Renesmee

Gyönyörű szép napot töltöttünk együtt, csakúgy úsztunk a szerelemben, de a boldogságunkat beárnyékolta az anyám iránti aggodalmam.

Féltem, hogy nem kapom őt vissza, de még az se volt biztos, hogy az apámnak nem esik baja. Egyszóval féltem, aggódtam, nagyon.

Jacob karjaiban feküdtem, mikor megszólalt a telefon, úgy pattantam, mintha ágyúból lőttek volna ki.

Villámsebességgel nyúltam a kagylóhoz, és beleszóltam.

- Halló? – szóltam bele, a hangom megremegett.

- Szia, Renesmee – szólt bele egy meggyötört, de ismerős férfihang.

A szívem őrülten dobogni kezdett, mikor felismertem benne…

- Apa! – kiáltottam fel. – Mondj valamit!

- Bella velünk van – felelte egy kicsit vidámabb hangon.

- Komolyan? De hisz ez fantasztikus! – lelkendeztem. – Mikor jöttök haza? Beszélhetek vele?

- Renesmee… még nincs túl jól, itt maradunk, amíg jobban nem lesz… Nem baj?

- Hát… nem – feleltem letörten. – De… mégis meddig?

- Nem tudom. Te is tudod, hogy Alice miket mondott róla…

- Igen – szorult el a torkom. – Hogy van?

- Rosszul… de ne aggódj. Megígérem, hogy hamarosan felépül! – mondta reménykedő hangon, de olyan más volt, még soha nem hallottam ilyennek a hangját.

Talán, mert soha nem láttam anyával…

- Várlak titeket haza! Átadod neki, hogy szeretem? – kérdeztem.

- Persze – felelte, és tudtam, hogy mosolyog. – Átadom.

- Szeretlek.

- Én is kicsim – suttogta, nagyon jól esett ez az egy szó, egy könnycsepp hullott le az arcomon. – Akkor… szia… vigyázz magadra, majd hívlak…

- Oké… szia! – köszöntem el szomorúan.

- Na? – ölelt át hátulról Jake, de egyre nehezebben tartottam vissza a könnyeimet. A vállába temettem az arcom, és sírni kezdtem.

- Anya apával van – mondtam közben, de a könnyeim nem apadtak el.

Honnan jönnek a könnyek?

- Akkor mi a baj?

- Mi az, hogy akkor mi a baj?! Csak nem unod, hogy vigasztalnod kell? – támadtam neki, és dühös lettem.

- Jaj, nem! Dehogyis! – szabadkozott. – Nekem… öhm… jó így…

- Jó?! – támadtam neki ismét, kiforgatva minden szavát. Nem tudom, hogy mi van velem…

- Relie, könyörgöm! Minden szavamat kiforgatod!

- Nem igaz! De élvezed, ha sírok? Ha szomorú vagyok? Csak arra kellettem? – sziszegtem, holott az eszemmel tudtam, hogy hülyeségeket mondok, és teszek, hiszen Jake nem használna ki.

- Nem! Én…

- Ezt nem magyarázod ki!

- Nem arra kellesz! Egyáltalán nem!

- Egyáltalán? – visítottam hisztisen. Túl sok dolog történt velem mostanában, kimerültem idegileg. – Nem volt jó?

- De jó volt! Életem legszebb élménye volt!

- Jellemző. Csak a szex érdekel!

- Most mégis mi a bajod?! – sziszegett. – Mindenképp veszekedni akarsz?

- Én… én… - dadogtam. – Tudod mit? Elmegyek sétálni, egyedül szeretnék lenni.

- Nem mész te sehova! Rám vagy bízva, nem engedem, hogy elmenj egyedül! Itt maradsz! – mondta ingerülten.

- Mi? Nincs jogod arra, hogy ne engedj ki! Ez nem egy börtön! Hogy képzeled, hogy visszatarthatsz?

- Én vigyázok rád! A csajom vagy!

- Tessék?! Én nem vagyok senkinek a tulajdona! – sziszegtem mérgesen, és ebben a pillanatban szívből utáltam Jacob Blacket. – Főleg nem egy büdös kutyáé! – mondtam lesajnálóan, az arca megkeményedett.

- Te beszélsz? Egy pióca gyereke? Mindenki a te lelki épségedet védi, te mégis átgázolsz mindenkin!

- Mi van?

- Szerinted miért nem mehettél velük? Mert csak akkor engedik el Bellát, ha a Volturik halottnak hisznek! Te vagy az akadálya Bella kiengedésének! Csak azért engedték el, mert Edward azt hazudta, hogy meghaltál! Ez aztán az őszinte család! – köpte a szavakat villámló szemekkel.

- Ez… igaz? – nyögtem fel.

- Igen, igaz! A Volturik miattad üldözték Bellát, ő mégis feláldozta mindenét érted! Ha te nem lennél, nem lennék egy mutáns, nem tagadott volna ki a fajtám, az apám nem halt volna meg, Bella és Edward boldogan élnének fájdalom nélkül! És még neked áll feljebb, hiszen ezeket mindenki elnézte a szegény védtelen kislánynak.

Jacob-ből áradt a visszafojtott fájdalom, és egy széket hajított a falnak, ami ezer darabokra tört.

Remegve, a könnyeimmel küzdve rohantam ki a házból, és eltűntem az erdő sűrűjében.

- Francba… De hülye vagyok – ordított fel Jacob, de már nem hallottam.

Messze jártam, rohantam, mint egy őrült. Talán a sebességben a vámpírságom segített.

Törtem-zúztam a fákat körülöttem, nem törődve azzal, hogy merre megyek, majd zokogva rogytam le egy fa tövére, és átadtam magam a zokogásnak.

- Minden az én hibám… - hajtogattam sírva. – Gyűlöllek, Jacob! – ordítottam fel. – De igazad van… mindenről a születésem tehet…

Bella

A sötétségben lebegtem, mikor elért hozzám egy angyali hang, és engem szólongatott kétségbeesve. Magamban elmosolyodtam, hiszen olyan jó volt Edward hangját hallani, még akkor is, ha csak a képzeletem szüleménye.

Jól esett hallanom a tökéletes hangját, még akkor is, ha gyűlöltem azért mert elhagyott. Érdekes a szerelem, gyűlölöm és szeretem egyszerre…

Aztán megfordult körülöttem a világ és halványan érzékeltem, hogy erős karok ölelnek magához, de szívdobogást nem éreztem.

Vámpír volt, de nem tudtam az arcára fókuszálni, még az éles vámpír szemeimmel sem.

Hirtelen egy kellemes bizsergést éreztem az arcomon és sikerült nagyjából kivennem azt, aki a karjaiban tartott.

Döbbenten ismertem fel régen látott szerelmemet.

- Edward? – kérdeztem érthetetlenül, a nyelvem nehezen mozgott.

- Most már minden rendben, kicsim – suttogta lágyan. - Itt vagyok, és vigyázok rád!

Ehhez egy kicsit késő, nem? – kérdeztem magamban.

Feltámadt bennem a remény a normális életre és a fényre…

Edward elindult velem, és éreztem két másik alakot, de a szemem nem engedelmeskedett az akaratomnak, így hiába meresztettem a szemem nem ismertem fel a két másik alakot.

- Bella? – hallottam egy nyugalmas, de zaklatott hangot valahonnan messziről. Így arra következtettem, hogy Carlisle van itt még, és biztosan az egyik Volturi.

Arra gondoltam, hogy végre szavad leszek, de milyen áron? Mi van a lányommal? Hol van Renesmee?

Hol volt Edward, mikor szükségem volt rá?

Miért hagyott cserben, miért szenvedtem ennyit?

Miért nem adhatom ki magamból a fájdalmat? Sírni akarok… Reszketni kezdtem, Edward még szorosabban szorított magához.

Ha most azt hiszi, hogy minden rendben lesz… téved. Gyűlölöm, mert ő a felelős azért, amivé lettem.

Gyűlöllek, de mégis szeretlek, Edward Cullen!

Renesmee

Egy mesés réten voltam, gyönyörű szép volt, még soha nem láttam ennél szebbet életemben. Pehelykönnyű léptekkel lépdeltem a virágokkal körülvett úton, majd megláttam egy fiatal, barna hajú lányt, aki kísértetiesen hasonlított valakire.

Az illető terhes volt, az ötödik hónapban járhatott.

- Miért? Bárcsak itt lennél velem – hallottam a lány gondolatait, aki közben sírva fakadt.

Törékeny, várandós testét rázta a zokogás és a bánat, odafutottam hozzá, de nem vett észre. Nem értettem, hogy miért.

- Miért nem vagy velem? Miért hagytál el? Miért nem bíztál bennem? – zakatoltak a fejében a kérdések, mikre nem kapott választ.

- Szeretlek, Edward! – kiáltott fel sírva.

Megdermedtem, és úgy sújtott rám a felismerés, hogy az anyámat látom, méghozzá velem a hasában.

- Renesmee-nek, és nekem szükségünk van rád – suttogta megtört hangon, megpróbáltam átölelni, de valami különös erő nem engedte, hogy hozzáérjek.

- De ne aggódj, kicsim. Én vigyázok rád – mondta nekem, és a hasát simogatta.

Könnyes szemmel figyeltem anyát, és teljesen meghatódtam a szeretetétől.

A kép megváltozott…

Egy erdőben voltam, a fák baljós eseményeket jósoltak, majd egy pusztító valamit láttam. Egy férfi volt, de a ruhái szétszaggatva voltak rajta, a testén még sem voltak karcolások, a haja viszont csapzott, ezért elsőre fel se ismertem, főleg, mert az arcát eltorzította a fájdalom.

A fákat tövestül csavarta ki dühében a földből…

Ha ezt a biológia tanárom látná…

- Megcsalt! – ordította a rejtélyes alak torkaszakadtából, majd összeroskadt és remegni kezdett, a könnyek nélküli sírástól.

- Oh, Bella – suttogta fájdalmasan.

Döbbenten jöttem rá, hogy az apámat látom a szakításuk után, és majd megszakadt a szívem a látványától.

Zaklatottan riadtam fel az álmomból, dőlt rólam a víz. A fejem kóválygott a látottaktól, és be is vertem egy faágba.

- Au…

Nem értettem, hogy mi volt ez, annyira valóságos volt az egész, de ez a múltban történt! Nem is én éltem át!

Mi folyik itt?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés