Döbbenten bámultam az érkezőre. Felismertem benne Alice alakját.
De mégis hogy kerül ide? – kérdeztem magamban.
Alice és Joshua is, ekkor már támadóállásba görnyedt.
- Hogyhogy egyedül jöttél? – kérdezte Joshua és vigyor jelent meg a szája sarkában.
- Nem egyedül jöttem. – mondta.
Most már nem értem, ha nem egyedül jött, akkor hol vannak a többiek, akiket magával hozott. Ekkor megpillantottam a Culleneket, akik Alice mellé léptek. Ott volt az összes Cullen.
Még… még…még Edward is – csodálkoztam rajta, hogy, hogy sikerült megszöknie az „őrzői” mellől. De ekkor ugrott be, hogy Alice biztos látta mi történt velem és Edwarddal, és kiszabadították őt, most pedig eljöttek értem is.
Joshuának ekkor lefagyott a vigyor a képéről. Már épp támadni készültek volna, amikor én közbeszóltam.
- Álljatok meg! – kiabáltam, mire mindenki felém fordította a fejét és kérdőn nézett rám, így folytattam – Joshua kedves volt velem, ő nem olyan, mint Victoria, ne bántsátok. – törtek elő belőlem a szavak, de inkább csak suttogásnak hatottak.
Valamiért hallgattak rám, mert felegyenesedtek, bár még morogtak egymásra.
- Ha valóban nem vagy olyan, mint – kezdte Edward, de ekkor mérhetetlen düh tajtékzott a szemében – Victoria, – ezt a nevet már csak szűrte a fogai között, majd folytatta – akkor segítesz, hogy megszöktethessük Bellát.
- Rendben – meglepett, hogy segíteni akart, pláne, hogy ezzel magát sodorja veszélybe – Az  „életem” már úgyse jelent nekem sokat, szóval segítek nektek.
Ezután odajött hozzám és kikötözte a kezem és a lábam. Edward pedig odalépett hozzám és szorosan magához ölelt, majd megcsókolt, úgy, mint még soha. Szinte el sem hittem, hogy Edward itt van mellettem és, hogy nem fogok meghalni. Ebben a percben nem foglalkoztam semmivel és senkivel, csak úsztam a boldogságban, Edwarddal együtt.
De nem ment túl sokáig a külvilág kizárása, mivel Joshua odajött közvetlenül mellénk és úgy kezdett el beszélni.
- Szerintem jobb lenne, ha indulnátok, mielőtt még Victoria visszatér a vadászatról.
- Igaza van – mondta Edward, majd a karjába kapott és úgy mentünk ki az ajtón. A Cullen család közvetlenül utánunk jött. Éreztem, ahogy 6 kíváncsi szempár figyel minket. Aztán elaludhattam Edward karjaiban, mert onnantól már semmi sem rémlik.

Mikor felébredtem, Edward szobájában találtam magam, egy kanapén. Körbenéztem a szobában és megláttam őt, ahogy az ablakon néz kifele, aztán hirtelen rám emelte tekintetét. Mikor meglátta, hogy ébren vagyok, odajött hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.
Ekkor valami hirtelen eszembe jutott, ami nem hagyott nyugodni… Charlie…
- Mit mondtatok Charlienak, hol voltam? – kérdeztem Edwardtól idegesen.
- Azt, hogy a bál után olyan fáradt voltál, hogy itt aludtál nálunk, és még maradsz egy napig.
- És mi lett Victoriával? – kérdeztem, de nem mertem a szemébe nézni, mert akkor újra azzal a mérhetetlen dühvel találtam volna magam szembe.
- Megkerestük és megöltük – mondta kíméletlenül.
Egy darabig egyikünk se szólalt meg. Bár ez az idő csak néhány perc volt, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt a hangja nélkül.
Végül ismét beszélni kezdett.
- Azt hiszem most már tényleg el kéne, hogy menjek. El kéne költöznöm. – mondta halkan és fájdalmasan. Először nem értettem pontosan mire akar kilyukadni. Aztán a szavak lassan a helyükre kattantak a fejemben. Mikor megértettem, hogy mit is mondott összeszorult a szívem a fájdalomtól. Hogy képes ilyenekre gondolni? Mért akar elhagyni? Ezt meg kellett tudnom, így megkérdeztem.
- Miért akarsz elmenni? – a hangom el-elcsuklott és olyan halk volt, hogy, ha szerelmem nem egy vámpír lett volna, aligha értette volna meg.
- Mert túl nagy veszélyt jelentek rád nézve – kezdte, majd mikor hozzá akartam érni az arcához elhúzódott.
- Ne tedd még nehezebbé az elválást. – a hangjában most fájdalom érződött.
Tehát ő sem akar elmenni, akkor meg miért…
De gondolkozásomból felébresztettek Edward szavai.
- Nem tehetlek ki ekkora veszélynek, értsd meg. – egy pillanatra megállt és a szemembe nézett, majd folytatta – Először ott volt az a James-eset, aztán jött Victoria, ráadásul még én is itt vagyok, mint veszélyforrás. – úgy vettem észre, hogy ezt inkább már magának mondja, mintsem nekem.
Láttam rajta, hogy őrlődik. Nem akart elmenni és én sem akartam elengedni. De szerinte ez szükséges. Szerintem viszont nagyon is rossz ötlet.
Nem is igazán tudtam megszólalni, mert mikor kinyitottam a számat, hang nem jött ki rajta. Ő türelmesen várt, amíg megtaláltam a hangom.
- Én nem akarom, hogy elmenj, és nem jelentesz rám veszélyt – mikor láttam a felhúzott szemöldökét, hozzátettem – Mármint én biztos vagyok benne, hogy nem tudnál nekem ártani.
Arca egy kicsit kisimult, de aztán aggodalmas formát öltött.
- De nem szeretnék kockáztatni. – mondta egyre halkuló hangon, ezért nagyon kellett fülelnem, hogy meghalljam, mit mond. – Inkább szenvedek, mintsem valami bántódásod essék.
- Így is bántasz. Nagyon is. – válaszoltam és lesütöttem a szemem.
- Egyre nehezebbé teszed azt, hogy elmenjek. – mondta és sóhajtott egyet.
Akkor ez azt jelenti, hogy…
- Akkor nem mész el? – kérdeztem reménykedve.
- Ezt nem ígérem meg, de átgondolom.
- Gondold át most – kérleltem
- Hát, rendben, ha ezt akarod. – mondta, majd elkezdett fel-alá járkálni a szobában.
Egyszer-kétszer láttam, hogy a szeme sarkából néha rám néz, aztán gyorsan el is tekint más felé.
Nagyon ideges voltam ebben a pillanatban, mert Edward most dönti el, hogy marad vagy nem. Azt hittem a szívem kiugrik a helyéről az izgalom miatt. Ha marad, végtelenül boldog leszek, ha nem, akkor pedig a szívem millió darabra fog törni.
Nem akarom, hogy elmenjen – folyton csak ez az egy mondat járt a fejemben.
Még mindig járkált, majd hirtelen megállt, és a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Nem is tudom, hogy kezdjem – mondta és leült mellém a kanapéra, ahol voltam.
- Szerintem, kezd az elején.
- Rendben. Nos, Bella, én nagyon szeretlek, de…
Rátettem a mutatóujjamat a szájára, félbeszakítva a mondatát.
- Nincs de, Edward! –kezdtem – Mond meg kerekperec, hogy elmész vagy nem! – parancsoltam rá sürgetően.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés