Nem volt sok kedvem, de muszáj volt, így elmentem Emmettel a közeli erdőbe vadászni. Pár óra múlva azt vettem észre, hogy amióta itt vagyunk nem tudtam ejteni egy állatot sem. Szinte biztos voltam, hogy Bella miatt; olyan furcsa érzésem volt vele kapcsolatban.
- Hé, Edward! Egy kicsit elengedhetnéd magadat, mert ha így folytatod, üres hassal térsz haza! – jegyezte meg Emmett, és bevallom igaza volt. Lehunytam a szemeimet, és átadtam magam az ösztönimnek. Pár pillanat múlva megéreztem egy kisebb csapat szarvast, mire arra futottam, és célba vettem az egyiket. Hihetetlen sebességgel rohantam le az állatot, és elkaptam, majd megharaptam. Vére gyorsan száguldott a testemben, csökkentve bennem a szomjúságot. Majd nemsokára éreztem, hogy már lecsillapodott a vér utáni vágyam, így visszamentem Emmetthez.
- Már végeztél is? – kérdezte meg bátyám csodálkozva.
- Igen. Akkor indulhatnánk haza?
- Persze.
Majd hazafelé vettük az irányt. Úgy terveztem előbb odamegyek, majd Bellához, lehet, hogy még nem ért vissza Seattle-ből. Mégis valahogy rossz érzésem támadt; azt éreztem, hogy Bellával valami rossz fog történni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de így éreztem. De remélem, hogy semmi komoly, csupán az én képzelgésem. Kevesebb, mint fél óra alatt megérkeztünk a Cullen-házhoz. A bejáratnál rögtön Esme-vel találkoztam össze, és igazság szerint semmi jót nem ígért az arca.
- Mi történt? – tettem fel kérdésemet, rosszat sejtve. – Mondd már el! – fűztem hozzá kicsit hangosabban, mikor nem válaszolt.
- Bella… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Mi történt vele?
Nem lehet, hogy neki baja essen. Pedig csak pár órára hagytam egyedül. Nem eshetett baja.
- Bella autóbalesetet szenvedett – közölte Alice szinte suttogva, miután lejött a lépcsőről. Amikor meghallottam úgy éreztem, mintha szívembe több pár tört szúrtak volna; fájt. Hogy történhetett? Miért nem voltam ott? Miért kellett elmennem vadászni? Miért nem tudtam várni legalább éjszakáig? Ez is miattam van. Biztos sietett haza, hogy újra láthasson.
- Edward ne tedd! Ne hibáztasd magadat! Nem te tehetsz róla, hanem az a férfi, aki a fehér Porschéban ült, ő hajtott bele Bellába – folytatta nővérem. Az előbbi kétségbeesett fájdalmat, és szomorúságot, hatalmas harag vette át, és hirtelen nagy gyilkolási vágyat éreztem az ember iránt, aki miatt a szerelmem a kórházban fekszik.
- Ő hol van most? Lett valami baja? – kérdeztem vissza.
- Kórházban, ő is kómában van – szólalt meg mögöttem Rosalie.
- Ő is? Úgy érted… hogy… Bella is… - szinte nem tudtam elhinni, amit hallottam.
- Igen, Edward. Bella kómába esett, és az igazság, hogy az orvosok sem tudják, hogy egyáltalán felkel-e még – mondta ki a könyörtelen tényt szőke nővérem.
- Gondolom, te nagyon nem bánnád – szólt vissza csípősen Jasper.
- Nem én vagyok az a személy, aki alig tudja visszatartani az ösztöneit mikor itt van – folytatta Rosalie.
- Hé, fejezzétek be! Ez senkinek sem segít, főleg nem Bellának! Most pedig az a lényeg, hogy ő meggyógyuljon, nem? - szólt közbe Alice nyugodt hangon.
Kérdését csend követte, amit én törtem meg.
- Bemegyek a kórházba – jelentettem ki, majd gyorsan beültem a Volvóba, és a kórházba hajtottam.
Talán még a szokásosnál is gyorsabban vezettem; minél előbb látni akartam Bellát. De valahogy féltem is tőle, hiszen megint csövek, és drótok fogják behálózni kecses testét. Hjaj. Reméltem, hogy fel fog épülni, mert ha nem, akkor nem tudom, mi lenne velem. Egyszerűen nem tudnám elviselni a hiányát. Gyorsan parkoltam le, és szaladtam fel az intenzív osztályra, persze tartva azért az emberi sebességet, majd a recepcióhoz érve érdeklődni kezdtem:
- Kisasszony, megmondaná kérem, hogy melyik szobába fekszik Bella Swan? – A recepciós nő, mikor meghallotta a kérésemet, rögtön rávágta volna, hogy nem, ezért rámosolyogtam, persze enyhén; nem akartam túlzásba vinni; így is meg lett az eredménye.
- Oh, hát persze… - itt kutatott a papírok közt, - 481-es.
- Köszönöm! – villantottam rá utoljára a „mosolyomat”, majd elindultam. Bella régebben azt mondta, hogy nem szép dolog, hogy így elkápráztatom az embereket, de valahogy mindig azt érzem, hogy olyasvalamiért, vagy valakiért teszem, amiért, akiért muszáj, mert lehet, hogy anélkül nem sikerülne az, amit akarnék. Pár pillanat múlva megpillantottam a kórtermet, melyben ő feküdt. Halkan nyitottam ki az ajtót, magam sem tudom, hogy miért. A szobában csak egy ágy volt, de a hely maga elég világos volt, hiszen három ablak vezette be a fényt. Az ágyon kívül a kórteremben még található volt, két szék, és egy kisebb méretű sötétbarna színű kanapé. Tekintetem újra Bellán nyugodott, jobban megnézve őt. A szokásosnál most még sápadtabb volt, kezébe több cső vezetett, az orrába pedig levegő ment, szinte eltűnt a fehér takaróban. Alig pislákolt benne az élet. Ezt nem hiszem el! Megint bajba sodortam, akaratomon kívül! Csak ébredjen fel, könyörgöm! Megígérem, hogyha felébred, eltűnök az életéből, csak lássam, hogy a szempillái megrebbenek; hogy újra elpirul. Hirtelen ötlettől vezérelve finoman megsimogattam kézfejét, de most hideg volt, szinte olyan volt a bőre, mint nekem, jéghideg. A melegség, amit úgy szerettem benne eltűnt, és ez még jobban elszomorított. Nem lehet! Nem halhat meg! Hiszen előtte van még az élet! Nem lehet… Szomorúan hajtottam le a fejemet az ágyra, a keze mellé. Majd meghallottam, hogy nyílik az ajtó, amire felemeltem a fejem, és arrafelé fordítottam; Charlie volt.
- Jó estét, Mr. Swan! – köszöntem neki.
- Szia, Edward! – köszönt vissza. – Hogy van? – nézett Bella felé.
- Körülbelül negyed órája vagyok itt, de semmi változás.
- Értem. – majd közelebb jött Bella ágyához, és megsimogatta az arcát, - Azt hiszem, megyek, estére kell mennem dolgozni. Légy szíves éjszaka vigyázz rá!
- Rendben, uram. – válaszolom.
- Viszlát, Edward!
- Viszlát!
Majd miután kiment, halkan, suttogva szóltam szerelmemhez:
- Bella! Kérlek, kelj fel! Szükségünk van rád! Hallod? Nagyon szeretünk! Ébredj fel! – majd vigyázva, puszit adtam homlokára. Ezután csak arcát néztem, és figyeltem, nem mutat-e változást. Éppen azon voltam, hogy kimegyek, és szólok Carlisle-nek, hogy nézze meg, mikor észrevettem, hogy szempillái megmozdulnak, és szemhéja felnyílik, így láthatóvá válik gesztenyebarna tekintete.
- Bella, hát felébredtél! – szélesen mosolyogva érintettem meg arcát, ami már nem volt annyira hideg, mint órákkal ezelőtt. Hihetetlenül boldog voltam. A szívemben a szorító érzés kezdett megszűnni. Bella tekintete ezzel ellentétben zavart volt.
- Ki vagy te? – szólalt meg még gyenge hangján. Ezzel a kérdéssel az előbbi boldogságom szinte pillanatok alatt tűnt el, mintha elfújták volna; mint a könnyű szellőt. Értetlenül néztem.
- Hogy mi?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés