21. fejezet – A diagnózis: szerelem


Július elsejét írtuk, mikor a szünet nélkül szemetelő eső végre valahára felfüggesztette két napja tartó monoton tevékenységét, s a lassan feltisztuló délutáni égbolton előragyogott a hónap első bágyadt napsugara. Az időjárás behajtotta a verőfényes öbölbeli nap bérét, s most szűken mért ajándékainak újabb ígéretével kecsegtetett.

Napfénytől elvakulva, hunyorgó szemekkel merészkedtem elő hálószobám sötétjéből. Az önként vállalt szobafogság ezennel letelt, kész voltam ott folytatni civilizált éltemet, ahol hetvenkét órával korábban abbahagytam.

Anyuék a nappali félhomályában ücsörögtek, összegabalyodva a kanapén; a hangszóróból Debussy valamelyik zongorajátékának lágy dallama csordogált.

- Na nézd – kapta felém a fejét apu –, ki dugta ki az orrát a barlangjából? Véget ért a téli álom, macikám? Épp ideje volt, anyád meg én már fontolgattuk, hogy nem volna-e tanácsos infúziót beköttetni neked?

Anyu lágy csuklómozdulattal oldalba legyintette aput. – Ne nyúzd már a gyereket, Edward! – Aztán őszinte aggodalommal a szemében rám nézett. – Jobban érzed már magad, kislányom?

Tettem egy suta fejmozdulatot, amit akár igenként is fel lehetett fogni; artikulált válaszra egyelőre még nem futotta az erőmből. Na, persze apura mindig lehet számítani az ilyen helyzetben. Most is rögtön mókásra vette a figurát. Anyu dorgálást elegánsan ignorálta, miközben hozzáhajolt, kedveskedve a fülébe puszilt, és a válla felett rám kacsintott. – Anyád még a katétert is fontolóra vette, de én lebeszéltem róla. Elvégre egy olyan gyermek szerencsés szülei vagyunk, akinek a szobatisztaság soha nem okozott gondot.

Erőnek erejével összehoztam egy petyhüdt válaszkacsintást. – És a csecsemőkori pelenkakiütés is kimaradt az életéből. Örök hála a vámpírgénekért, apu!

A lemez lejárt, Debussy zenéjének utolsó taktusai beleolvadtak a ránk telepedő, várakozás teli csendbe. Egyszeriben nyilvánvalóvá vált, hogy nem húzhatom tovább az időt, valamiféle magyarázattal elő kell rukkolnom; el kell mondanom, hogy mégis miért viselkedtem az elmúlt három napban úgy, ahogy.

Már az is valósággal csodaszámba ment, hogy eddig nem nyaggattak miatta. Aznap este végletekig feldúlt idegállapotban értem haza, s szinte könnyek között esdekeltem a szüleimnek, hogy most rögtön hurcolkodjunk át az erdőmélyi kisházba. Nagyapáéknál túl nagy volt a zsúfoltság, s nekem gondolkodnom kellett, töviről-hegyire végigelemeznem a nap minden mozzanatát, hogy rájöjjek, hol csúsztak félre olyan végzetesen a dolgok. Így hát fogtuk magunkat, átvágtunk az erdőn, és újra birtokba vettük ezt a mesebeli mézeskuckóra emlékeztető meghitt házikót.

Anyuék – bár meg voltak döbbenve – rendkívül tapintatosan (és önmagukat meghazudtolva) nem kérdeztek semmit, egy szó nélkül hagyták, hogy egy szem magzatuk némán hátat fordítson nekik, és bevegye magát hálószobájának kirekesztő csendjébe. A napi ételadagok diszkrét kopogással felvezetve érkeztek, és a félig kiürült tányérok tíz perccel később ugyanígy távoztak. Sem anyu, sem apu nem élt vissza szülői előjogával, nem akaratoskodott, nem követelt arra választ, hogy mégis mi a hóbortos ménkűért gubbasztok felhúzott lábakkal a takaró alatt, miközben a szoba lefüggönyözött csendjét csak a rendületlenül szitáló eső neszezése veri fel.

Nos, egyértelmű válasz továbbra sem kristályosodott ki bennem. Csak egy dolgot tudtam, ám azt sziklaszilárdan. Beszélnem kell anyuval.

Mégpedig négyszemközt.

Mentális pajzsomon – amit évek kitartó munkájával kovácsoltam szinte áthatolhatatlanná – rést nyitva hagytam a finom gondolathullámot kiszökni. Apu különleges képessége legtöbbször a frászt hozta rám (egy kamaszlánynak ne lehessenek titkai!?), ám léteztek speciális esetek, amikor ez az akaratlan spionkodás nagyon is kapóra jött. Na, ez a mostani is egy ilyen eset volt.

És apu vette az adást. Arcán zavar hullámzott végig, a tekintete felém tévedt, pici megbántottság és jóval több kíváncsiság tükröződött benne (vajon mi lehet az, amit az ő füle nem hallhat?), mégis erőt vett apai önérzetén, s a következő fedőszöveg indokán kimentette magát:

- Járok egyet a hátsó kertben, Bella. Olyan szépen csicseregnek a madarak. Talán megritkítom a kórust…

„Szórakozol velem, apu!?” – támadtam rá gondolati úton. „A hátsó kert!? Jó vicc! Mintha azt ígérnéd, hogy csak fél füllel fogsz hallgatózni. Ha tekintettel vagy rám, legalább a folyón túlra mész.”

Mint akit elektrosokk ért, apu arcizmai úgy vonaglottak meg. Nyilván az én felszólításommal egy időben anyu is deaktiválta a maga pajzsát, s szabadított rá apura egy hasonlóan erőteljes gondolathullámot.

Mégpedig egy merőben ellentétes értelmű parancsot! Apu kocsonyaként hullámzó vonásaiból legalábbis erre mertem következtetni. Tíz teljes másodperc, de talán tizenöt is eltelt, mire kiheverte a kétfrontos támadást, és némileg keresztbe álló szemmel megindult a hátsó ajtó felé.

Anyuval egészen addig néztük távolodó alakját, amíg azt el nem nyelte az ajtón túli aranyló ragyogás.

- Nagyon szereted őt, igaz? – Ellöktem magam a kandalló párkányától, aminek egész idáig támaszkodtam, s nehéz léptekkel a kanapéhoz csoszogtam.

- Az életemnél is jobban – válaszolta anyu. Felhúzott lábakkal letelepedtem mellé, bal karomat a kanapé támlájára fektettem, s zaklatottan dobogó szívvel csak néztem, miként fordul arcának szerelemteljes ragyogása az anyai aggodalom fakó fénytelenségébe. – Mi nyomja a szívedet, kicsim? – kérdezte gondráncos homlokkal. – Nekem elmondhatod. Nekem bármit elmondhatsz.

- Tudom én azt, anyu… – Bűntudatosan lesütöttem a szemem; tudtam, hogy az elmúlt időszakban tanúsított viselkedésem aligha versenyezhetett volna az ország legodaadóbb gyermekének megtisztelő címéért. – Ne haragudj rám ezért az egészért… – meghatározhatatlan mozdulattal körbemutattam a szobán és magamon, kuszált szögesdrótként meredező hajamon, gyűrött pizsamámon –, én csak… nekem csak gondolkodnom kellett néhány dolgon.

- Nem haragszom – jött a bársonyos felelet, s felpillantva láttam, hogy anyu halvány mosollyal az ajka körül fürkész engem. Néma biztatás volt a tekintetében, hogy rajta, ki vele, folytassam csak bátran.

Megköszörültem a torkom, és olyan lendülettel, mintha egy embermély gödörből akarnék felszínre ugrani, kiböktem: – Apu és te. Mikor döbbentél rá, hogy szereted őt? Volt egy pont, amikor felismerted magadban az érzés? Volt valami jel, ami félreismerhetetlenné tette, egy villanás, ami megvilágosított mindent? És ő? Neki milyen volt? Elmesélte, hogyan zajlott le benne a folyamat, hogy… hogy miként élte át ezt az egészet? És azután? Egyszeriben meglátszott rajta, hogy ő ugyanúgy érez? Amitől tudtad, hogy nem hiábavalóan reménykedsz? Van egyáltalán külsődleges jele a szerelemnek, és ha van, akkor azt hogyan lehet felismerni?

Egyetlen lélegzetvétellel szakadt ki belőlem a kérdésáradat, az utolsó szavakon már komoly oxigén-deficitben, lilulásnak indult fejjel botladoztam végig. Kicsit kusza csomagolásban ugyan, de lelkem valamennyi kínzó kérdőjele mondatot alkotott, s most pánikszerű dermedtségben vártam rájuk a választ.

De anyu nem kapkodta el a dolgot. Szép csendben megvárta, amíg arcszínem visszanyeri egészséges árnyalatát, s csak azután szólalt meg.

- Hogy vannak-e egyezményes jelei a szerelemnek? – Mosolyogva széttárta a karját. – Biztosan. De a szerelemtől elvakult szív az utolsó, ami észreveszi ezeket. Amíg apád nem mondta el vagy százszor, hogy mennyire szeret, egyszerűen nem tudtam elhinni. Folyton úgy éreztem, bolondot csinálok magamból, hogy csupán egy délibábot kergetek a messzi horizonton. Attól féltem, hogy ez a hihetetlen szerelem csak egy pillanatnyi elmezavar nála, s egy nap felébredve rájövök, csupán a képzeletem hitette el velem, hogy nem vagyok egyedül az érzéssel.

- De valóság volt! – mondtam úgy, mintha a kijelentés örök pecsétet nyomhatna a tényre. – Te és apu igaziból egymásba szerettetek. Ez az egy dolog soha nem lehetett kétséges köztetek. Apu még az életét is eldobta volna magától, ha te akkor nem akadályozod meg benne.

Súlyos csönd telepedett közénk. A szavaim felkavarták anyuban a régi emlékek viharát, szinte láttam, ahogy egy sötét gondolatfuvallat a ború felhőjét kergeti végig korábban még derűs arcán. Érzéketlenség volt a részemről pont ezt a témát pedzegetni, így aztán hogy korrigáljam a hibát, gyorsan hangnemet váltottam.

- Szóval ő szinte rögtön fülig beléd szerelmesedett. De te mikor jöttél rá, hogy hasonlóképp érzel? – Széles mosolyt feszítettem az arcomra, úgy folytattam: – Nem fordult pirosba egy mutató, mint a nyilvános mosdók kilincse alatt, ha bezárod az ajtót? A szíved nem jelezte, hogy már foglalt?

A borús felleg egy csapásra elszállt anyu arcáról.

- Micsoda hasonlat! – nevetett éneklő angyalhangon. (És ha a dolog nem ütközik biológiai akadályba, talán még a könnye is kicsordult volna.) – Jaj, kislányom, kevesebb kortárs irodalmat kellene olvasnod. A Brontё nővérekkel kisebb lenne a kockázat, hogy egy kulcsra zárt klozet-ajtóval szimbolizáld a szerelmet. – Még egy utolsót csuklott, aztán megpróbált komoly képet vágni, s folytatta: – Természetesen a tested ezerféle módon jelzi, hogy a szíved már nem csak egy gazdát szolgál. De ez semmi, ahhoz képest, ami közben az elmédben zajlik. Szerelemmel szeretni valakit annyit tesz, hogy átélheted, amint az egész világ felrepedezik és újraformálódik körülötted. A színeknek új árnyalata lesz, ahogy az érzelmeknek is új jelentőségük. Amit addig kétségbevonhatatlan és egyoldalú igazságnak hittél, legyen az a magad független boldogsága, vagy az életedhez való ösztönszerű ragaszkodás, hirtelen milliónyi elvághatatlan szállal kötődik valaki máséhoz; egyszeriben megszűnsz szabadon létező entitás lenni, nem élhetsz, lélegezhetsz és működhetsz a világban úgy, ahogy korábban, a biológiai törvényeket végérvényesen felülírják a szív parancsai.

Nem szóltam közbe, de a türelmetlenség buborékként növekedett bennem, miközben anyu szenvedélyes értekezését hallgattam. A költői formulákba préselt szavak nem azok voltak, amiket hallani akartam. Más körülmények között talán szívesen elmerültem volna anyu érzelemvilágában – hisz minden egyes szó, ami másvalaki szájából elkoptatott sablonnak vagy értéktelenné nyűtt frázisnak tűnt volna, belőle a szív hangjain át fakadt, s a legteljesebb valóját énekelte meg annak, ami apuval együtt ők ketten voltak: a létezés korlátait ledöntő végtelen szerelemét –, de most valami sokkal kézzel foghatóbb információra volt szükségem.

- Értem, anyu – bólintottam komoly arccal, mint aki mélyen emészti az elhangzottakat. – De engem akkor is érdekelne, te milyen hasonlatot használnál a bezárt budi-ajtó helyett. Nem kell mind az ezer lehetőséget felsorolnod, de azért néhányat megemlíthetnél, csak úgy a példa kedvéért. – Megszeppenten pislogtam rá, homályosan sejtve, mi mindent gondolhat most rólam és hirtelen támadt érdeklődésemről.

Anyu arca csak egy pillanatra vesztette el fegyelmezetten méltóságteljes szülő-jellegét. Egy futó mosoly cikázott át az ajkán, épp csak milliméterekkel emelve fel a szája sarkát; a barna írisz mélyén pedig, mely oly pontos mása volt az enyémnek, mintha egy sejtelem igazolást nyert gondolata villant fel volna, aztán az arc visszaváltozott olyanná, amilyen a jelenlétemben mindig is volt: a végtelen törődést ígérő, elfogult anyai szeretet makulátlan portréjává.

- Csak úgy a példa kedvéért – ismételte elmerengve a szavaimat. S noha az arca már fegyelmezett volt, a szavain még átremegett a futó mosoly visszhangja. – Na, nézzük csak… nézzük csak… – Nagy levegőt vett, és érzelmessé mélyült hangon sorolni kezdte a jeleket: – Még nem tudod, mitől, de mélyen benned lüktetni kezd egy különös ritmus. A gondolataid elkalandoznak, folyton egy személy körül keringenek, akitől nem szabadulsz sem ébren, sem álmodban. A gyomrod centimétereket süllyed, ha meglátod, hogy aztán kétszer olyan magasra emelkedjen, mikor rád néz, vagy ne adj isten, hozzád szól. A szíved sem találja helyét a testedben. Már nem elég neki a mellkasod. Nem, mert ez az önfejű jószág már ott akar dobogni minden egyes porcikádban. Ha izgatott, akkor a torkodba szökik, s majd’ megfojt a ficánkolásával, majd minden átmenet nélkül a mélybe zuhan, s te örülhetsz neki, hogy a lábadról nem vert le, hisz olyan átkozottul nehéz lett hirtelenjében, mintha morzsányivá zsugorított bolygónyi kő pulzálna a közepén, egy gyilkos erejű feketelyuk, ami magába nyel, ha nem vigyázol, és…

Nem tudtam uralkodni a torkomat feszítő érzésen, ezen a feketelyukkal illusztrált ponton olyan hangosat nyeltem, hogy az még anyut is magához térítette a szerelmi szimptóma-ismertetés emelkedett pátoszából.

- Túl sokat locsogok, igaz? – mosolygott rám bocsánatkérően. Aztán megrántotta a vállát, és mintegy mentségképp hozzátette: – Hiába telt el azóta majd’ hét év, az emlékeim semmivel sem lettek fakóbbak. Tudod, kicsim, kevés testi gyengeség hiányzik a régi életemből, de a heves szívdobogás az egyik, amire még mindig nosztalgiával gondolok vissza. Istenem, hogy kalapált a szívem minden egyes alkalommal, mikor apád megcsókolt! Még a közelembe se jutott az ajka, elég volt beszívnom az illatát, s máris dübörögni kezdett odabenn! Komolytalan gondolat, de többször is szerettem volna beléharapni.

- Tényleg…? – Furcsa, hisztériába hajló kis nevetés tört elő a torkomból – abból a torokból, amit még mindig fojtogatott a hirtelen ráébredés sokkja: hiszen én magam is produkálom a szerelem fentebb ismertetett kórtani tüneteit! A három napja csendben nevelgetett gyanúcsíra anyu szavainak hatására miriádnyi fájdalmas gyökeret eresztett a lelkemben, hogy szinte a lélegzetvétel is nehezemre esett. De itt nem állhattam meg, még egyvalamit feltétlenül meg kellett kérdeznem.

- És mondd csak, anyu – harákoltam iszonyú erőfeszítéssel, hogy előbányásszam a megfelelő szavakat –, csak a szíved érezte azt a csókot, vagy volt más… ööö, szerv is, ami mmm… hasonló módon reagált rá?

Van abban valami fura, amikor egy vámpír hiába erőlködik, képtelen elpirulni. Anya arca a fehér tucatnyi árnyalatát vette fel, mire megállapodott az agyonmosott lepedő porszürke tónusánál.

- Hogy volt-e más szerv? – forgatta óvatos lassúsággal a szót. A téma ilyen mélységekben való feltárása szemmel láthatóan zavarba hozta, s bár a méhecske és a virág meséjén már évekkel ezelőtt túljutottunk, ez teljességgel új és – előrehaladott testi fejlettségemet tekintve – jócskán aktuálisabb helyzet volt. – Igen – hajtotta bólintásra a fejét –, voltak más szervek is. Ezt… ezt kár is lenne tagadni. Az ember egész bensője lángra kap ilyenkor. Minden porcikád bizsereg, mintha lassú tűz perzselné. A szeretett férfi közelsége nagyon intenzív és lehengerlő érzéssel tölt el. Nehéz uralkodni az ösztönökön. De azért nem képtelenség, és kell is! – Anyu elakadt, és rémülettől kikerekedett szemekkel nézett rám. – Mi történt, kislányom? Olyan sápadt, vagy mint a fal… Talán… talán van valami, amit nem mersz bevallani nekem? Nessie!

Nyögni sem tudtam. A fojtogató torokgörcs elzárt minden irányú ki- vagy beáramlást. Kimeredt szemekkel viszonoztam anyu egyre ijedtebb pillantását, de a nyugtató szó, amivel annyira szerettem volna szolgálni, elérhetetlen messzeségbe került a számtól.

- Renesmee Carlie Cullen! – próbálkozott anyu a szülői titkosfegyverrel, de a hangja így is remegősen csengett. – Ne merészeld a szívbajt hozni anyádra, azonnal mondd el, mi bajod!

- Semmi bajom. Jó… jól vagyok – ennyit sikerült kipréselni a torkomon, aztán már ott sem voltam. Mint aki rugóra lépett, úgy lőttem ki nyílegyenes vonalban a nappaliból kivezető folyosóra. Csupasz talpú lépteim cuppogó hangot hallattak a köveken, a tüdőm reszelősen zihált – a belső zűrzavar vad kánonja mégis mindent elnyomott. Bevágtam magam mögött a szobám ajtaját, hassal az ágyra vetődtem, s feltörő nyöszörgésemet a párna álomillatú puhaságába fojtottam.

Ó, én együgyű, balga és ostoba teremtés! Hogy lehettem mindezidáig ily végtelenül naiv, ennyire szánni valóan tudatlan?! Komplett bolondot csináltam magamból Jacob előtt! Szerencsétlen hülyét! Igen, biztos azóta is jót mulat rajtam! Hisz ő tudta… neki tudnia kellett, mi történt velem aznap a szobájában! Hogy miért viselkedtem olyan furcsán, hogy miért vadultam meg a karjai között… Ó, istenem, a kócos haja! Azt is én túrtam össze, miközben tudatvesztett eksztázisomban ölelni, szorítani és markolni igyekeztem… És nincs mentség: mindennek csupán annyi köze volt a vére illatához, mint katalizátornak a vegyi folyamathoz. Csak felgyorsította a kémiai reakciót, ami akkor már napok óta dúlt bennem, s csak arra várt, hogy a megfelelő környezetbe jutva kibontakozhasson… hogy vágytól remegő, szánalmas kupaccá alacsonyítson, aki hiába is várna viszonzásra.

A megalázottság keserű könnyei döfködték belülről a szemhéjamat. Nem akartam sírni, tudtam, hogy anyu odakint kulcslyukba préselt füllel hallgatózik; csendesen szipogtam hát, miközben bensőmet a rádöbbenés késének ezernyi fénylő pengéje szabdalta. Szerelmes voltam, őrülten és visszafordíthatatlanul! A testem legmélyéről tört fel ez az érzés, s úgy hatotta át minden porcikámat, akár a horizontig nyúló, narancsvörös préritűz.

Jól mondta anyu, a szerelem tűzcsókként perzseli végig a testet, a fejem búbjától a lábujjam hegyig. Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy ez a lángolás a csontok mélyére is lehatol, s velejéig emészti el embert, ha a viszonzás hűsítő kortya nem oltja ki idejében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés