Puha ágyban ébredtem, és mikor kinyitottam a szemem, döbbenten érzékeltem, hogy Jacob van mellettem. Nem az apám, nem Alice, hanem Jake, aki nem is velünk lakik. Honnan tud az eseményekről?
- Jacob? – kérdeztem meglepett hangon.
- Áh, Relie! Szia – köszönt zavartan, de teljesen más volt, mint általában.
- Mi a baj? Olyan furcsát álmodtam… - suttogtam zavarodottan. Egy kicsit kába voltam még.
- Csak elgondolkodtam. Relie, figyelj… Nem álmodtad. Alice valóban Bellát látta a látomásában – mondta szomorúan.
- De… de az nem lehet! – kiáltottam és ismét könnyek gyűltek a szemembe. Mostanában túl érzékeny vagyok, talán szerződést kéne kötnöm a zsepi gyárral…
- Sajnálom.
- Mit akartál mondani anyáról, Jake?
- Később, pihenj egy kicsit. Az apádnak már elmondtam, most éppen a tényeket és a lehetőséget beszélik át, azért nincsenek itt.
- Értem. Mennyi az esély, hogy megtaláljuk? – kérdeztem félve.
- Nem tudom, de most már sokkal több, mint pár hónapja. Ez bíztató…
- De sietnünk kell! – fakadtam ki. – Abból, amit Alice elmondott, anya szenved! Méghozzá nagyon! Nincs időnk tétlenkedni! – vágtam hozzá a fejéhez, holott nem érdemelte ki a hangnemet.
- Relie, nyugodj meg, kérlek…
- Te engem ne nyugtatgass! – ordítottam. Csodálom, hogy nem rontott be valamelyik Cullen.
- Kérlek… - kérlelt halkan, mintha egy kisgyerekhez beszélne. Ez még jobban felbőszített.
- Te csak, kuss! Nem te nőttél fel árván, nem a te anyád szenved egy kriptában, vagy a fene tudja miben!!!Nem te vagy félig vámpír, nem te vagy az, aki azt se tudja, hogy miként működik a teste! Nem te vagy az, aki tizenhét évesen ismerte meg az apját, és lehet, hogy az anyját nem is látja többé! Nem te vagy az, aki egész gyerekkorában magányos és árva volt! – ordítottam kíméletlenül, pedig tudtam, éreztem, hogy ezt nem kéne, hogy ideje befognom a számat. De a düh és a méreg irányított, és nem foglalkoztam a meg-megszólaló lelkiismeretemmel.
- Igazán? – sziszegte halkan, és hideg faggyal a hangjában.
- Ne sziszegj, baszd meg! Mi vagy te, kígyó? Miért nem vagy képes legalább egy csöppet megérteni? MIÉRT NEM VAGY KÉPESNI FELFOGNI, HOGY AZ ANYÁM POKOLIAN SZENVED?! ÉS MINDEN AZ ÉN HIBÁM!!!
- Igen? Sajnáltasd csak magad – mondta még soha felém nem használt hanggal. A hangjából fájdalom, hidegség, harag és gúny sütött.
- Hogy mi? – kiáltottam, visítás-szerű hangon. Mintha egy ostoba nyafka liba lennék, de komolyan… Fájt hallanom a saját libaszerű hangomat. Hol egy zacskó?
- Jól hallottad! Azt hiszed, hogy csak téged érnek fájdalmas események? Szerinted nekem vannak szüleim? Az anyám meghalt, mikor születtem! A nővéreim gyűlöltek miatta, és engem hibáztattak! Főleg Rachel! Elvesztettem a legjobb barátomat, aki történetesen a te anyád! Nekem is fáj, hogy szenved! De ki tudja… Meg lehet bízni egy jövőbe látó vérszopóban?
- Alice…
- Aztán elvesztettem az apámat, az egyetlent, aki mindenben mellettem állt! Ja, és közben mutáns lettem! Szerinted csak neked jutott szenvedés?! Hát nem, nagyon nem.
Dühös szemekkel néztem rá, és nem tudtam, hogy miként reagáljak a kialakult helyzetre. Még soha nem éreztem ilyet, ami most, ebben a percben átjárta a szívemet. A düh, a harag és a fájdalom mellett mást is éreztem. Sajnálatot… és szerelmet.
Igen.
Szerelem.
Hányszor, de hányszor merengtem a szerelemen, hiányolva azt. Hányszor vágytam arra, hogy legalább egy kicsit átérezhessem.
Rengetegszer ültem szomorúan a parkban, egy fa árnyékában ülve, nézve az előttem elhaladó szerelmeseket…
Hányszor, de hányszor képzeltem magam egy romantikus filmben szereplő nő helyébe, aki egy irtó helyes srácot csókolt.
Annyiszor kívántam, annyiszor imádkoztam azért, hogy végre átélhessem, hogy végre szerelmes legyek, egy helyes, kedves srácba, aki viszont szeret. Talám most végre teljesül a kívánságom?
Miért van az, hogy az ember legnagyobb álmai és a legnagyobb rémálmai egyszerre teljesülnek?
Normális ez?
Biztos nem, ahogy én sem.
- Relie? – kérdezte aggódva Jacob. Az arcáról eltűnt a düh, többféle új érzelem játszott rajta.
Zavarodott arcot vágtam.
Belefáradtam a rengeteg érzelembe, azt hiszem egy cseppet kikészültek az idegeim, legszívesebben elsírnám magam, de tényleg. Hol egy zsepi?
- Jól vagy? – kérdezte újra, mivel nem válaszoltam. – Figyelj, ne haragudj. Elvesztettem a fejem, nem akartam kiabálni veled.
- Tudom – suttogtam, és erőt vettem magamon, és közelebb léptem hozzá.
Majd megcsókoltam, de minden szerelmet és minden vágyamat beleadtam a csókomba, ami engem tükrözött és a szerelem iránti vágyamat.
Percekig nem tudtunk betelni egymással, de aztán az idegeim csúnyán kijátszodtak. Sírni kezdtem, de nem a csók miatt. Attól inkább nevetnem kellett volna, de az arcizmaim nem engedelmeskedtek.
- Ne-he-hem – feleltem szipogva, egy kicsit lenyugodtam. – Csak egy kicsit kikészültem.
- Megértem, és bocsáss meg.
- Miért?
- Mert úgy kiabáltam veled, nem érdemelted meg.
- Dehogynem, én sokkal rosszabb voltam. Megértelek, csak te is érts meg engem. Nem akartalak megbántani.
- Tudom.
- Szeretlek, Jacob – suttogtam, és egy puszit nyomtam az arcára. Hatalmas vigyor terült el az arcán, melyen meglátszottak a múlt és a tragédiák nyomai.
- Én is szeretlek, Relie – suttogta és lágyan megcsókolt.
Valóban szerettem Őt, főleg azért mert megértett engem és mellettem állt.
Az előbbi jelenet?
Megérdemeltem, ha meg nem… mindenkinek vannak hibái.
Neki is, nekem is.
Pár órával később Alice jött be a szobámba, mivel még mindig pihenésre voltam utalva. Egyhangúan, és ez nem igazság!
- Szia, bejöhetek? – kérdezte.
- Persze. Miért ne jöhetnél?
- Vadászni voltunk, tudod láttam néhány dolgot… és nem akartunk zavarni.
- Oh – nyögtem fel elpirulva, és lesütöttem a szemem.
- Ne szégyelld! A szerelem az nem olyan, amit időzíteni lehet. A szerelem akkor robban, mikor az ember legkevésbé számít rá. Nem lehet kordában tartani, sem megfékezni, sőt eltitkolni sem.
- Hogy van apa? – kérdeztem, félve a választól.
Alice arca elsötétült, nagyon rossz érzésem volt.
- Hát… eléggé magába fordult… eleinte. Láttam rajta, hogy mit érez, és ehhez nem kellett gondolatolvasási képesség. Edward arca gyakran egy nyitott könyv, de ha nem látszik rajta semmi érzelem, akkor még jobban észrevehető a különbség. Közülünk Edward a leginkább az, akinek a legtöbb emberi érzése van. Hihetetlen módon tud szeretni, és ezért mindig irigyeltem.
- Ebben te se panaszkodhatsz – jegyeztem meg egy apró mosollyal az arcomon.
- Nem, valóban. Viszont… Edward tud a legjobban szenvedni is, és fő elfoglaltsága, hogy a maga számlájára írja a világ bűneit. Talán ezért is ennyire különleges.
- De hogy van most?
- Először miattad aggódott, de aztán mikor kiderült, hogy nincs komoly bajod, ismét a szenvedésbe merült. Órákig nem lehetett hozzászólni, úgy festett, mint egy emberi roncs. Aztán őrjítő sebességgel kezdett ténykedni. Mivel megtudtuk, hogy a Volturik tudnak valamit Belláról, úgy döntöttünk Olaszországba megyünk.
- Még úgyse voltam soha Európán kívül – suttogtam.
- Relie… Te nem jöhetsz, veszélyes.
- Mi? De hát, az én anyám! Én szeretem őt – fakadtam ki újra.
- Tudjuk, de Edward nagyon ellenzi, félt téged. Itthon maradsz Jacobbal.
- Nem! Nem tehetitek ezt velem! Itt üljek tétlenül, míg ti életveszélybe kerültök! Azt már nem! Én is menni akarok!
- Nem lehet.
- Egyáltalán mi az a Volturi?
- Röviden és tömören a vámpír maffia – felelte Alice kissé bosszúsan ejtve ki a szavakat.
- Nem hangzik jól, de hadd menjek én is! – kérleltem.
- Jacob mellett biztonságban vagy, Edward úgyse engedi meg.
- És ha nem tudja meg?
- Relie! Szerinted a gondolatolvasás haszontalan dolog? Amúgy se akarok neki hazudni!
- Értem, akkor törődjek bele, igaz? – adtam meg magam dühösen.
Miért maradok ki mindenből? Én miért nem segíthetek az anyámon? Miattam került oda, ahova! Akkor meg nekem kéne megmentenem, nemde?
Nem vagyok már gyerek, én is menni akarok! Jól van, na… most pont úgy viselkedek, mint egy hisztis kisgyerek, aki nem üti meg agyi szinten a kettőt. Ez vagyok én, ez van…
Bele vagyok teljesen zavarodva ebbe a sok érzésbe, a sok új helyzetbe. Egy kis pihenőt igazán kaphatnák az élettől. Legalább egy olyan napot, ahol nincs a fejem felett ezer baj, ezer érzés.
Csak egy kis nyugalmat kérek, nagy kérés?
Úgy tűnik igen.
De talán majd egyszer…
Végül is optimista voltam egykor, talán most is bejön.
Egyszer minden jóra fordul, egyszer majd egy szép napon… minden tökéletes lesz, de addig… csak kibírjuk valahogy.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés