Nyolcadik fejezet: Következmények



Lélekben igyekeztem felkészülni a szörnyű fájdalomra. A fájdalomra, ami három napig fog tartani, a fájdalomra, ami végigperzseli a véremet és teljesen átváltoztat. Ami vámpírrá tesz. Magam sem tudtam miért, de abban biztos voltam, hogy megölni nem akar. Akkor már végzett volna velem. De nem… játszadozik. Pont, mint James.
Éreztem az első kibuggyanó könnycseppet. Teljesen lebénított a félelem. Féltem a fájdalomtól és a következményektől. Féltem attól, hogy Amelie-nek van igaza. Hogy Edward valóban csak azért vonzódik hozzám, mert ember vagyok.
Ugyanakkor csalódott is voltam. Játszott velem, úgy, mint vadász játszik a prédájával. Teljesen kifordult önmagából, jobban hasonlított James-re, mint eddig bármikor.
Éreztem hűvös leheletét a bőrömön. Reszkettem. Ha Edward nem szorított volna a falhoz, talán össze is csuklom. Már nem tudtam koordinálni a mozdulataimat, csak szorosan becsuktam a szememet, és magamban azért fohászkodtam, hogy minél hamarabb legyen vége.
Aztán – mint derült égből villámcsapás – kivágódott az ajtó. És én azt hittem, megmenekültem. Egészen addig, amíg meg nem láttam az érkezőt. Amelie.
- Edward, mindenki rád… - kezdte, de mikor meglátott engem, a félelemtől bénultan, a falhoz szögezve, elhallgatott.
- Amelie… - suttogtam. Magam sem tudtam, mire számítok, de reménykedtem. – Segíts!
De ő csak csúfondárosan elmosolyodott.
- Nem – rázta meg a fejét. Bár magam sem számítottam segítségre, ez a fajta elutasító hang még engem is meglepett. Vajon tényleg ennyire gyűlöl? Vagy csak ő is a véremre szomjazik? Óvatosan a szemébe pillantottam, és kissé ledöbbenve állapítottam meg, hogy az ő szeme még mindig barna. Egyáltalán nem változott a legutóbbi találkozásunk óta. Talán nem éhes. De a következő mondata cáfolta mindezt.
- Edward, mondd csak, nekem is jut belőle? – hangja szinte csöpögött.
Edward csak egyetértően mordult egyet, de a fejét nem emelte el a nyakamtól.
- Hát, Bella – fordult hozzám Amelie –, ennyi volt. Örülök, hogy megismertelek – azzal karba fonta a kezét és várt.
Amelie érkezése azonban kirángatott átmeneti bénultságomból, és az agyam újra működésbe lépett. Ez a nő nem véletlenül gyűlöl engem ennyire. Ha én eltűnök a föld színéről, nem lesz többé más, aki Edward figyelmét elvonja. Legalábbis Amelie szerint. Ez pedig azt jelenti, hogy van még esélyem. „Csak egy alkalmatlankodó halandó” – jutottak eszembe hirtelen lekicsinylő szavai. A vetélytársának tart – ébredtem rá –, még mindig. Ha ennyire vágyik arra, hogy vámpír legyek, az csak azért lehet, mert még nem tudta teljesen kiirtani Edwardból az első szerelem okozta érzelmeket. Miután ez tudatosult bennem a tervem is megszületett. Egyáltalán nem voltam biztos magamban, de muszáj volt valamit tennem.
Éreztem, mennyire abszurd, amire készülök, de ezt volt az utolsó esélyem.
- Edward – szólítottam meg halkan. – Bella vagyok. Ugye, emlékszel rám? Szerettél – elhallgattam egy pillanatra, nem szerettem volna, ha a hangom megremeg. – Talán még most is szeretsz. Én szeretlek és azért jöttem, hogy ezt neked is elmondjam.
Edward tétovázott. Nem tudtam, hogy hallgassak vagy mondjak még valamit. Nem tudtam, hogy mindez meggyőzte-e. Aztán lassan elemelte a fejét a nyakamtól.
- Nézz a szemembe, kérlek – könyörögtem neki. – Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy a kedvenc színem a topáz? És arra emlékszel, miért ezt a színt választottam? Most az ónixot választanám. Te is tudod, miért. Csak nézz rám. Kérlek. Egyetlen pillanatra.
Reméltem mindez hatásos lesz, és Edward hallgat rám. Éreztem, hogy vívódik, karjai hol engedtek, hol újra vaspántként fontak körbe. De úgy látszott valami megmozdult benne, mert a tekintetét felém fordította. És amint szemünk egy magasságba került, nem tétovázhattam tovább. Előredőltem és megcsókoltam. Nem tudtam, hogy fog reagálni. Talán ellök magától, talán viszonozza a csókot, talán nem csinál semmit. De már nem volt vesztenivalóm.
Edward pedig visszacsókolt. Nem olyan gyengéden és óvatosan, mint eddig, de nekem időm sem volt azon aggódni, hogy talán megsebesít. Elmerültem a csókjában, és azt kívántam bár sose lenne vége. De Amelie nem hagyhatta, hogy vőlegénye valaki mást tartson a karjában.
- Edward! – hangja késként szelte a levegőt. – Azonnal engedd el! – kiabált, de hangjában nem lehetett hallani dühöt. Inkább olyan volt, mint amikor a gazdi meglegyinti az épp betanítás alatt álló kiskutyát. Olyan, mint aki tudja, hogy mindez többször nem fog előfordulni. S valóban, Edward megszakította a csókot, de ölelő karjai nem engedtek. Láttam a szemében a zavarodottságot.
- Edward – szólítottam meg én is. – Tudod, ki vagyok? Emlékszel rám?
De csak egy üveges tekintetet kaptam válaszul. A tűz kihunyt a szeméből. Talán Amelie hatása. Talán nem. De én úgy éreztem egy világ omlik össze bennem. Lefejtettem kezeit a derekamról, és hátrébbtoltam. Ellenkezés nélkül lépett hátrébb és engedett. De a mennyasszonya nem volt ilyen engedékeny.
- Itt maradsz!
Csak rápillantottam és egyszerűen elsétáltam mellette. Ő azonban egyetlen ugrással az ajtó előtt termett, és elzárta a kiutat. – Azt mondtam, itt maradsz – vicsorgott rám. El se tudtam képzelni, hogy délelőtt még barátságosnak találtam. Talán a szeme miatt. A földszínű szempár az otthonomat idézte. A barna meleg szín. Emlékszem, ebben Edward is egyetértett velem. És nekem hiányzott a barna.
Most azonban egész más hatással volt rám. A hideg futkosott tőle a hátamon, a félelem újult erővel söpört rajtam végig. Amelie-t nem lehet szavakkal meggyőzni. Ő nem fog elengedni. Ő egyetlen dolgot akar. Megölni.
Hátrálni kezdtem, de a könyököm nemsokára valami keménybe ütközött. Edward állt mögöttem, készen arra, hogy ismét lefogjon. Itt volt az ideje, hogy sikítsak. Bár azt igazán nem értettem, hogy nem hallották Amelie kiabálását, de nem volt időm ezen gondolkodni. Sikítottam, olyan hangosan, ahogy csak bírtam. Edward gyorsan a számra tapasztotta a kezét, de mindezt akkora lendülettel, hogy azt hittem, kitöri a nyakam. A fejem hátracsapódott, és a világ pörögni kezdett. Nehezen kaptam a levegőt, ziháltam. Éreztem, ahogy a testemből kiszáll az erő. Nem tudtam tartani magam. Aztán elnyelt a sötétség.

Kóválygó fejjel ébredtem. Már megint. Emberek sündörögtek körülöttem, de nem tudtam mit csinálnak, még azt se értettem miről beszélnek. Oldalra fordítottam a fejem és az első, amit megpillantottam egy göndör hajjal keretezett angyalarc volt. Carlisle. A kórházban vagyok – értettem meg hirtelen, és megpróbáltam felülni. De a derekam nem engedelmeskedett. Szólni akartam neki, jelezni, hogy ébren vagyok, de hang nem hagyta el a torkomat. Megrémültem. Mi van, ha Edward valóban megsebesített? A szoba ismét forogni kezdett körülöttem, de ezúttal a félelmem volt az, ami mindezt kiváltotta.
Ijedten pillantottam körbe. Aztán megláttam életem legszörnyűbb képét.
Amelie az ágyam mellett ült, keresztbe tett lábbal és engem figyelt. Szemem tágra nyílt a döbbenettől és a félelemtől. Halkan nyöszörögni próbáltam, felhívni a figyelmet arra, hogy egy vadállatot ültettek mellém.
Nem tudom, hogy Carlisle meghallott-e, vagy csak jól időzített, de szerencsére megfordult. Észrevehette, hogy mennyire meg vagyok rémülve, mert közelebb lépett és megfogta a kezemet.
- Csak be vagy nyugtatózva. Nincs semmi baj – csitított; hangja távoli zúgásként ért el hozzám. Még azt se fogtam fel, hogy a gyógyszereknek köszönhető az átmeneti bénultságom. A tekintetem folyamatosan Amelie és közte ugrált, remélve, hogy megérti a néma üzenetet. – Nemsokára újra tudsz majd mozogni – folytatta. – Nem lett volna szabad újabb nyugtatókat kapnod, amíg a kábító folyadék a véredben van, de szükséges volt. Sokkot kaptál – magyarázta. – De nemsokára jobb lesz – ígérte. Én továbbra is csak járattam a tekintetem kettejük között. Pár másodpercig Carlisle némán vizslatott, aztán megértette.
- Amelie, kérlek – szólt hozzá barátságosan. – Beküldenéd Alice-t?
- Persze – bólintott mosolyogva, majd felállt és kecsesen kilibbent az ajtón. Carlisle kellően hosszú ideig bámult utána, hogy rájöjjek, miért is tartott olyan sokáig, hogy megértse, mit akarok mondani. Ő is férfi. Vagyis Amelie fokozottan veszélyes rá. Is.
Percekkel később megjelent Alice, s legnagyobb megkönnyebbülésemre senkit nem hozott magával. Megpróbáltam üdvözölni, de hamar rájöttem, hogy erre egyelőre képtelen vagyok. Alice elnézően rám mosolygott.
- Szia – köszönt vidáman. – Újra ágyban. Hm, micsoda változatosság! – örültem, hogy ő nem úgy beszél velem, mintha halálos beteg lennék. Míg vártam rá, azt is megértettem, hogy nincsenek maradandó sérüléseim, így könnyű szívvel vártam, hogy Alice újra elmesélje, mi történt. Mint mindig. Szerettem volna feltenni a kérdéseimet, de csak egy kérdő tekintetre futotta. Szerencsére Alice így is megértette.
- Kezd lassan hagyománnyá válni, hogy minden egyes baleseted után én számolok be neked a történtekről. – Ezek szerint ős is észrevette. Halványan elmosolyodtam. – Ezt megelőzhetnék, ha egy picit jobban vigyáznál magadra – mondta szemrehányóan, de kihallottam hangjából a játékosságot. Nem gondolta komolyan. Aztán felsóhajtott és beszélni kezdett: - Most nálunk vagy – kezdte. – És ez itt az én szobám. – Mivel a fejemet már tudtam mozgatni, gyorsan feltérképeztem a szobát. Olyan volt, mint a tulajdonosa. Vidám. A színes függönyök még élénkebbé tették a beáradó napfényt, a falakat rengeteg kép díszítette. Úgy tűnt, vannak köztük nagyon régiek is, így feltételeztem, hogy Alice már vámpírsága kezdete óta gyűjti őket. A szobában több növény is virágzott, Alice láthatóan sokat törődött velük. A sarokban egy modern hifi-berendezés állt, olyasmi, mint ami Edwardnak is van. A parkettán egy hatalmas, keleti mintákkal megszórt szőnyeg terpeszkedett, a polcokon roskadoztak a könyvek. És nagy meglepetésemre – bár utólag belegondolva nagyon is illik Alice-hoz – egy egész kupac plüssállatkát fedeztem fel a szekrények tetején.– Charlie-nak még nem szóltunk, azt hiszem, jobb ez így – folytatta és rádöbbentem, hogy Charlie teljesen kiment a fejemből. És hogy mekkora galibát okozott volna, ha ő is megtudja, hogy megint megsérültem a Cullenök mellett. - Csak fölöslegesen aggódna. – Ezzel én is teljes mértékben egyetértettem és hálásan pillantottam Alice-ra. Le mertem volna fogadni, hogy neki köszönhetem ezt az ötletet. – Fél órán belül a gyógyszer hatása is elmúlik. A szédelgés lehet, hogy megint visszatér, de ezen kívül nem lesz más bajod – elhallgatott egy pillanatra, bizonyára visszaszorította orvosi énjét. Aztán elmesélte, mi történt, bár már magamtól is rájöttem. Mindenre emlékeztem, Carlisle pedig azt mondta, sokkot kaptam. Nem volt nehéz dolgom. Az egyetlen, amire kíváncsi voltam, hogy hogy van Edward. És, hogy miért felejtett el. Mire Alice befejezte a történtek boncolgatását, már képes voltam beszélni, így meg tudtam kérdezni, mindazt, amit tudni akartam.
Úgy tűnt Alice először nem is akar válaszolni. Aztán meggondolhatta magát, mert egy nagy sóhaj kíséretében rám emelte topázszínű tekintetét.
- Úgy gondolom valójában nem felejtett el. Azt nem tudom, mi történt pontosan a szobában – Edward nem tudta elmondani, Amelie pedig nem hajlandó róla beszélni –, de a reakciódból feltételezem, hogy Edward nem ismert fel. Amelie elméletben nem férhet hozzá azokhoz az emlékekhez, amelyek az érkezése előtt keletkeztek, így az egyetlen ésszerű magyarázat, hogy még az emlékedet is mélyen eltemette Edward tudatában. Kitörölni biztos nem tudta. De a közelséged még mindig hatással van Edwardra – kacsintott rám, aztán komolyabb hangnemre váltott. – Szerintem mindez azért történik Edwarddal, mert Amelie folyamatosan az ellenőrzése alatt tartja. És a bűvereje alatt. És attól félek, mindennek súlyosabb következményei is lesznek. Amelie veszélyes… és nem csak Edwardra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés