Homály

(Bella szemszöge)

Fáradtan bukdácsoltam ki a konyhába. Útközben többször is megbotlottam és levertem egy virágot. Ez nem az én napom.

Kávé. Ez volt az egyetlen értelmes gondolatom. Miközben betettem a bögrét a mikroba, azon gondolkodtam, mennyit aludhattam éjjel. Akárhogy osztottam-szoroztam, mindig arra jutottam, hogy nem érdemes órákban számolni, jóval kevesebbet pihentem negyven percnél. Egész este csak forgolódtam és agyaltam.

Levettem a polcról a kávéport, majd beleöntöttem a forró vízbe. Fájt a fejem, szédültem, minden bajom volt. Megfordult a fejemben, hogy kihagyom a mai dupla biológia órát, itthon maradok, és átalszom a napot. Viszont hamar rá kellett jönnöm, hogy nem a legjobb ötlet, mivel úgysem tudnék aludni, csak agyalnék. Csinálnom kell valamit. El kell terelnem a gondolataimat, még van négy napom a kivégzésemig. Vagyis, már csak három.

Hiába voltam fenn órákon át, semmi értelmes tervet nem sikerült kitalálnom. Egyedül annyit, hogy nem kerülgetem Jacoböt, beszélek vele, megnyugszik és hazamegy. Ennyi. Arról azonban halványlila gőzöm sem volt mit fogok neki mondani.

Azon kaptam magam, hogy sikeresen melléöntöttem a port. Mesés. Odanyúltam a pult végén heverő rongyért, de természetesen ezt sem sikerült egy sor bénázás nélkül teljesítenem.

Egy halk kuncogást hallottam az ajtó felől. Eszembe jutott, hogy ma még nem is néztem tükörbe, szóval biztos nagyon vicces látványt nyújthattam a kómás fejemmel...

- Hagyjad, majd én megcsinálom, még a végén összetöröd a berendezést. Inkább menj el tusolni, nem nézel ki túl jól – mondta.

- Köszi – emeltem fel a kezeimet. Minél távolabb vannak a helyiségben található mozdítható tárgyaktól, annál kisebb a katasztrófa esélye.

- Bella... Valami baj van? Betegnek tűnsz – mondta aggódva.

- Nem, semmi – vágtam rá. – Csak nem aludtam valami jól. Ennyi az egész.

- Biztos? – kérdezte. Túl figyelmes – gondoltam. Mindenesetre semmi kedvem nem volt beszélgetni, ezért jó kislány módjára kimenekültem a fürdőszobába.

Angelának igaza volt, tényleg úgy néztem ki, mint egy zombi. A szemem alatt lilás karikák húzódtak, a bőröm most a szokásosnál is sápadtabb volt, és a homlokomon egy kisebb púp éktelenkedett – a tegnapi balesetem miatt.

Megmostam az arcomat hideg vízzel, de nem sokat segített. Soha nem sminkelem magam, de most talán jól jött volna. Vagy lehet, hogy jobb ötlet lenne sí maszkkal beállítani a suliba?

Beálltam a zuhany alá, ügyeltem rá, hogy ne csússzak meg, egy mesteri csempére vágódás hiányzott már csak. A forró víz ellazította az izmaimat, pár percre végre sikerült másra gondolnom. Legalább fél óráig áztattam magam mielőtt fogat mostam. Megfésültem a hajam helyén álló kusza valamit, majd átöltöztem és visszamentem a konyhába.

Lehuppantam az egyik székre és elvettem egy pirítóst.

- Valamennyivel elfogadhatóbban nézel ki – jegyezte meg Angela. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, és a kávé után nyúltam. Forró. Keserű. Utálom. De muszáj...

- Ne igyál túl sokat, nem bírod a koffeint! – figyelmeztetett csendesen. Tisztában voltam vele, először jól felpörget, utána meg jól kiüt.

- Tudom. Csak a bioszt éljem túl, utána akármi jöhet.

- Ugye nem felejtetted el, hogy... nemsokára... látogatónk lesz? – Félrenyeltem.

- Nem – préseltem ki magamból két köhögő roham között.

- Akkor jó. Ha nem bánod, én inkább kimaradok belőle, mert...

- Persze. Én sem szívesen másznék bele, ha Ben megjelenne Londonban.

- A puszta gondolattól is borsódzik a hátam. Meg tudlak érteni...

- Mindegy, addig még van pár napom. Hanyagoljuk a témát – kértem. Angela együtt érzőn bólintott.

* * *

A percek csigalassúsággal teltek. Bizonytalanul firkálgattam a füzetembe, nem tudtam jegyzetelni. Máskor mindig odafigyelek Mr. Watson szavaira, de ma egyszerűen nem tudtam koncentrálni. Fel sem fogtam, amiről beszélt, pedig a többiek szerint eddig ez a legérdekesebb téma. Nem, én teljesen máshol jártam.

Forksban voltam. Edward mellettem volt, fogta a kezemet. Mosolyogva sétáltunk, az egész világ láthatta, mi együtt vagyunk, mi szeretjük egymást. Nem szólaltunk meg, felesleges volt, hiszen szavak nélkül is értettük egymást. Mindenki minket nézett, de nem érdekelt. Sokkal fontosabb volt, hogy ott volt nekem. Nem csak Ő. A családja is. Láttam Emmettet és Rosalie-t, és Jaspert Alice-szal. Mind boldogok voltunk. És akkor az utolsó kocka, az utolsó, de fontos, Jacob. Vidám volt, nem tűnt csalódottnak, sem mérgesnek. Közelebb jött, köszönt, majd megölelt. A barátom volt. A többiek nem néztek rá rossz szemmel, senki nem tett megjegyzéseket. Az egész... tökéletes volt.

Angela ébresztett fel az álmodozásomból. Kíváncsian nézegette a füzetemet, pedig egy szót sem írtam le az előadásból. Őszintén, azt sem tudtam miről volt szó. A lapjaimon csak össze-vissza elhelyezkedő, egymástól független firkálmányok voltak.

Akkor vettem észre, hogy telirajzoltam szívecskékkel. Többször is előfordult már, hogy tudat alatt írogattam szavakat, mondatok, vagy – mint most is – rajzoltam. Utólag pedig elcsodálkoztam rajta, hogy ezt én alkottam. Biztos van valami pszichológiai jelentésük, de nem érdekel.

Szemügyre sem vettem őket, kitéptem a lapot, összegyűrtem és beledobtam a táskámba. Angela úgy nézett rám, mint egy ufóra, de nem törődtem vele. Újra elkezdtem fantáziálgatni, de rövidesen újra megszakított.

- Bella, szünet van. Azt hiszem, jót tenne neked egy kis friss levegő – mondta tapintatosan. Körbenéztem. A terem lassan kiürült, már csak néhány hallgató maradt benn, a legtöbben kimentek.

- Jól vagyok – hazudtam. Felpattantam a helyemről és kimentem a folyosóra. Elhatároztam, hogy a második órán, még ha piros hó esik, akkor is figyelni fogok.

Vettem egy újabb kávét a büfében és visszamentem, leültem Angela mellé. Aggódva nézett rám, de szerencsére nem kezdett el kérdezősködni.

- Ha akarsz róla beszélni, szólj – mondta csendesen. Bólintottam, de már akkor eldöntöttem, hogy nem élek a lehetőséggel.

Nagy nehezen legyűrtem azt a fekete löttyöt, de csak utána vettem észre a dobozán, hogy koffeinmentes. Kedvem lett volna a falba verni a fejemet, de így sem volt a megfelelő épségében, szóval inkább felhagytam az ötlettel.

A második óra ugyanolyan sikertelenül telt, mint az első. Semmit nem fogtam fel, ami körülöttem történt, megint teljesen máshol jártam. Amikor Edwardot végre sikerült kiűznöm a fejemből, akkor Jacob jutott eszembe. Azon ritka percekben, amikor nem a szerelmi bánatomra gondoltam, Alice-on és Jasperen járt az agyam. Valamiért rossz előérzetem támadt, amikor rájuk gondoltam, de nem tudtam megmagyarázni miért. Biztos csak bediliztem.

Mr. Watsont bámultam, próbáltam a hangjára összpontosítani, de csak fél mondatokat csíptem el. Untatott minden, ami elhangzott. Jelentéktelennek, értelmetlennek tűnt. Szinte percenként lestem az órára, alig vártam, hogy végre vége legyen. A füzetemet a padon hagytam, a tollaimat elraktam, hátradőltem, és úgy tettem, mintha figyelnék. Az előadás állítólag roppant érdekes volt, így mindenki feszülten figyelt. Csak én merültem el a gondolataimban, az óra fennmaradó részében ismét azon rágtam magam, mit kellene mondanom Jacobnak...

* * *

Az ég kicsit borús volt, amikor kiléptem a suliból, de szerencsére nem esett az eső. Jó idő sem volt, alig sütött a nap mostanában. Ennek ellenére szerettem Londont. Jobban az otthonomnak éreztem, mint Forksot.

Angelát leráztam valami erőltetett kifogással. Szerencsére ő vette a lapot és békén hagyott. Nem tudtam hova akarok menni, mit akarok csinálni, egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Már nem is próbáltam elfoglalni magam semmivel, szabad folyást engedtem a gondolataimnak. Így észre sem vettem, hogy beleütköztem valami hideg és kemény dologba.

- Bella! – hallottam Jasper hangját. Furcsa volt, arca idegességről tanúskodott és mintha aggódott is volna.

- Öö... Hogy kerülsz ide? Nem suliban kellene lenned?

- Lógunk – felelte egyszerűen, mintha ez természetes lenne. Igen, nekik az, de ma nem süt a nap. Mielőtt szóvá tehettem volna, folytatta. – Bella, nehéz lenne egyszer az életben felvenni a telefont? – kérdezte szemrehányóan.

- Véletlen kikapcsolva hagytam. Miért? Történt valami? - Felsóhajtott.

- Igen – válaszolt kurtán.

- Mi?

- Felhívom Alice-t, biztos már halálra aggódta magát miattad. – Értetlenül néztem. Semmi nem történt velem, legalábbis nem tudok róla. Talán Alice látott valamit? Mégis mit, hiszen semmit nem döntöttem el a közelmúltban. Jasper olyan gyorsan beszélt a telefonba, hogy nem értettem belőle semmit.

Egy kávéház teraszán ültünk. Alice arca feszült volt, ami miatt kényelmetlenül éreztem magam. Amikor odaért hozzánk, gyorsan mellém táncolt és átölelt. Tőle is megkaptam a fejmosást, hogy a telefon arra való, hogy az embert el lehessen érni. Amikor befejezte, hirtelen kínos csend támadt. Váltottak egy gyors pillantást, de nem akartak megszólalni.

- Most már eláruljátok, mi folyik itt? – kérdeztem. Volt egy olyan érzésem, hogy valamit próbálnak elhallgatni előlem. Mintha félnem kellene valamitől. Ez az aggódással vegyített érzelemhullám idegen volt számomra, nem volt okom rá. Valószínűleg Jasperről ragadt át rám, észre is vette, szépen lassan elkezdett áradni bennem a nyugalom.

- Bella, ne ijedj meg – kezdte Jasper.

- Mit látott Alice? – tettem fel a kérdést gépiesen.

- Semmit – felelte az említett. Őszintén reméltem, hogy nem néz ennyire ütődöttnek.

- Akkor miért aggódtatok? Ha semmit nem láttál, akkor tudnod kellett volna, hogy jól vagyok.

- Félreérted – mondta Jasper csöndesen. – Tényleg nem látott semmit. Szó szerint.

- Az... hogy lehet? Eddig működött rajtam a képességed – mondtam elfúlón. Tudom, hogy valami nincs rendben velem. Edward képességére immunis vagyok, de Alice-nek eddig nem jelentett problémát a jövőm.

- Tudod – kezdte bizonytalanul. – Gyorsan váltogatod a terveidet. Sok gondolatod olyan hirtelen eltűnik, ahogy jött. A legtöbb választásodat nem is látom. Túl homályos, túl rövid. Semmi konkrétat nem látok. Ezek a képek is nagyon ritkák, egyszerűen olyan... mintha... mintha eltűnt volna a jövőd.

- Ez pedig csak akkor lehetséges, ha valaki meghal – fejezte be Jasper.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés