívtam Alice-t, és megkérdeztem, tudja-e, hogy mi lesz a baba neme. Azt mondta, még nem lehet benne teljesen biztos, hiszen a kicsi még fejlődés közben van, de ő már kétszer is ugyanazt látta. Edwarddal akkor mindketten biztosan a magunk igazában, izgatottan vártuk a döntést. Barátnőm azonban csal elmosolyodott, és kijelentette, nem fogja elárulni nekünk. És megjegyezte, hogy Edward hiába kutakodik a fejében, mert ezt ugyan ki nem szedi belőle.
Végül sikerült egy semleges, sárga tapéta mellett döntenünk. Utólag be kellett látnom, hogy a kisoroszlános minta a szerelmünkre vonatkozó utalásán túl is nagyon aranyos. De inkább fiús egy kicsit, mint lányos.

- Elkezdjük még ma a festést? - kérdeztem, mikor beértünk a városba.
- Nem, haza viszlek, és aztán megyek is dolgozni. Az elkövetkező néhány hétre elég sok szabadságot kéne kivennem, többet, mint lehet. De Carlisle elintézte, hogy bedolgozhassam ezeket a napokat előre, szóval most hamarabb megyek, és tovább maradok - mondta Ő egykedvűen. - De Alice üzeni, hogy ki kell küldeni a meghívókat, így is borzalmas késésben vagyunk. El kéne döntened végre, hogy Jessicáékat meghívod-e.
Alice napok óta ezzel üldöz, és az volt a legrosszabb, hogy tudtam, igaza van. Hiszen az esküvőig nincs teljes két hetünk, nem várhatom el senkitől, hogy az utolsó pillanatban változtasson a programján, mert nekünk esküvőnk lesz. Bár az is igaz, hogy az én barátaimat kivéve már minden meghívott tud az esküvőről. Nem volt nehéz, mert a legszűkebb családunkon kívül csak Edward pár régi ismerősét hívtuk meg. Az alaszkai barátai köszönettel visszautasították a meghívást, valami nagyon nyomós okuk volt rá, amit rajtam kívül minden Cullen tudott. Edwardnak végül csupán két barátja jön el, ők valahol Finnországban élnek, és természetesen szintén vegetáriánus vámpírok. Szóval már csak az volt kérdés, hogy én kiket hívok meg. Mikor Esme is erről kérdezett minket, és megtudta, hogy ha mindenkit meghívnék, akkor sem lennénk többen húsz főnél nem akart hinni nekünk. Azt mondta, egyedül is túl hamar fog így végezni a főzéssel, hiszen a vendégeknek majdnem a fele nem is fog enni, talán csak a látszat kedvéért.
- Akarta mondani ma is, de elfelejtette, mikor úgy kiborultál a gyilkos miatt. Azért egyébként szeretnék bocsánatot kérni, jobban kellett volna figyelnem - mondta bűntudatosan.
- Alighanem miattam nem figyeltél, úgyhogy nincs miért bocsánatot kérned.
- Köszönöm! Szóval Alice kéri, hogy ma feltétlenül hívd fel őt, a vendéglistáddal, hogy holnapra kiküldhesse a meghívókat.
Bólintottam, és az út hátralevő részében, egész délután, valamint vacsorakészítés közben is azon agyaltam, hogy kiket is hívjak meg.

Zuhanyzás után végül rájöttem, hogy nem halogathatom tovább a hívást. Remegő gyomorral, még mindig erősen kételkedve döntésem helyes mivoltában tárcsáztam Alice számát.
- Szia, Bella! - Még ki sem csöngött, de ő már fel is vette.
- Szia, Alice! A vendégek miatt hívlak, Edward mondta, hogy döntenem kell. De nem lehetne, hogy inkább te dönts? Hiszen pontosan tudod, kik lesznek ott. Kérlek, Alice!
- Megpróbáltam már, úgy egy hete, mert nem bírtam várni a döntésedre, gondoltam, magam is kitalálom, kiket hívsz majd meg. De pont azért, mert te akkor még nem döntöttél - de még most sem vagy egész biztos -, csak homályos alakokat láttam. Hol kevesebbet, hol többet, néha egyesek élesebben rajzolódtak ki, de egy nappal később már ott sem voltak, attól függően, hogy te épp mit gondoltál. Szóval nem tudok nélküled dönteni. Ha elmondod most a listát, azzal döntesz, utána látnám csak én is. Hallgatlak!
- Na, jó! Akkor sorolom: Angela és Ben, Jessica és Mike... És Billy és Jacob Black - mondtam kelletlenül.
A vonal végén rövid, ám annál jelentőség teljesebb csend.
- Bella, csak hogy lelkileg felkészülhess, Billy semmiképp sem fog eljönni. Jacob pedig még mindig homályos a víziómban...
- Oké, értem. A címeket úgy is tudod, ugye? Nagyon köszönöm, hogy ennyit segítesz! Jó éjt! - búcsúztam gyorsan, hogy nehogy észrevegye csalódottságom. Nem Billy, csak Jacob fog hiányozni, ha nem jön el...
- Persze! Szép álmokat, Bella!
Letettem a telefont, betakaróztam, és próbáltam a baba szívdobogására összpontosítani. Elvégre az a lényeg, hogy Edward és én ott legyünk az esküvőn, más nem igazán számít. Ha mi hárman, mindig egy boldog család leszünk, akkor soha sem komoly baj nem érhet. De mégis, amikor egy lány, pláne egy terhes nő az esküvőjéről álmodozik, legtöbbször úgy képzeli el, hogy minden szerette vele van. Mindenki, aki fontos számára ott van az esküvőn, és vele együtt nevet, örül a boldogságának. Nem hittem egy percig sem, hogy Billy el fog jönni, csupán udvariasságból hívtam meg. De abban nagyon is reménykedtem, hogy Jacob ott lesz velem ezen a fontos napon. Örültem, hogy Alice előre figyelmeztetett, így legalább nem a nagy napon ért a sokk, az valószínűleg sokkal rosszabb lett volna. Jobb így, hogy fel tudok készülni, és nem az esküvőmet teszem tönkre a csalódottságommal. Az esküvőmet, ami gyönyörű lesz, Jacobbal, vagy nélküle.
Szerencsére nem voltam túl kimerült így hamar hosszú álomba merültem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés