7. fejezet – Idő, mért kell olyan gyorsan telned?

Megvártuk, amíg apám leveszi a kabátját és elpakolja a cuccait. Eközben a szeme sarkából folyton engem és Edwardot vizslatta.
Mi lesz még itt? – kérdeztem magamtól.
Féltem apám reakciójától, de Edward nem mutatta ugyanezt. Teljes nyugalommal ült mellettem a nappaliban lévő kanapén.
Ezután Charlie egyre közelebb jött, és leült a fotelba, ami velünk szemben volt.
Apám láthatta rajtam, hogy egy kicsit feszengek, mert rákérdezett.
- Valami baj van? – kérdezte zaklatottan.
Még nincs, de ha meghallod a hírt, amit hoztunk, akkor már lesz. – Ezt csak gondolatban mondtam ki, mert még a végén Charlie előbb dühös lesz, mint ahogy egyáltalán elmondjuk, amit akartunk.
De mivel az apám nem igazán kedveli Edwardot, amúgy is várható tőle egy kisebbfajta dühroham. Persze, az lenne a legjobb, ha semmi ilyesmi nem történne, de azért nem vennék rá mérget, hogy nem fog őrjöngeni.
Bár…a méreg hamarosan már nem tud megölni – viccelődtem magamban.
- Nincs semmi baj, igazából ez egy jó hír – válaszoltam.
- Mégis miféle jó hír? – kérdezett vissza.
- Nos… - kezdtem, de Edward félbeszakított.
- Szeretném elvenni a lányát, és kérném az áldását. – Edward még mindig nyugodt volt. Ez a hangjából is kisugárzott. Csak azt nem tudom, hogy csinálja.
Apa először csak mereven bámult maga elé, majd rám nézett.
- Ez igaz? – kérdezte döbbenten.
Mért, ez egy olyan hír, amit nem lehet elhinni? – Csak magamban tettem fel a kérdést, elég gúnyos hangnemben.
- Igen, igaz. – A végén csak ennyit bírtam kimondani, mert Charlie-t se akartam feldühíteni. Már ha egyáltalán nem dühödik fel magától a hírtől.
Néztem apám reakcióját, de egész nyugodtnak tűnt. Ezt el sem hiszem. Talán mégis elég jól fogadta.
A bökkenő csak az, hogy ott van az a bűvös szó, hogy „talán”. Egyáltalán nem biztos, hogy most tényleg nem mérges, vagy csak próbálja magában tartani az indulatait. Meg kéne kérdeznem Edwardot, de most túl feltűnő lenne. Bár, ahogy így elnézem, Charlie ebben a pillanatban nem nagyon foglalkozik a külvilággal. Én viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis mit gondol erről az egészről.
Mindegy, próba szerencse – gondoltam magamban, ekkor pedig Edward felé fordultam.
- Mit gondol Charlie a tervünkről? – kérdeztem sutyorogva.
- Azt, hogy még túl fiatalok vagyunk hozzá, ráadásul én egyáltalán nem vagyok a szíve csücske. – A mondat végét nem bírtam egy halk kuncogás nélkül hallgatni. Edward olyan gúnyos hangsúllyal mondta, hogy muszály volt nevetnem, de próbáltam visszafojtani, hogy Charlie ne vegye észre.
Ekkor ő még mindig nem sok mindenre figyelt a környezetéből. Biztos gondolkozott.
Viszont ez a szótlanság már nagyon bosszantott.

- Elmondanád végre, hogy mit gondolsz erről az egészről? – kérdeztem türelmetlenül, de próbáltam belecsempészni egy kis nyugodt hanglejtést is a hangomba, nehogy Charlie túlzottan bedühödjön.
- Nos – kezdte. -, úgy gondolom, hogy ez nem a legjobb ötlet. – Erre a mondatra elkomorodtam, de hirtelen folytatta. – De azt szeretném, ha boldog lennél, és, ha te Edward mellett találod meg a boldogságot, akkor rendben van. Áldásomat adom rátok. – Felálltam a kanapéról és apám nyakába vetettem magam, aki, bár meglepődött, de mégis viszonozta a gesztust és szorosan magához ölelt.
Edward csak nézte a jelenetet, majd megszólalt.
- Akkor azt hiszem, beszélnünk kéne az időpontról. Én úgy gondoltam, hogy egy hét múlva megtarthatnánk az eljegyzést, és két hónap múlva pedig az esküvőt.
- Minek akartok ennyire sietni? – kérdezte Charlie döbbenten.
- Szeretnénk minél előbb összeházasodni és együtt élni – rögtönöztem.
Azt mégsem mondhattam az apámnak, hogy: Nemsokára jön a Volturi és jobb lenne, ha elkerülnénk velük az összetűzést, így inkább gyorsan összeházasodunk, hogy te ne fogj gyanút, mért költözök oda Cullenékhez, mivel akkor már vámpír leszek, és nem akarlak bántani.

Charlie először csodálkozó arcot vágott, majd egyszerűen bólintott egy aprót, hogy megértette.
Ennyit aztán végképp nem vártam Charlie-tól, hogy ilyen könnyen fogadja, ahelyett, hogy ellenkezne.

Egy gond kipipálva. Már csak a Volturi van és az esküvő megszervezése, valamint a vámpírrá válásom. Lesz mit csinálni az elkövetkezendő pár hónapban.
Ekkor eszméltem fel…
A Volturi holnap idejön.
Hirtelen a félelem megremegtette a testemet.
Féltem, de tudtam, hogy Edward mindig itt lesz mellettem és megvéd.
Most pedig már a vőlegényem. – Nagyon furcsa volt ezt a szót kimondani, még magamban is.
Egy hét múlva, pedig meglesz a hivatalos eljegyzés.

Miután beszéltünk Charlie-val, Edward elment haza.
Tudtam, hogy nemsokára láthatom, pláne, hogy hamarosan örökre együtt lehetünk, mégis nagyon lassan telt minden másodperc, amit Edward nélkül töltöttem. A délután egésze nagyon lassú volt, de aztán felgyorsult az idő. Nagyon is.

Este, miután megfürödtem és visszamentem a szobámba, Edward már megint ott ült az ágyamon.
Karjait felém nyújtotta, jelezve, hogy menjek oda hozzá. Én pedig rohantam a karjaiba. Persze, azért próbáltam ügyelni, hogy ne essek el.
Edwarddal megint beszélgettünk, amíg el nem aludtam.
Megbeszéltük, többek közt azt is, hogy holnap, mikor Charlie már elment a munkába, akkor Edward átvisz hozzájuk. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor jön a Volturi, csak annyit, hogy holnap érkeznek.
Még mindig féltem attól a gondolattól, hogy mi van, ha mégsem adnak ultimátumot. Ha harcra kerülne sor, akkor nagy valószínűséggel az ő javukra dőlne el a végén. Reméltem, hogy nem lesz szükség rá.

Reggel, mikor felébredtem, Edward a hintaszékben ült, a gondolataiba mélyedve, de amint meglátta, hogy már felébredtem, odajött, és megcsókolt. Mikor ajkaink elváltak, megkérdezte, hogy indulhatunk-e. Én csak bólintottam, mire ő felkapott a karjába, és le akart vinni a lépcsőn.
- Edward, egyedül is le bírok menni – akadékoskodtam, de mintha oda se figyelt volna rám, elkezdett levinni a földszintre.
Mikor leértünk segített felvenni a kabátomat, majd indultunk is kifelé. Bezártam az ajtókat, és már indulásra készek voltunk. Csak egy dolog volt a baj…
Az, hogy Edward nem hozott kocsit, mivel elég feltűnő lett volna egy gazdátlan ezüst Volvo a ház előtt.
Mivel gépjárművel nem mehettünk, ezért futnunk kellett. Pontosabban csak Edwardnak kellett futnia, de nekem az éppen elég volt, mivel ilyenkor mindig rosszul voltam.
Edward látta nyugtalanságom, mert megszólalt.
- Csak csukd be a szemed! Akkor nem lesz semmi baj.
- Rendben – mondtam, majd felmásztam a hátára és már indultunk is a Cullen ház felé.
Úgy tettem, ahogy Edward mondta. Egész úton csukva volt a szemem, az arcomat pedig Edward nyakába temettem. Gyorsan suhant el mellettünk a táj, amit persze nem láttam, de éreztem, ahogy a szellő meglebegteti a hajamat. Hirtelen Edward megállt, mire én kinyitottam a szemem és a meseszép házra révedt tekintetem. Hiába voltam már itt sokszor nem igazán tudtam még megszokni ennek a háznak a szépségét. Ugyanígy voltam Edwarddal is. Neki sem tudtam megszokni azt a félisten* külsejét.

Bementünk a házba. Alice egyből odatáncolt hozzám és megölelt.
Majd beléptünk a nappaliba. Ott volt Esme, Jasper és Emmett.
Carlisle, gondolom, még dolgozott. Rosalie pedig nem szereti, ha ott vagyok náluk, ezért többnyire elkerül.
Emmett rám nézett, odajött hozzám, majd egy széles, de mégis kicsit gúnyos vigyorral a száján, elkezdett beszélni.
- Tudod, nagyon hiányozni fog a kétbalkezességed – mondta.
Hát igen, mint már egyszer mondtam, Emmett szerette a legjobban, azt, hogyha szerencsétlenkedtem.
Hamarosan ez megváltozik. Nem leszek kétbalkezes. Még tegnap éjjel kifaggattam Edwardot arról, hogy a szerencsétlenkedésem meg fog-e nyilvánulni majd a vámpírlétem során. A válasza az volt, hogy, mikor már nem leszek ember, akkor ez el fog múlni.
Így már nyugodtabb voltam, mert legalább nem kell egy örökkévalóságig, azt hallgatnom, ahogy Emmett azon nevet, hogy én milyen ügyetlen vagyok. De ekkor Edward hangja felrázott a gondolataimból.
- Min gondolkodsz ennyire? – kérdezte. A hangjában kíváncsiság lappangott.
- Semmin. Csak azon, hogy nemsokára már nem leszek olyan ügyetlen.
- Pedig milyen kár – sóhajtozott Emmett, mire Edward egy rosszalló pillantást vetett felé. Emmettnek erre csak egy halk kuncogás volt a válasza.
Mindenki elég önfeledt volt, ahhoz képest, hogy hamarosan megérkezik a Volturi. Talán csak próbálták elfeledni egy ideig, amíg csak lehet.
Carlisle ekkor lépett be a szobába.
Miután mindenki köszöntötte, körbenézett a szobában lévőkön. A pillantása hirtelen megakadt Alice-en. Erre már mindenki Alice felé fordult, aki a távolba meredt. A tekintete ismét üres volt. Biztos egy látomás. Jasper eszmélt fel először, aki odament Alice-hez és megkérdezte.
- Mit látsz? – majd mindenki, aki a szobában volt, feszült figyelemmel hallgatta, hogy Alice mikor szólal meg.

*Ez benne volt az Alkonyatban. Stephenie Meyer gyakran használt Edwardra ilyen jelzőket, mint pl: félisten, Adonisz… ilyesmik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés