Zihálva ültem fel az ágyban. A héten a harmadik alkalom volt, hogy félelmetes vonyítások keltettek fel. Messziről jöttek, valahonnan a hegyekből. Nyugtalanított, mert olyan idegen volt. Minden vérfarkas ismerősöm hangját meg tudtam különböztetni. De ez más volt. Mintha nem a Quilente törzs farkasai lennének. Ez annyira vadnak és ősinek tűnt. Visszadőltem a párnámra és próbáltam kizárni a hangokat a fejemből. Valószínűleg, csak újabb kölyökvérfarkasok az indiánok közül. Ha gond lenne, arról a családom már tudna...
A napok felgyorsultak, ahogy kezdtem megszokni a változásokat. Kényelmes nyugalomban telt az idő. A napokból hetek, a hetekből, hónapok lettek. A huszonnégy óra ugyanolyan forgató könyvel zajlott lett. Reggelente anyu bársonyos hangja ébresztett. Soha többé nem folytattuk azt a titokzatos beszélgetést. Nem kérdeztem, de ahányszor borostyán szemeibe pillantottam, mindig éreztem a feltépett sebek fájdalmát. Azóta őrölte magát belülről, hogy hazudnia kell nekem. Nem akartam, hogy szenvedjen, nem akartam fájdalmat okozni senkinek. Ilyenkor vigasztalóan öleltem át. Ő tudta, mi a jó nekem. Legalábbis reménykedtem benne...
A reggelimet már megszokott módon, magányosan fogyasztottam. Körém ült a családom. Olvastak, beszélgettek, elmerültek a gondolataikba. Minden nap valami mással foglalták le maguk. Követtem a második iskolás napomon felvett szokásom, és próbáltam minél visszafogottabban felöltözni. Alice gondosan kikészített szín és stílus szerint illő ruhakölteményei rendre visszakerültek a szekrényebe.
Az esetek többségében éreztem dühös tekintetét a hátamon, amikor apa új ajándékához igyekeztem. A sötétlila lamborgini. A sportkocsi ajtaján éktelenkedő apró horpadás egy új autó vásárlására ösztönözte.
Az erdő szegélyezte útvonalon már izgatottság futkározott a hátamon. A parkolóban már fent tartott helyem volt a VW rabbit mellett. Jake hatalmassal mosollyal fogadott. Csak csöngetésre kullogtunk be az épületbe. Sóhajtva ültem be a padba. Senki nem tudott olyat mondani, amit Carlise, vagy apa ne tanított volna meg nekem, jó pár évvel ezelőtt. Az unalmas órák közben, a gondolataim legtöbbször elkalandoztak a boldog múltam emlékeibe. Kivétel a biológia órákat, amiken Fred mindenki mással ellentétben folyton a társaságom kereste. Egy idő után hozzászoktam idegesítő monológjaihoz, néha meg is mosolyogtatott. Ettől függetlenül örültem, hogy szünetekben mindig félve került el, ha meglátta Jacobot. Másrészt ilyenkor midig egy csapat, csillogó szemű lány ugrálta körbe, ami érthető is volt. Fred egészen helyes volt, egy emberhez képest. Egy fél fejjel magasabb volt, mint én. Enyhén napbarnított bőréhez, jól passzolt sötétbarna haja. Néha azon kaptam magam, hogy pimasz tekintetén és a hozzájáró félmosolyon jár az agyam, ami akkor jelent meg keskeny arcán, ha meglátott.
A mai nap sem volt más, mint a többi. Biológiáról kicsengetve még drámai kínlódást játszva hallgattam végig Fred egy fárasztó történetét.
Kis késéssel csatlakoztam Jakehez.
Egész szünetben csak némán ültünk, mint mindig. A csend sosem volt kínos közöttünk, inkább megnyugtató. Figyelmem teljesen lekötötte kezének tanulmányozása. Ujjamat lassan jártattam a selymes bőrön.
A nyugalmamat egy kíváncsi szempár zavarta meg. Percek óta éreztem, hogy valaki figyel. Amikor felnéztem, egy ismeretlen arccal találkozott a tekintetem. Észre se vette, hogy nézem, úgy elbambult Jacob hátának tanulmányozásában. Érdeklődve koncentráltam a szájára, miközben egy fiúnak készült kérdést feltenni. Ennek ellenére még mindig nem vette le a tekintetét rólunk.

- És ők kik? - kérdezte suttogva, nagyon figyelnem kellett mert az ebédlő másik végében ültek.
- Oh, Renesmeere és Jacob Blackre gondolsz? - fordult a fiú is felénk. Arcomat az ablak felé fordítottam, mintha a decemberi hóesésben gyönyörködnék. - A lány Dr Cullen új üdvöskéje. A hatodik örökbefogadott gyereke. Bár úgy hallottam, hogy Edward Cullen rokona.
- Carlilse Cullenre gondolsz? A forksi orvos? Annyira fiatalnak néz ki - nyögte a lány meglepődve.
- Igen, igen. Semmit sem változott az elmúlt években, pedig már lassan tíz éve, hogy itt van. Őszintén szólva nem sokat tudok róluk. A nővérem akkor járt ide, amikor a Cullenek. Én is csak az ő meséiből és pár pletykából ismerem őket – csodáltam, hogy a lány nem kérdez vissza a pletykákra, de úgy tűnik Jacob jobban érdekelte.
- És a fiú? - kérdezte elpirulva.
- Oh, Black már végzős. Róla nem sokat tudok...Indián a rezervátumból, és idősebb az osztálytársainál. És persze jóban van a Cullen családdal - a lány elbűvölten nézte Jaket. Már igazán érdekelt a beszélgetés további menete.
Éppen újabb kérdésre nyitotta a száját, de a fiú közbevágott.
- Ne vesztegesd az időd vele Emma. A lány senki mással nem beszél, Black pedig minden nap összebalhézik valakivel. Négy hónap alatt elérte, hogy a kicsapás szélére kerüljön. Ne ringasd magad hiú ábrándokba, inkább verd ki a fejedből - a fiú elgyengült hangjából arra a következtetésre jutottam, hogy szeretné ha ez az Emma őt bámulná így. Igazából én is azt szeretném.
- Nincs kedved délután valamihez? Elmehetnénk Port Angelsbe. Rég voltam moziban - kérdezte Jake, amitől visszazökkentem a valóságba.
- Oh, sajnálom, de itt kell maradnom. Frednek megígértem, hogy elmagyarázom a biológiát még egyszer. Az utolsó lehetősége, hogy ne bukjon meg félévkor – tényleg lehangolt, hogy nem mehetek, de mintha Jacob ezt nem vette volna észre, csak halkan morgott.
- Péntekre viszont még nincs programom – mosolyogtam rá.
- Péntek nem jó. Délelőtt sem leszek itt. Sam megkért, hogy egyesítsük a csapataink, és nézzünk körül az egész környéken – arcából nem tudtam semmit kiolvasni.
- Történt valami?
- Rossz előérzete van – vártam még valami folytatást, de Jake témát váltott.
- Mond le a programot, és legyél velem – teljesen elgyengítettek szemei. Minden vágyom az volt, hogy vele lehessek.
- Nem lehet... Megígértem neki és...
- …s te vagy az egyetlen a földön, aki segíteni tud neki – szakított félbe – akkor, jó szórakozást!
Felpattant és kiviharzott az ebédlőből. Megütközve bámultam utána. Nem láttam többet a nap folyamán. A rabbit is eltűnt a parkolóból, mire én a kocsimhoz értem. Egy pillanatig figyeltem az üres helyet mellettem. Ez volt az első valódi veszekedés közöttünk. Ha ezt annak lehet mondani. Még sosem beszélt így velem.
- Összekapott az álompár? - kérdezte Fred, miközben hozzám hasonlóan nekidőlt a kocsimnak.
- Fred, nem tudnál valaki mást találni, aki felkészítene? - nem volt semmi gúny a hangomban inkább valami könyörgésféle. Tényleg megváltozott a viszonyunk.
- Te vagy a legjobb. Gondold végig az osztályunk többi tagja mennyire... ó-ó csak nem azt mondod, hogy féltékeny rám?
- Ez egyáltalán nem vicces.
- Talán csak egy kicsit. Na, indulunk? - gyorsan tette fel a kérdést, hogy halk megjegyzését ne legyen lehetőségem lereagálni. Az iskolát megkerülve indultunk el a könyvtárba.
- Oké, ez most világos így? - már második órája ültünk a könyvek között, miközben én próbáltam beletuszkolni valamit Fred kemény fejében. Különösen zavart, hogy nem veszi elég komolyan ezt az egészet, miközben én egy igen kellemes programot áldoztam érte. Az járt az eszemben, hogy vajon merre lehet Jake.
- …s lenne oka rá? - kérdezte Fred, miközben szokás szerint billeget és azzal a sajátos mosolyával figyelt.
- Mármint kinek és mire?
- Hát Hulk barátodnak a féltékenységre.
- Fred, kérlek. Nem törődhetnénk az agyaggal?
- Amint válaszolsz – hosszú ideig csendben farkasszemet néztünk, majd nagyot sóhajtottam.
- Nélküle semmi vagyok – hosszú szünet követte gyenge hangom, Fred elkomolyodott, miközben úgy éreztem, ki akar bogarászni valamit üveges szemeimből. Normálisabb hangnemben tettem hozzá – Szóval semmi oka nem lehet a féltékenységre. És egyébként is hányszor kértelek már, hogy ne adj neki idióta beceneveket!

Későn értem haza. Zárásig a könyvtárban voltunk. Kicsit kételkedtem benne, hogy Frednek ennyire nehéz a felfogása, de a lényeg, hogy véget ért ez a szörnyű nap. Már csak ki kell aludnom magam a holnap reggelig, hogy tisztázzam Jakkel a dolgokat.
Nem éreztem éheseken magam. Legalábbis emberi ételre nem. A vadászatra pedig hétvégéig várnom kellett, ezért inkább lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba. Azonnal elaludtam.
Az álmom a szokásos módon kezdődött. De még mielőtt találkozhatott volna Jakel a tekintetünk, minden eltűnt. Egy hatalmas terem tárult a szemeim elé. Tele színes ruhákba öltözött boldog párokkal. Vidám kiabálás és kacagás töltötte meg a helységet, miközben a háttérben egy zenekar játszott, hegedűkön. Egyetlen arc sem volt ismerős. Semmi.
Egyik pillanatról a másikra a zene abbamaradt. A szoba vakító világosságát, alig pislákoló remegő fények vették át. Az emberek megálltak, mintha mindenki visszatartotta volna a lélegzetét. A nők a mellkasukhoz kaptak, miközben két talpig feketébe öltözött alak sétált be a terem közepébe. Szétugrottak körülöttük az emberek. A férfi egy fekete inget és nadrágot viselt. A lányon egy csodaszép estélyi ragyogott. Éj fekete. A terem közepén megálltak, kecsesen meghajoltak egymás előtt, majd meseszép táncba kezdtek. Apró hópihék kezdtek szállingózni a plafon felől, miközben a tömegből hallani lehetett, ahogy néhányan keservesen felsírnak. A tánc végeztével, a férfi egy nagy oltárhoz kísérte a lányt. A remegő kezű lányt. Én voltam. A fiú pedig... Fred. Sokkal otthonosabban mozgott itt, mint én. Az oltár felé fordított, ahol valami olyat láttam, amit addig sosem. Hatalmas volt, hatalmasabb, mint Jake. Hatalmasabb, mint két Jake. Szürke, kemény bőre alól hatalmas erek duzzadtak ki. Az izmai méretéből ítélve könnyedén ketté tudott volna törni egy embert. Talán engem is. És az arca. Kirázott a hideg. Az egész feje hosszúkás volt, orra megnyúlt. Sötét bőrének pedig rémisztő kontrasztot adott világos sárgán villogó szeme. Gyilkos pillantást küldött felém, miközben átnyújtott Frednek valamit. Egy pórázt. A póráz végén pedig egy hatalmas, sárgás-vörösesbarna farkas küzdött a kötéllel. Jake... Kikaptam a kezéből a pórázt és vadul rohanni kezdtem a kijárat fele. A szörnyeteg üvöltése betöltötte a szobát.
- Nem a tied!
Zihálva ültem fel az ágyban. Kintről ismét hallottam a vonyítást.


Reggel, amikor beértem a parkolóban egy kisebb tömeg állt körbe, miközben egy mentős, egy diákot rakott hordágyra. Először oda akartam szaladni, aztán észrevettem, hogy minden szem egy pontba néz és az emberek összesúgnak. A rabbitet figyelték. Odarohantam a kocsihoz, Jake rezzenéstelen arccal ült benne.
- Jake, mi történt? - kérdeztem, miközben beültem mellé
Nem válaszolt, csak a csoportosulás felé mutatott.
- Mennyire komoly?
- Eléggé... - nyögte. – A hordágyon Jaredet vitték. Jared egy igazi elkényeztett bunkó volt. Emellett Fred legjobb barátjai is. Sosem beszéltem vele, de a puszta jelenléte is idegesített. Végigfutott az agyamon, mit tennék vele egy sötét üres utcán. Ezután csak félve tettem fel a kérdést.
- Mit csináltál vele?
Csak morgott, miközben kezét összekulcsolta maga előtt, és kibámult az ablakon.
- De ugye él? - kérdeztem aggódva. Igaz, a halálhíre gyorsan elterjedt volna egy iskolában.
- Sajnos csak agyrázkódást kapott. De jelenésem van az igazgatónál.
- Ugye nem fognak eltanácsolni? – a kinti hóesést figyelte, ami engem még zaklatottabbá tett. A csengőszót csak messziről hallottam. A parkoló lassan kiürült, de mi csak ültünk tovább.
- Jake... - nem tudtam mit mondani.
- Őszintén felszabadulás lenne itt hagyni ezt a helyet
- És akkor mégis mi lesz velünk? - a kezéért nyúltam, de ő felém se mozdult.
- Velünk? Ugyan Nessie, az elmúlt négy hónapban meg se próbáltad meggyőzni Edwardot, hogy változtasson a nézőpontján. Sosem mondtál még semmiben ellent nekik. Talán igaza volt, amikor azt mondta még kislány vagy – alig tudtam szóhoz jutni, csak szuszogtam.
- Mi ütött beléd? - lehettem alig hallhatóan.
- Tudod, néha már ebben a lenyomat dologban is kételkedek. Amikor Ricsi Rich-el látlak – Egy pillanatra becsuktam a szemem. Fredre gondolt. Keze a combjára esett és ökölbe szorult. Enyhe remegés futott végig a testén. …reztem, ahogy felforrósodik a levegő körülöttünk. - Én... én nem hiszem, hogy kibírnám azt az érzést még egyszer. Ugyanolyan vagy, mint Bella.
- Mi?
- Semmi – suttogta.
- Miről beszélsz Jake? - felemeltem a hangom. Ekkor teste már vadul remegett. Gyűlölettel köpte a szavakat felém.
- Úgy érzem én vagyok a tökéletes pótlék, amíg nem jön más. Az elmúlt években rájöttem, hogy a Cullenek remekül értenek a kihasználáshoz. „Minek nézek ki? A varázslónak az Ózból? Szükséged van egy agyra? Szükséged van egy szívre? Rajta. Vedd el az enyémet. Vedd el mindenemet, ami van” – a végén már hangosan kiabált velem, majd kicsapta az ajtót, és elrohant. Néztem a visszapillantó tükörből, ahogy eldobja a pólóját, és berohan az erdőbe. Megszeppenve ültem még hosszú ideig a rabbitban.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés