Rettenetesen hideg van, és én majd megfagyok. De közben égek. Belülről emészt a tűz, amelyhez foghatót senki nem érez. Ez a tűz nem felmelegít, hanem elevenen eléget. Mint valami halálos járvány, úgy terjed szét az egész testemben és én semmit nem érzek, csak azt, hogy emészt. A fájdalmat, azt a rettenetes kínt… Nem tudom, mi történik velem pontosan, csak azt, hogyha felfedeznek, ha rájönnek, hogy itt bujkálok, akkor nekem végem. Megölnek. Felakasztanak, felkoncolnak, elégetnek…de talán még jobb is lenne, mint az amit most érzek. Nem szólok. Egy sóhaj nem sok, annyi sem hagyja el a számat. Nem merek megszólalni.

Már lassan három napja kuporgok itt, és úgy érzem, már nem bírom tovább. Inkább találjanak meg most, minthogy egy perccel is tovább érezzem ezt a fájdalmat. Most már az egész testem tűzben ég, minden egyes porcikám üvölt a fájdalomtól, és enyhülésért kiált. Ha ezt a halál adja meg, hát legyen, de…
Nem.
Túl gyáva vagyok hozzá, nem merem megtenni. Még fiatal vagyok, és én élni akarok. De vajon jól döntök, hogyha itt maradok? Halál vagy fájdalom? Nem tudom, nem tudom, nem tudom…

Én már nem tudok semmit és az agyamból már nem vagyok képes kiszorítani a fájdalomérzetet. Csakis erre tudok gondolni: kín, fájdalom, kín. És ez megőrjít.
Az izmaim – ha még nem égtek el bennem – rángatóznak, a csontjaim – ha még nem olvadtak el – mintha szilánkosra törtek volna, szúrják a saját, eleven húsomat. A fülem mintha valójában lángolna, szinte érzem, ahogy perzseli az arcomat. A szememet már nyitva tartani sem merem, de ha becsukom még rosszabb. A sötétség, a bizonytalanság. Nem bírom tovább! Kiáltani akarok, hogy segítsen már valaki, de nem merek. Akkor észrevennének…vagy meg se hallanák? Nem szólok egy szót se. Csendben ülök, és némán marcangolom önmagam. Össze-vissza karmolom a kezeimet, a mellkasomat, a lábaimat, hátha segít. Már vérzik, és a már amúgy is csupa vér ingem, csak még jobban átázik. De hiszen hiú ábránd, hogyan is segíthetne? Ez a tűz nem szűnik, napról napra rosszabb lesz és a bőröm alatt ég.

A sebeim ezzel ellentétbe – ahol az a démon megharapott – begyógyultak és a tűz is meglepő módon onnan terjedt el. Hihetetlen, de azt se érzem, hogy már három napja nem ette, s nem ittam semmit. Különös. Próbálok aludni, hátha akkor enyhül a szenvedésem, és kevesebbet érzek, de nem sikerül. A fejemből egyszerűen nem vagyok képes elűzni a fájdalom gondolatát. Inkább feladom és ülök tovább egyhelyben, egy hangot sem kiadva, reménykedve, hogy nemsokára jön valaki, aki, megszabadít a szenvedéseimtől. Ha már bennem nincs elég erő, hogy megtegyem…

„Sikíts, ordíts, kiálts!” buzdít egy kis hang, de én még mindig csöndben vagyok, s némán meredek magam elé. Úgy érzem, hogy ahogy az éjszaka tovaszáll, én úgy halványulok el, mint egy régi emlék, mely egyszer ígyis-úgyis kifakul az évek múlásával. Tudom, érzem, hogy már csupán pár óra. Talán pár pillanat, és kiderül, hogy mi lesz velem.
Halál…vagy valami sokkal rosszabb.

Ekkor hirtelen úgy érzem, nem kapok levegőt. A tüdőmbe nem jut több oxigén. A torkomhoz kapok, a szemeim kikerekednek, és lassan nem érzek semmit. Az agyam kezd eltompulni, csak sötétséget látok, pedig a szemem nyitva. Már nem tudok gondolkozni. Majd lassan a testem elernyed, és én elterülök a földön és így soha többet nem kelek föl.
Utolsó gondolatommal hálát adok Istennek, hogy végre megszabadított a kínoktól…

Mikor felébredek, úgy érzem, mintha az előző három nap meg sem történt volna, mintha csupán egy rossz álom lett volna. Egy nagyon rossz álom. Ekkor eszmélek rá: felébredtem. És nincs fájdalom. Sőt, úgy érzem, mintha újjászülettem volna.
Megpróbálok fölállni és meglepetésemre, elsőre sikerül, még csak meg sem bicsaklik a térdem. De hát ez nem lehetséges…

Ebben a pillanatban, mintha mindenki csakis hozzám beszélne, hallom az embereket. Pedig nincs is itt senki. Az utca is legalább tizenöt méterre van és amúgy is a pincében lapulok. Hallom minden mondatukat, mintha itt állnának mellettem, és a fülembe suttognának.
Aztán a szagok. Érzem azt a förtelmes csatornabűzt, ezerszer élesebben, mint eddig bármikor. Lenézek a kezemre, és hirtelen visszarántom. Kísértet. Egy kísértet keze, hiszen olyan fehér. Meghaltam? Vajon tényleg?
Csupán ekkor tudatosul bennem, hogy látok, attól függetlenül, hogy koromsötét van. Mégis látok, tisztábban és élesebben, mint akár tegnap. Látom a rothadó krumplik héján a legapróbb penészfoltot is, a fapadlóban a fák erezetét. A legkisebb repedést a falon. Egy fekete patkány rohan keresztül a fal mellett, hogy a saroknál lévő repedésben eltűnjön, én mégis észrevettem. pedig szinte észrevehetetlen. Emberi szemnek mindenképp…

Lassan kezdem megérteni mi történt velem.

Nem érdekel most már semmi. Előjövök rejtekemből, és csak kóborlok az utcákon céltalanul, minden tudatosság nélkül. Pedig mennyire imádom ezt a várost! Borult idő van - mint a legtöbbször – és már későre jár, de a nap még nem ment le.
Az a néhány ember, aki kint van az utcán hitetlenkedve néz rám és kikerül. Belenézek az egyik kirakat üvegébe és egy másik ember néz vissza rám. Ugyan a ruhája az enyém, de a többi... Erre nincsenek szavak. Ez az illető gyönyörű, szoborszerű, márványos arccal, mely fehérben játszik. És a szeme? Az fekete, mint a legsötétebb éjszaka…

Mögöttem egy asszony megy el a gyermekével, egy maximum ötéves kislánnyal. A kislány rámpillant, megmerevedik, aztán anyja kezét elengedve hozzám szalad. Én ösztönösen kitárom a karjaimat, és felé nyúlok. Felkapom őt. Ahogy hozzá érek, valami olyasmit érzek, amit eddig sohasem. Észveszejtő éhséget…szomjúságot. És ennek a gyereknek étvágygerjesztő illata van. Finomabb, mint a legfinomabb ebédé, amit valaha kóstoltam eddig. Beleszagolok, dús, barna hajába, mélyen beszívva az illatát.
Az anya csak áll tőlünk két méterre és minket bámul. Pontosabban engem. Nem képes levenni rólam a szemét. Megbabonáztam. Látom, ahogy a mellkasa egyre gyorsabban és gyorsabban emelkedik és süllyed. Rendszertelenül veszi a levegőt. És mindez miattam. Lassan megnyalja az ajkait, majd az alsót beharapja egy pillanatra. Egy rövidke sóhaj, egy gyors hajsimítás és elindul felénk. Felém.
Érzem, ahogy a kislányban áramlik a vér, úgy hat rám, mint a rabra a száraz kenyér, aki már napok óta nem evett. Nekem élet, és neki is. De kié legyen? Ezt könnyen eldönthetjük. Az utcán már csak mi állunk, nem kerül semmibe. Pillanatok alatt végzünk.
Óvatosan a nyakához hajolok, mikor észbe kapok.
- Nem! – kiáltom torkom szakadtából. Mintha nem is az én hangom lenne, hanem valami vadállaté. Gyorsan az anya kezébe adom a gyereket.

Ekkor már biztos voltam benne.
Az lettem amit apám és én is üldöztünk. Egy démon, egy szörnyeteg, egy gyilkos. Egy …
Vámpír.

Már egyáltalán nem érdekelt semmi. Teljes erőmből rohanni kezdek, és furcsállva veszem észre, hogy szinte semmilyen erőfeszítésembe nem kerül. Sokkal gyorsabb vagyok, mint eddig valaha, hiszen most ragadozó vagyok. Undorodom magamtól.
„Mit tehettem volna? Mit?” – kérdezem magamtól.
Kiérek a városból, de én csak rohanok tovább, miközben még mindig érzem azt az iszonyatos szomjúságot, de nem. Arra nem lennék képes. Nem vagyok rá hajlandó. Akkor inkább meghalok.
Az erdő szélénél állok meg, és még mielőtt belépnék, felnézek az égre, ahol a nap éppen most készül lebukni a fák mögött.
- Alkonyodik! – mondom ki hangosan, majd ezzel belépek az erdőbe, hogy elnyeljen a sötétség.




* Idézet Simple Plan - Untitled című számából

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés