Mikor beléptem a fák közé ismét futásnak indultam. Szinte ösztönösen kerültem ki a fákat, közben figyelve minden egyes neszre, zajra.
A gondolataim önkéntelenül is arra az öt perccel előbbi incidensre terelődtek. Bele se mertem gondolni, hogy milyen vérengzést rendezhettem volna ott. Az az ártatlan kislány és az anyja… Nem!
Nem akartam erre gondolni, ám mégsem tudtam másra figyelni. Nem köt le az erdő, pedig mennyire szerettem a természetet!

Fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnék ezzel az új, és egyben mindennél rémisztőbb helyzettel. Én így képtelen lennék élni. Úgy éljek, hogy mások életét oltom ki? De hiszen, milyen egyszerű is lenne… ezzel az erővel? Meg se éreznék, hogy eltört a nyakuk. Meg se hallanák, hogy mikor és hogyan kerültem mögéjük. Csak egy pillanat műve lenne. Semmit nem tehetnének, még egy árva sikoly sem hagyhatná el az ajkukat. Egy sóhaj sem, és már végük is lenne, csupán nekem szolgálnának vacsorául.
Hát ezért jöttem a világra? Hogy csupán egy üldözött legyek?
De miért pont én? Annyi ember él ebben a városban, ebben az országban, ezen a világon! És mégis, miért pont én lettem ilyen? Miért? Miért?

Mégis miket gondolok? Hogy más legyen ilyen helyettem? Édes Istenem, segíts! Én nem ilyen vagyok! Vissza akarom kapni a régi életemet, újra az akarok lenn, aki négy nappal ezelőtt voltam, még mielőtt az a rettenet megharapott.

Megálltam. Az erdőben már semmit sem lehetett látni, ám ez engem nem zavart, ugyanolyan jól láttam most is. Arcomat az égnek emeltem és éreztem, ahogy a hideg esőcseppek végigfolynak márványos arcbőrömön.
Az ég is engem sirat!
Torkomból újra felhangzott az az éktelen üvöltés. De ami az előbb még dühös volt és őrjöngő, az most sajnálatra és szánalomra méltó. Karjaimat széttártam, és csak ordítottam tovább, kiadva ezzel az eddig felgyülemlett feszültség egy részét. Talán majd hidegebb fejjel tudok gondolkozni, és mérlegelni tudom a helyzetet.
Leültem, hátamat egy fa törzsének támasztva. Az eső továbbra is esett megállíthatatlanul. Nem érzek semmiféle fáradtságot, levertséget, álmosságot pedig végképp nem. Legszívesebben futnék tovább, de mindenekelőtt magammal kell tisztáznom ezt a lehetetlen helyzetet.

„Isten előtt minden ember egyenlő.” Ezt hirdeti a Biblia is. De én nem vagyok ember és ilyen élőlény, mint én, nem élhet a földön. Nincs hozzá joga, pusztulnia kell! Kénytelen leszek…
ha mégis életben maradok fiatal korom ellenére, és azt figyelembe véve, hogy ez minden vágyam, akkor mit csinálnék? Azt, akinek a vérét, életét venném, nem érdekelné, hogy ki és mi vagyok, férfi-e vagy nő, fiatal-e vagy öreg. Ő úgyis csak meghalna, ezzel engem éltetve örök időkre és még tovább.
Ezután az emberre csakis, mint táplálékra, ételre, életre tudnék tekinteni. Nem látnám már bennük az ismerős, kedves arcokat, csupán ízletes illatukat érezném és ők nem is tudnák, hogy milyen veszélyben lennének. Ugyanolyan bizalommal ölelnének magukhoz, mint eddig, és csak akkor vennék észre, hogy baj van, mikor a vérük már engem éltet.
Beleborzongtam ebbe a gondolatba, és már elhatározásra jutottam, csak magamnak nem ismertem be...

Akkor már inkább legyek öngyilkos, vállalva ezzel a Pokol legnagyobb szenvedéseit, semmint, hogy éljek és öljek. De hiszen most már mindegy, ígyis-úgyis a Pokolra jutok. Legalább legyen azért, mert én így döntöttem. Mivel egy ilyen szörnyetegnek nincs helye sehol. Se a Mennyben, sem pedig a Földön.
Döntöttem.
Ez az én választásom.

Lassan felálltam, miközben csapzott szőke hajam az arcomra tapadt, de a hideg esőt már nem éreztem.
Az elhatározás megvolt bennem, már csak a kivitelezés volt kérdéses.
Mosolyogva néztem a holdat, és megkönnyebbültem. Hiszem, hogy van elég erőm és akaratom, ahhoz, hogy megtegyem, amit már elhatároztam. Már nem kapaszkodom mindenáron az életbe, nekem már nem kell a gyönge szalmaszál.**
Újból futásnak eredtem. Gyorsabb voltam, mint mikor még bizonytalan és dühös voltam. Nem hiszem, hogy sok ember lenne ilyen boldog, mint én, mikor olyan dologra készül, mint én. Talán csak az őrültek. Tehát én megbolondultam. Erre a gondoltra már egyenesen nevetnem kellett.
Nem kellett azon aggódnom, hogy valaki majd vár rám, hiszen anyám belehalt a szülésbe, apám végső nyughelye pedig még egy telet sem vészelt át.
Nem hagytam magam mögött senkit. Csupán az egykor ismert embereket, akikre most csakis veszélyt jelentenék. Ahhoz, hogy tervemet kivitelezhessem minél messzebbre kellett kerülnöm az emberektől. Ők csak elvették volna az eszemet.
Azért itt az erdőben is megpróbálhatnám… újra az erdőre irányítottam a figyelmemet és egy olyan fát kerestem, ami elég vastag törzzsel rendelkezik. Csupán egy pillanatnyi időre láttam meg jobb kéz felől, máris fordultam és még gyorsabb tempót diktáltam magamnak.
Már nem félek, kész vagyok a halálra. Felkészültem!
- Istenem, kérlek, bocsáss meg! – mondom ki hangosan az utolsó száz méteren. Ennyi időm volt csak, azután…
Semmi.
Semmi nem történt, velem legalábbis. Iszonyatos csattanás hallatszott, ahogy a testem a fának csapódott, és én mégis épségben álltam, miközben a fa törzse hosszában kettétört, majd újabb iszonyú hangzavarral földet ért, kidöntve még néhány másik fát.

Nem értem mi történik, hiszen ebbe még egy ilyen lénynek is, mint én, bele kellett volna halnia, és mégsem. Élek, továbbra is.
Tehetetlenül nézetem körbe, keresve valamit, ami magyarázattal szolgálhat, de nem találtam semmit. Az erdő ugyanolyan nyugodt maradt, csupán néhány állat riadt föl az előbbi zajongásra, de már őket is lenyelte az erdő mélyén lévő homály.
Első sikertelen próbálkozásom teljesen kikészített, hiszen ha ettől nem haltam meg, akkor mitől?
A nap most kezdett fölkelni, mivel az erdő – melynek már igencsak a szélén járhattam – kezdett szürkülni. Azonban én mégsem mehetek ki, nem kerülhetek az emberek elé. Az ő kezükhöz tapadjon a vérem?

Inkább visszagyalogoltam az erdő mélye felé, ott biztonságosabb. De nem nekem…
A nap sugarai áthatoltak a fák lombjain és a szememet egy pillanatra elvakította valamiféle fehér ragyogás. Azonban hiába is kerestem a fény forrását, nem találtam sehol sem. De a fény mégis ott volt közel, láttam, hogy a körülöttem lévő fák világosabbak. Ekkor realizáltam, hogy én vagyok a fény. Márványfehér bőröm ragyog így a nap hatására.
De hogy… Hogyan lehet egy ilyen ördögi teremtmény, mégis ilyen gyönyörű? Hogy könnyebb legyen becserkészni az áldozatot? Könnyebb legyen a vadászat?
Ha így kimennék az emberek közé, nem is tudom, hogy mi történne… Talán azt hinnék, hogy Isten küldött. Hogy egy angyal vagyok, maga a megtestesült jóság, aki megszabadítja őket? És mekkorát tévednének!

Fáradtságot továbbra sem éreztem, mégis úgy döntöttem, hogy lefekszem, pihenni és aludni. És ez idő alatt is távol tartom magamtól az embereket.
Kerestem egy odvas fát, ami elég széles volt ahhoz, hogy beleférjek, és szerencsére találtam is. Azonban hiába is próbálkoztam alvással, nem ment. Egyszerűen képtelen voltam elaludni. Pedig milyen jó is volna! Addig sem kínozna ez a szüntelen éhség. De ez nem az az egyszerű éhség, amit az átlagos, normális ember érez. Nem vágytam kenyérre, húsra, zöldségre, gyümölcsre, semmi ilyesmire. A szomjamat sem olthatta volna egyszerű víz, bor vagy bármi más. Ezt csupán egyvalami tudja enyhíteni, csupán egy ellenanyag van, az emberi vér…
Amit tegnap éreztem alkonyatkor az csupán a töredéke volt annak, mint ami most kínoz. Kicsit émelyegtem is emiatt, de különösebben, nem izgatott. Én nem ölök meg senkit, csakis egyvalakit.
Forgolódtam, dobáltam magam, de hiába is próbálkoztam, elaludni akkor sem tudtam. Nem jött álom a szememre. Nem hozott megnyugvást. De ezt egyelőre még csak az idegességnek tudtam be.
A nap végtelenül lassan telt el, legalábbis számomra. Minthogy semmi sem kötötte le a figyelmemet, újra csak a lehetséges első áldozataim körül forogtak a gondolataim.
A percek csak vánszorogtak, mintha valaki szándékosan nyújtotta volna őket. Ráérnek, nem sietnek sehová. Én viszont már annál inkább szerettem volna útnak indulni, de ezt nappal fölöslegesnek éreztem. Úgyis túl gyorsan elérnék oda, ahová menni akarnék.
Jobb dolgom nem lévén a régi életem gondolkoztam. Mint valami mentőövbe, úgy kapaszkodtam minden egyes pillanatba, amit még normális emberként éltem le. Nem akartam végleg elveszíteni magamat, az akartam maradni a legeslegutolsó percig, aki egykor, valaha voltam. Senki már, csakis önmagam.
Egyes emlékek még most is tiszták és élesek voltak, de voltak olyanok is, amelyek már homályba burkolóztak és akármennyire is vágytam arra, hogy lássam őket, ez lehetetlen volt. Eltűntek és titokká lettek, melyet senki és semmi sem fedhet fel.
Arra mire viszont nem akartam emlékezni, minden egyes pillanatban betolakodott az agyamba. Újból és újból bevillantak London utcái, a kiáltozásokat magam mellől hallottam, a szörnyeteg most is előttem futott és az a sok vér… Elviselhetetlen!

Hogy eltereljem a gondolataimat, testem tanulmányozásába kezdtem. Ahogy azt már megállapítottam bőröm fehér színűvé vált, bár amúgy sem volt – emberi életem során – valami egészséges színe, attól függetlenül, hogy semmi bajom nem volt soha. Mikor megérintettem a kézfejemet, mintha egy hideg kőhöz nyúltam volna. Sima és hideg, mint a jég a tó felszínén, és kemény, mint a kő, melyet csak az idő múlása pusztíthat el.
Kezemet reménykedve helyeztem a mellkasomra, hátha… De nem. Szívem, ha még ott is volt bennem, nem dobogott, ezzel végleg bebizonyítva, hogy semmi keresnivalóm ezen a helyen, és sehol másutt. Csak egy lemondó sóhaj…
Testem mindegy egyes négyzetcentiméterét ugyanaz a fehér bőr borította, sápadtságot kölcsönözve ezzel egész lényemnek. Bár most már nem csillogott úgy, mint reggel, mert nem érte napfény.

A nap újból lenyugvóban volt, ismét alkonyodott és én elindultam, hogy újabb próbát tegyek. Számításaim szerint holnap vasárnap lesz, így könnyebb lesz betörni az egyik házba. De éjszaka, amíg haladok, addig lehetőség szerint minél messzebbre el kell kerülnöm az összes emberi házat. Lehet, hogy bár undorodom magamtól, nem lenné képes ellenállni és az ösztönök győzedelmeskednének fölöttem.
Ugyan egyetlenegyezer sem tettem ki a lábam London közvetlen közeléből - és az erdőben is elég rég jártam utoljára és nem is merészkedtem mélyre -, a térképekből tudtam, hogy merre akarok menni, merre jelentenék jelenlétemmel minél kevesebb veszélyt. Tudtam, hogyha dél-kelet felé haladok, hacsak minimálisan is, akkor Doverbe jutok, és nekem pont az kellett.
Gyorsabban haladtam, mint a szél szárnyán szálló sas, mint a síkon vágtató ló. Fejem újra kitisztult, nem voltak zavaró rossz emlékeim. Élveztem, ahogy a szél az arcomba csap, hátrasöpri a hajamat, és én suhanok az erdőben, melynek már látom a végét. Kiértem az erdőből, széles síkság terült elém. Itt csak még könnyebb lesz futni...

Mire megvirradt én már nagyon messze jártam egykori otthonomtól. Egy kis falu közelében húztam meg magamat, és vártam, mikor indulnak el a templomba. Akkor a legelső házba bemegyek.
Nem is kellett sokat várnom, viszont az a sok illat megrészegített és egy pillanatra előtört belőlem az állat. A deszkakerítés - mely mögött álltam -, a másodperc töredéke alatt hullott darabokra, olyan erősen szorítottam. Azok az illatok! Csakis arra vágytam, hogyha legalább az egyikbe is, de belekóstolhassak…
Nem!
Erőt vettem magamon és inkább leültem, háttal az embereknek, akik szerencsére nem hallották meg a fa reccsenését.
Fejemet hátradöntve mélyeket lélegeztem, próbáltam magamat lenyugtatni. Úgy éreztem, mintha a másik énem mindenáron ki akarna szabadulni. És ha egyszer sikerül neki, akkor mindennek vége és én soha többet nem lehetnék önmagam. Örökre eltűnnék és soha többet nem léteznék. Ez pedig nem történhet meg, hiszen akkor Isten tudja, vagy talán még ő sem, hogy mit tennék.
Hallottam, ahogy a cipők kopognak a hideg kövön, ami a templomhoz vezet, majd mikor már az utolsó is lehalt, nyikorgás és a hatalmas faajtót bezárták. A falu többi háza üres.

Könnyedén ment, semmibe sem került. Lelkiismeretfurdalásom volt – amin meg is lepődtem, hiszen egy istentelen teremtmények, hogyan lehet lelkiismeretfurdalása, ezáltal lelke – amiatt, lopnom kellett. Igaz, hogy csak egy egyszerű kés, de akkor is.
Miután megvolt, kimentem a kerítés mellé és leültem ugyanoda, ahol az előbb megnyugodtam. Gyorsan túl akartam esni rajta, így minden habozás nélkül fogtam a kést és a csuklómhoz emeltem. Végighúztam a bőrön és csupán egy vékony csíkot ejtettem, de a vér nem serkent ki. Megvágtam magam még egyszer, de újból nem történt semmi. A bőröm kipirosodott egy kicsit a késnyom mentén, de minden más maradt a régiben.
Dühömben a kést nekivágtam a közelben lévő fának és szilánkosra tört. Újból üvölteni akartam, de nem akartam az emberek tudomására hozni, hogy itt vagyok. Bár lehet, hogy csupán farkasnak hinnének.
A bennem lévő démon azonban gúnyosan kacagott naivságomon, hogy egy kés végezhet velem.
Érezte, hogy közel a győzelme, lassan megtörök és akkor ő nyert. Uralkodhat fölöttem az idők végezetéig.
Ezt nem hagyhatom!
Rohanni kezdtem, nem érdekelt, hogy nappal van. Az emberek, ha meg is látnak - amit kétlek – nem nagyon figyelnének rám. Most nem ragyogok úgy, mint a drágakövek, a napot most újra sűrű esőfelhők takarják
Kétségbeesetten próbáltam menekülni a gondoltat elől, hogy talán nem lehet elpusztítani. Ettől a gondolttól felfordult a gyomrom.
Nem, az nem lehet!
Futottam tovább, attól rettegve, hogy talán mégsem sikerülhet. Teljesen bepánikoltam, miközben másik énem egyre csak nevetett. Rajtam.
Milyen emberi érzések…


Most már valóban kezdtem megőrülni. Az éhség már szinte teljesen levette az eszemet. Csakis egyvalamit akartam inni, de valahogy még most is képes voltam ellenállni a kísértésnek és nem bántottam senkit.
Nappal mindig meghúztam magam valahol, összezárva magamat a démonnal, amely egyre jobban, egyre hangosabban röhögött, megállás nélkül és a fülembe suttogott:
Törődj bele!
Ezekben az órákban saját magamat marcangoltam, üvöltöttem tehetetlenségemben és dühömben. Ágakat törtem le és vágtam oda másik fákhoz. Törtem, zúztam az erdőben, amerre csak jártam.
Ekkor jött az újabb ötlet.
Felmásztam a legmagasabb fára, amit találtam. Ziháltam, de nem a fáradtságot, hanem az őrülettől, hogy talán nem bírom tovább.
Lenéztem. Szédítő magasságban álltam fönt, jóval a több fa fölött. Ha még ember lennék, biztos, hogy hányinger fogott volna el és leszédültem volna, annak ellenére, hogy görcsösen szorítottam volna a fát. De most pont ezt akartam. Lezuhanni, leesni, meghalni…
Megfordultam, háttal a mélységnek, majd elengedtem a fát és elmosolyodtam. Kezeimet széttártam és hátradőltem. Most én nevettem a saját démonomon. Hiszen képtelenség, hogy ezt túléljem.
Éreztem, ahogy nekicsapódok az ágaknak, és ennek ellenére is egyre csak zuhanok és zuhanok. Majd a reccsenés helyett, csupán egetrengető csattanás hallatszott.
És én csak feküdtem ott semmi bajom nem lévén és sírni akartam, és nem tudtam. Hiába is próbáltam magamból kipréselni magamból azokat a sós vízcseppeket, nem ment. Nem tudok sírni…
Ehelyett inkább újra csak ordítottam, mélyen, rekedten, dühömben, nem érdekelt semmi.
Meg akartam halni, ez volt az egyetlen vágyam!
A bennem élő ördög pedig az eddigieknél hangosabban röhögött. Már úgy éreztem, szétrobban a fejem! Milyen jó is lenne…
Futás tovább, rohanás az ismeretlenbe, mely reményt hozhat talán.
Egy apró részem még mindig bízott benne, hogy nekem nem ez a sorsom! Hogy sikerülhet feladni ezt az életet.
De a futás ennek ellenére most nem hozott megnyugvást, folyton-folyvást kétségek gyötörtek.

Most már csak egy tervem volt, egyenesen tartottam Dovernek.

A tengert a felkelő nap első sugarainál láttam meg. Észrevettem, hogy a bőröm újra csillogni kezd. Lassan lépkedtem a szakadék széléhez, hogy megnézzem, milyen magasan is állok. Elég magasan ahhoz, hogy már csak a vízhez csapódás is súlyos károkat okozzon.
Naivitás.
És miután lesüllyedek, nem fogok kapálózni, küzdeni azért, hogy életben maradhassak. Egyszerűen feladom.
Eltávolodtam a meredélytől és hátramentem úgy száz métert. Csakis reménykedni tudtam…
Most vagy soha! Amíg még önmagam vagyok!

futás minden erőmmel, majd a szélről egy utolsó ugrás és újra zuhanok.
Mikor a vízfelszínt elértem, újfent nem fájt, de ezen már meg sem lepődtem. Aztán süllyedés. Csak süllyedtem lefelé, az egyre mélyebb és mélyebb tengerbe. Kifújtam a tüdőmből az összes levegőt és vártam a megváltást.


De nem jött…


Ugyanúgy tudtam gondolkozni, agyamat nem kezdte elborítani a sötétség. Tagjaim nem nehezedtek el, tudtam volna úszni, ha akartam volna, de én nem akartam…
És ekkor megjelent ő. Ő. Ugyanolyan volt, mint én és mégis már. Fekete szeme átlátott rajtam, tökéletes ajkai vigyorra húzódtak és szinte felsőbbrendűséggel nézett rám.
Te már nem menekülhetsz! Ez a sorsod, fogadd el. Nem menekülhetsz! Törődj bele. Ez visszafordíthatatlan és végleges. Nincs ellenszer. Te már más vagy. Te, én vagyok!
Egyenesen az arcomba nevetett, majd eltűnt.

Nincs szükségem oxigénre, jött a felismerés. Ezért élek még, attól függetlenül, hogy a tenger mélyén vagyok. Az előbbi illúzióval még inkább nem akartam foglalkozni.
Mégis úszni kezdtem egy olyan helyet keresve, ahol magam lehetek. Amikor a vízfelszínen áttörtem csak megszokásból vettem mély lélegzetet.
Találtam egy olyan eldugott kis barlangot, amit a partról sem lehet látni.
Minden reményemet elvesztettem, a démonom pedig a mellkasomat döngette.


Ez nem normális, nem emberi. Hiszen az ember hibázik. Sokszor és még annál is többször. Ha akar, ha nem, az ember nem képes a tökéletességre. Alapvetően hibásnak születik.
És én?
Más vagyok, nem normális, nem emberi. Tökéletes és hibátlan. Csupán egyetlenegy hibámat nem vagyok képes kiküszöbölni.

Nem tudok meghalni…









* Idézet Arany János : Magányban című verséből
** Utalás a fejezet elején található arany idézetre

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés