Éppen Phoenix-ben voltam egy elhagyatott házban húztam meg magam, hét hónapos terhes voltam. Gyakran éreztem rosszul magam, így nem mentem messzire. A rettegés még jobban magával ragadott, mert képtelen voltam tovább menekülni.

Mit tudnék csinálni egy csecsemővel, őt is vinném magammal? Lehetetlen. Egyetlen lehetőségem van, akármennyire nem szeretném ezt.

Itt kell hagynom Renesmee-t, és meg kell keresnem Alice-t. Ha Edward nem is, ő meghallgat. És talán befogadná a lányomat, vagy esetleg segíthetnének, hogy ne kelljen menekülnöm. Meg kell ragadnom minden alkalmat, amíg van esély arra, hogy én neveljen a lányomat.

De ha elkapnak, mielőtt megtalálom Alice-t? Akkor soha senki nem fog tudni Renesmee-ről. Még a teljes nevét se mondhatom meg az árvaházban, hiszen a Volturik megtudhatják és elkapnák. Az embereknek nincs esélyük, ellenük, és nekem se.

A legjobb lenne, ha egy biztos helyen üzenetet hagynék a lányomnak, hogy legalább felnőtt korában találja meg az apját. Írnom kéne egy levelet, de hol tudnám elrejteni? Egy kép! Annak a hátuljába bele tudnám csúsztatni a levelet, és talán egy napon megtalálja, és nem fogja elveszíteni.

Drága Renesmee!

Nagyon sajnálom, ha árvaházban kell felnőnöd. Mindent megteszek azért, hogy megkeressem az apádat, de nem találom őt. Én nem maradhatok veled, kicsim, bármennyire is szeretném. Velem veszélyben lennél, senkinek nem szabad tudnia, hogy kik a szüleid. Veszélyes. Engem keresnek valakik, és te csak akkor lehetsz biztonságban, mikor már távol vagy tőlem. Remélem, hogy ezt a levelet, akkor olvasod, mikor már legalább tizenhét vagy.

Szeretettel:

Édesanyád

B. S.

Megírtam a levelet és a kép hátuljához ragasztottam, úgyhogy ne látszódjon, hogy van ott valami. Csak remélhetem, hogy eljut az üzenetem a kislányomhoz.

Éppen a parkban ültem, mikor szörnyen görcsölni kezdtem, alig kaptam levegőt. Hangosan ziháltam és a hasamhoz kaptam, de közben kétrét görnyedtem a fájdalomtól.

- Asszonyom, jól van? – jött oda hozzám egy fiatal nő. Asszonyom? Tényleg, elég borzalmasan festhetek.

- Nem – nyögtem. – A baba… - suttogtam, de aztán felkiáltottam, mikor éreztem, hogy valami víz folyik lefelé a lábamon. Megindult a szülés!!! – Szülök…

Nem sokat éreztem a fájdalomtól, de mikor legközelebb feleszméltem egy mentőautóban feküdtem, és mentősök sürgölődtek körülöttem.

- Hányadik hónapban van?

- Hét…

- Akkor ez nagyon korai! De nyugodjon meg, nem lesz semmi baj! Jó kezekben van… - nyugtatott meg, de nem igen sikerült neki. Csak még idegesebb lettem, hogy baja eshet a babámnak, aki a legfontosabb számomra.

- Ne hagyja, hogy baja essen… - suttogtam kétségbeesve.

- Nem esik baja.

- Ígérje meg! Ígérje meg, hogy nem lesz semmi baja! – könyörögtem, és az aggodalom teljesen megváltoztatott. Abban a pillanatban nem a régi Bella voltam, hanem egy új, aki határozottan védeni próbálja a gyermekét.

Az oroszlán és a bárány gyermekét…

- Ígérem, de kérem, nyugodjon meg!

A kórházba érve még nagyobb fájdalmaim voltak, és egyre gyakrabban jöttek a fájások. Úgy éreztem, mintha egy vascső menne végig a csontjaimon, és ketté akar szakítani.

Sikítottam, ahogy a torkomon kifért, de aggasztott, hogy Renesmee is megijed a hangomtól, így próbáltam higgadtan viselni a pokoli kínt.

Teljesen elvesztettem az időérzékem, nem tudom, hogy mennyi ideje feküdtem kínok közt vergődve és hányszor nem sikerült visszatartanom a hangomat.

Éreztem, hogy az orvosok is idegesek, hiszen nem szokványos eset vagyok, még soha nem találkoztak ilyennel.

Ettől még jobban pánikba estem, mi van, ha Renesmee nem is ember? Mi van, ha vámpírként születik? Létezik ilyen? Mi van, ha soha nem fog megnőni? Ha ezért meg fogják ölni?

Nem élem túl, ha őt is elveszítem.

Az más, ha más neveli fel, az is pokoli lesz, de ha Renesmee meghal, abba én belehalok, és ha Edward lenne az atyaúristen, az se érdekelne.

Ekkor határoztam el magam, hogy én csak addig akarok élni, ameddig a lányom, és nem tovább…

- Még egy kicsit, már látom a fejét! – buzdított a szülést vezető orvos. A hangja nyugodt és érzelemmentes volt, és ez Carlisle-re emlékeztetett.

Mennyire más lenne, ha Carlisle lenne az orvosom, és Edward az ágy mellett bátorítva szorítaná a kezem. Ha a terhességem szeretetben és nyugalomban telt volna, akkor most nem lenne veszélyben az életünk.

És akkor egy utolsó fájdalmas erőfeszítéssel nyomtam egyet, és az orvos felkiáltott.

- Kislány! – mondta, bár én ezt már régóta tudtam.

Abban a pillanatban, mikor megpillantottam a gyermekem, a vérem, elfeledkeztem minden fájdalomról, minden gondról, és minden félelemről.

Ennél gyönyörűbbet még soha életemben nem láttam, szépsége csak Edward vonásaival vetekedhetnek, de talán még azzal se.

Zöld szemei voltak, de nem hétköznapi zöld, hanem inkább a smaragd, vagy a legszebb fűre emlékeztetett, ilyen lehetett Edwardnak ember korában.

Barna haja teljesen az enyém volt, mintha a hasonmásom született volna meg, az arca is borzalmasan rám emlékeztetett, de Edward szépségével lenyűgözött

És akkor rám nézett…

Mérhetetlen szeretetet láttam a szemében, aztán körülnézett és felsírt, ahogy minden kisbaba teszi. A szépséget leszámítva teljesen emberi volt, de számomra annál angyalibb.

- Hadd, vegyem… a kezembe – suttogtam gyönyörködve, a nővér szó nélkül a kezembe adta a maszatos, de mégis csodálatos gyermekemet.

- Renesmee…

- Mi a keresztneve? – kérdezte a nővér.

- Renesmee Carlie – feleltem, de a tekintetem nem vettem le a kislányomról. Zöld szemei ugyanazokat az érzelmek tükrözték, mint az enyéim.

- Most pihennie kell… - utasított a nővér és kivette a kezemből a lányom, akinek szintén nem tetszett az elválás gondolata, panaszosan felsírt.

- Ne aggódj, kicsim. Nemsokára megint velem leszel! – suttogtam lágyan, mire megnyugodott, de tudtam, hogy ez a boldogságot látszató illúzió nem fog sokáig tartani, és erre idővel Renesmee is rá fog jönni.

Mikor kivették a kezemből a babámat, fáradtan hanyatlottam a párnák közé, és hagytam, hogy az orvosok kezelésbe vegyenek.

De tudtam, hogy nem maradhatok sokáig! Tovább kell menekülnöm, és meg kell válnom a kislányomtól, majd meg kell keresnem az utolsó reményem, a Culleneket.

Egy hetet feküdtem a kórházban, egészen, míg viszonylag normális állapotba kerültem. Renesmee maga volt az orvosi csoda, borzasztó korán született, de éppolyan egészséges volt, mint a normál gyermekek.

Egy hét elteltével úgy döntöttem, hogy ideje távoznom, nem kockáztathattam Renesmee életét, akit egyre jobban megszerettem. Így sokkal nehezebb lesz a búcsú…

Megérkeztem az árvaház elé, a szemeim könnybe lábadtak. A kicsikém éppen békésen aludt a karjaimban, de olykor-olykor megrándult, mintha érezné a közelgő veszélyt, a közelgő búcsú pillanatát.

- Sajnálom, kicsim – suttogtam sírva. – Ha tehetném, nem tenném ezt, hidd el. Nagyon szeretlek, és mindig szeretni foglak. Remélem, hogy hamarosan láthatlak újra… Vigyázz magadra!

A képet elhelyeztem nála, majd óvatosan ráfektettem – gondosan betakarva – az árvaház lépcsőjére. Megnyomtam a csengőt – hogy minél előbb rátaláljanak – majd sietősen távoztam.

Futottam a tettem és a múltam elől, az sem érdekelt, hogy merre, csak el innen. Nem láttam a könnyeimtől, és arra a két személyre gondoltam, akikért még a kútba is képes lennék beugrani.

- No lám, drága Bella! – hallottam egy kellemetlen hangot, amiben Jane gúnyolódását véltem felfedezni.

Elsápadtam.

Itt a vég.

- Fogjátok meg, majd kötözzétek össze – hallottam egy kemény férfihangot, és éreztem, hogy két durva kéz megragad és összekötöz.

Majd valamelyikük a hátára kapott és futni kezdett velem.

A leghosszabb rémálom a következő stádiumába lépett…

***

Akkor még naivan úgy gondoltam, hogy akár én is felnevelhetem a lányomat, de az egyetlen, amit elértem, az az, hogy megkíméltem az életét, azzal hogy nem árultam el a hollétét.

Mikor meghoztak Volterrába egy sötét tömlöcbe vetettek, ami máig a lakhelyemként szolgál. Az egyikük belém harapott, és sötétségben, kínok között lettem én is vámpír, csak azért, hogy örökké szenvedhessek.

És soha többé ne láthassam Renesmee-t.

A kínjaim közt az is szerepelt, hogy nem kaptam vért, így gyakran a sajátomból próbáltam inni, de nem sokat sikerült így szereznem, hiszen megsebzett bőröm gyorsan gyógyult.

Gyakran nem voltam önmagam, és vesztettem eszemet. Hagytam, hogy a vérszomj legyőzzön, és a hatalmába kerítsen, de teljesen mindegy volt. Nem voltam senkire sem veszélyes, hiszen egyedül voltam.

Egyedül a világ ellen, rémesen egyedül, és mindenkinek búcsút mondtam, aki számított. Charlie és Reneé bizonyára halottnak hisz, akár a többi emberismerősöm. Edward lemondott rólam, nem kellettem neki egy félreértés miatt, a többi Cullen pedig mellette állt ki, szintén nem bízva bennem. Renesmee azt sem tudja, hogy ki vagyok, így nincs ki után vágyakozni.

Így azt kell, hogy mondjam, már senkinek nem kellek. Nincs miért élnem, a fény kiveszett innen, a sötétség mindent beborít. Az örökkévalóságig leszek ide bezárva, és örökké vágyakozhatom Edward és Renesmee iránt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés