- Nézd, Bella, igazad van, bár nehéz ezt kimondani, de át kell, hogy változtassalak – válaszolta lemondóan.
Én csak néztem rá bambán egy ideig. Ezt tényleg ő mondta? Jól hallottam, amit az imént mondott? Vagy csak képzeltem? Képzelgésnek túl hiteles volt. Akkor mégsem álmodtam… vagy mégis?
- Ezt komolyan mondtad? – kérdeztem meglepődve, hiszen eddig teljesen az ellen volt, hogy én is vámpír legyek.
- Komolyan, és azt hiszem minnél előbb, annál jobb. De, persze a Volturit meg kell, hogy várjuk vele. Talán adnak egy-két év haladékot. – Szúrós tekintetem látván, helyesbített. – Egy-két hónap haladékot. – Na így már mindjárt jobb.
- Rendben, akkor megvárjuk vele a Volturit. – A végét már csak nagyon halkan mondtam.
Azért féltem a Volturitól, és féltettem a Culleneket is.
Annyira megrémültem, hogy jön ez a bizonyos „királyi” család, hogy egy valamire nem is gondoltam.
- A Volturi, honnan tud rólam? – kérdeztem értetlenül.
Egyszerűen nem értettem, hogy honnan szereztek tudomást egyáltalán a létezésemről, nemhogy arról, hogy tudok a vámpírokról.
- Victoria – mondta Alice, mire mindketten egyszerre Edward felé néztünk, akinek az arcán rengeteg érzelem kavalkádja volt látható. Volt azok között fájdalom, féltés, düh, aggodalom, és volt ezen kívül még sok olyan érzés, melyet nem tudtam beazonosítani.
- Victoria? – kérdeztünk vissza egyszerre Edwarddal.
- De hát Victoria halott – mondta Edward halkan, de a meglepődés kiérződött a hangjából.
- Nem személyesen Victoria ment el szólni a Volturinak, hanem elküldött egy másik vámpírt maga helyett – világosított fel minket Alice.
Ezután néhány percnyi csönd vette hatalmába a szobát. Ekkor azonban eszembe jutott valami, ami nem hagyott nyugodni:
Várjunk csak egy pillanatot! És mi van, ha…
- Mi lesz, ha meggondolják magukat és nem adnak ultimátumot? – fordultam Alice felé, teljesen kétségbeesett és elsápadt arccal.
- Akkor nincs mit tenni, harcolnunk kell. – Egész nyugodtan beszélt erről az egészről, tehát gondolom abban bízott, hogy a Volturi nem gondolja meg magát, és én is nagyon reméltem.
- Remélhetőleg erre nem kerül sor – mondta Edward, amit szintén nem értettem, hiszen eddig nagyon is ragaszkodott a harchoz.

Másnap este hazamentem Charliehoz, aki már várt rám a nappaliban.
Meg kell kérdeznem tőle… - gondoltam magamban, hiszen már csak két nap van a Volturi jöttéig.
- Szia, apu.
- Szia, Bella. Örülök, hogy itthon vagy.
- Én is – mondtam, bár ez nem teljesen volt igaz. – Megyek vacsorát főzni. – És vacsora közben meg kell beszélnünk néhány dolgot - tettem hozzá magamban.
- Rendben, menj csak. Én addig úgyis nézem a meccset.
Bementem a konyhába és előkészítettem a halat – amit ma fogott Charlie – a sütéshez.
Mikor ezzel végeztem, beraktam a sütőbe. Közben azon gondolkodtam, hogyan is kéne kezdenem a Charlieval való beszélgetést, hiszen az igazat nem mondhatom el. Azt hinné megőrültem.
Oh, apa. Két nap múlva jön a Volturi, akik a vámpírlét „királyi” családja. Egyébként Cullenék is vámpírok, és én ezt tudtam. A Volturi pedig rájött, hogy tudom a titkot, és Alice egyébként látja a jövőt, ezért elmondta - Edwardon keresztül, aki amúgy gondolatolvasó, - hogy a Volturi szeretne adni egy ultimátumot, miszerint vagy én is vámpír leszek, vagy elpusztítanak minket. Ebből kifolyólag meggyőztem Edwardot, hogy mindenki biztonsága érdekében, változtasson át vámpírrá. Tehát, elengedsz két nap múlva Cullenékhez? – Hát… Ha tényleg ezt mondanám, akkor két eshetőség volna:
1. Charlie szívrohamot kap
2. Becsukat a diliházba
Ez aztán érdekes beszélgetés lenne, az már egyszer biztos.
Azt hiszem, maradok annál a lehetőségnél, hogy hazudok. Illetve azért a „hazudok” talán túl erős kifejezés, én éppen, csak nem mondok el mindent, Charlie biztonsága érdekében. Na jó, talán egy kicsit hazudok is.
Elmélkedésemből egy hangos csörömpölés rázott fel, Charlie jóvoltából.
- Hagyd, majd én megterítek. – Ezzel kivettem a kezéből a tányért - amivel az előbb hangoskodott - és nekiláttam, hogy elrendezzem az asztalon. Erről akaratlanul is az jutott eszembe, hogy nemsokára már nem lesz szükségem ételre. Illetve csak emberi ételre nem. De sajnos erről az egész „vámpírrá válás”- ügyről az is eszembe jutott, hogy miért kell vámpírrá válnom.
A Volturi – futott át hirtelen agyamon, mire véletlenül kicsúszott a kezem közül az egyik tányér, amit éppen abban a pillanatban akartam az asztalra helyezni.
Charlie, persze rögtön odajött mellém, - miután meghallotta a csattanást és meglátta a törött tányér darabjait – majd segített összeszedni, a már használhatatlan tányér szétszórt szilánkjait.
- Valami baj van, Bell? – Mért kell Charlienak pont ilyenkor jó megfigyelőnek lennie?
- Öhm… Nincs – válaszoltam nem túl meggyőzően, s próbáltam elkerülni Charlie fürkésző pillantásait. Gondolom onnan akarta leolvasni a választ a kérdésére. Fél perc után, azonban abbahagyta az arcom vizsgálását és kivett egy másik tányért a szekrényből, majd ráhelyezte az asztalra. Kivettem a halat a sütőből, miközben még mindig azt fontolgattam, hogyan is kéne elkezdeni a beszélgetést. Leültünk vacsorázni. Egy darabig csak csöndben ettünk, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb úgyis kell, hogy mondjak valamit Charlienak. De természetesen nem az igazságot. Azt semmiképpen nem tudhatja meg. De akkor mit mondjak?
Végül mégis csak én törtem meg a csendet.
- Apa, - kezdtem, mire Charlie rám nézett, a szeme kíváncsiságot tükrözött – szeretnék megkérdezni valamit.
- Hallgatlak.
- Hát… Szóval… - nem is tudtam, hogy mit mondjak neki, pedig a fejemben már vagy ezerszer lejátszottam ezt a beszélgetést az este folyamán, s mégsem tudtam hogyan folytassam.
- Mondd csak, Bells, amit szeretnél!
- Elmehetnék két nap múlva Cullenékhez? – csak ennyit bírtam mondani, és közben egy eléggé fancsalira sikerült mosolyt társítottam a mondatomhoz.
- Csak erről van szó? – Bólintottam. – Akkor természetesen elmehetsz. De ugye otthon lesz az egész család? – kérdezte. Na, igen, Charlie nem szerette, ha egyedül voltam Edwarddal. Ez nagyon is jellemző volt rá. De azt ugye nem tudta, hogy sokszor együtt vagyok éjszakánként Edwarddal a szobámban. Mivel Edward vámpír, ezért az ablakon keresztül is tud közlekedni, ahová Charlie fürkésző tekintete nem ér el.
- Igen, az egész család. Alice, Esme, Carlisle, Jasper, Emmett és Rosalie is. – Bár az utóbbinak nem örültem, mert tudtam, hogy Rosalie ismét engem fog hibáztatni mindenért, és bár szörnyű bevallanom, de igaza van.
- Még egy kérdés… - itt egy kicsit habozott, és a szemembe nézett, majd folytatta. - Mást nem akartál mondani vagy kérdezni?
- Nem! – mondtam, de aztán rájöttem, hogy mi van, ha elhúzódnak a dolgok – Mégis lenne valami… Ott aludhatnék aznap éjjel?
- Edwarddal? Még csak az kéne! – csattant föl.
- Nem, apu, nem Edwarddal! – Itt egy kicsit füllentettem (na, jó hazudtam). – Alice szobájában fogok aludni és csapunk egy csajos estét. – Arca már nem izzott a dühtől.
- Hát, ha tényleg Alice-nál alszol… Akkor rendben – fejezte be mondatát.
- Köszönöm, apu. – Eközben már elkezdtem mosogatni, majd hirtelen ásítottam egyet.
- Hagyd csak, majd én befejezem – jött oda mellém.
- Akkor azt hiszem, én el is megyek aludni.
- Jó éjszakát!
- Jó éjszakát, apu!

Miután elköszöntem Charlietól, az emeleten lévő szobám felé vettem az irányt, de megtorpantam a lépcső tetején.

Fény szűrődött ki az ajtó alatt. Vajon ki lehet odabent? Edward nem szokta felkapcsolni a villanyt, ha jön. De lehet, hogy pont most kezdett el leszokni erről a szokásáról. Végül is ő ismeri Charlie gondolatait, úgyhogy, ha kockázatos lenne, biztos nem kapcsolná fel a villanyt. Legalábbis nagyon remélem.

Ekkor közelebb léptem az ajtóhoz. A kezem elkezdett remegni, mikor az ajtó kilincse felé közelítettem, mert eszembe jutott, hogy mi van, ha valaki más van a szobámban. Idegesen nyomtam le a kilincset és először csak résnyire, majd teljesen kinyitottam az ajtót. De amit akkor láttam, az felettébb furcsa volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés