Hirtelen nem tudtam hol vagyok, és miért vagyok itt. Amikor kinyitottam a szemeimet először egy fiút pillantottam meg. Nagyon… különös volt. Szemei arany barnán tekintettek rám, vagy mondhatnám azt is, hogy aggódóan. Márványarca, hiszen falfehér volt a bőre, tökéletes volt, egyetlen egy hibát sem lehetett találni benne. A szép formájú orra, és keskeny, ám de szépen ívelt ajkai is erről árulkodtak. Haja bronzvörös színű volt, és némelyik tincse belelógott az arcába. Azt hiszem az egész lényéből, áradt, a féltés, a szeretet, és az aggódás… irántam?! Zavarodottan csuktam le szemeit. Nem lehet, hiszen azt sem tudom ki. Újra felnyitottam szempilláimat. A kép semmit sem változott, így már biztos lehettem benne, hogy nem a fantáziám játszik velem ostoba játékot. Valahogy olyan távolinak tűnt ez a fiú, és valahol belül féltem is tőle, nem tudom miért, de közben pedig meg akartam tudni, hogy ki ő, és a közelébe lenni. Rájöttem, nem vagyok normális.
- Ki vagy te? – Úgy döntöttem ez a legjobb kérdés, amit most feltehetek.
A kérdésemre arcán feltűnt a zavarodottság, és ennek hangot is adott:
- Hogy mi?
Ezt nem értem.
- Hogy-hogy micsoda? Azt kérdeztem ki vagy, mert nem tudom - válaszoltam egy kicsit idegesen, mire egyik szemöldökét felhúzta.
- Na, de Bella! Hiszen, én vagyok az, Edward! – nézett értetlenül a szemeimbe. Edward? Milyen Edward?
- Hogy ki? – még mindig nem értettem.
Ebben a pillanatban észrevettem szemeiben a változást: az előbbi, szeretet, féltés, aggódás eltűnt, beborította egy jégpáncél.
- Bocsánat, túlságosan elragadtattam magamat. – vált tartózkodóbbá hangja, - Megyek, szólok Carlisle-nak. – csupán ennyit mondott, és kiment. Csak ültem az ágyamban, és néztem magam elé. Furcsa érzés tört rám, mintha… egy fontos dologról megfeledkeztem volna. Talán… Ekkor meghallottam, hogy az ajtó nyílik, így odanéztem.
- Jó estét, Bella! Örülök, hogy végre felébredtél! Hogy érzed magad? – az ajtón azt hiszem a doktor jött be. Hogy miért nem voltam ebben olyan biztos? Hát azért, mert az orvos, nem nézett ki harmincötnél többnek, bőre krétafehér volt, arca mosolygós volt, ám mégis olyan komoly. Szőke hajának tincsei hátra voltak fésülve. A szemei pedig ugyanolyan színben ragyogtak, mint… Edwardé, azé a fiúé, aki itt volt, mikor felébredtem. Tudtam, hogy rokonok.
- Jó estét, Mr… - köszöntem vissza, ám hirtelen megakadtam, hiszen nem tudtam a nevét.
- Cullen. – segített ki mosolyogva.
- Azt hiszem, hogy egész jól, bár a fejem egy kicsit hasogat – feleltem, mire közelebb jött, és megtapintotta a fejemet. Egyszer csak megtalálta azt a pontot ahol fájt, mire felszisszentem.
- Itt fáj?
- Igen.
Ezek után elengedett, majd felírt valamit a papírjára, és így szólt:
- Hát rendben. Sajnálattal közlöm, hogy még egy hétig bent kell tartanunk, - ijedt arcomat meglátva, hozzátette, - semmi baj, ez csupán megfigyelés, hogy meggyőződjünk arról, hogy tényleg nincs semmi bajod, elég csúnyán beléd jött az a kocsi. Ezt majd vedd be – fejezte be, miközben szekrényemre tette a tablettát.
- Rendben – válaszoltam egyhangúan, bár fogalmam sem volt a balesetem körülményeiről.
- Hát akkor… jó éjszakát, Bella! – köszönt el mosolyogva, és elindult az ajtó felé.
El akartam köszönni, de egy kérdés szöget ütött a fejembe:
- Elnézést, Dr. Cullen, - szóltam, mire megfordult, - ki volt az a fiú, aki bent volt nálam?
- Ő, a fiam, Edward… ő talált rád a baleset helyszínénél, ezért aggódott, az állapotod felől. Bocsánat, Bella, de mennem kell, viszlát! – köszönt el, majd elment.
- Viszlát.
Megfogtam a tablettát, majd bevettem, számhoz tettem a poharamat, és lenyeltem. Ezután visszadőltem az ágyra. Szóval Edward Cullen, ő talált meg. Így már értem, akkor ezért volt itt. Valahogy nekem furcsának tűnik, mintha… kívülálló lenne. Á! Buta vagyok. Szempilláim hirtelen ólomsúlyúnak lettek, így ezzel a gondolattal el is nyomott az álom.
Másnap reggel szokásosan borús felhők borították az eget. Igazság szerint, már megszoktam, nem hiába Forks az USA legesősebb városa. Mondhatnám azt, hogy jól éreztem magam, de nem, mert még mindig nagyon fájt a fejem, biztos kiment már a gyógyszer hatása. Azt vettem észre, hogy nyílik az ajtó, így arrafelé fordítottam fejemet. Charlie jött meglátogatni.
- Szia, Apa!
- Szia, Bella! Hogy vagy? Fáj valamid? – bombázott meg kérdéseivel.
Erre csak észrevétlenül megforgattam a szemeimet.
- Jól vagyok, csak még fáj egy kicsit a fejem – válaszoltam.
- Nem adtak rá gyógyszert? – kérdezett vissza.
- De, Dr. Cullen, tegnap este adott nekem egyet, gondolom ma is beveszem.
- Értem. Hoztam neked egy is csokoládét, - majd felém nyújtotta, - majd edd meg. Most megyek, beszélek Carlisle-jal. Szia! – majd még adott egy puszit, és kiment. Rögtön megbontottam az édességet, éhes voltam. Finom volt, azt hiszem mogyoró is volt benne. Lassan elfogyott, így a papírt odarakva a szekrényemre, újból lefeküdtem. Unatkoztam itt. Nagyon is.
Pénteken három nap múlva, végre kimehettem a folyósóra, aminek nagyon örültem, hiszen legalább már nem csak kórtermem unalmas négy falát kell bámulnom. Úgy gondoltam lemegyek a büfébe, és keresek valami újságot, amit megvehetek, és olvashatok. Hamar leértem a földszintre. Egyenesen a kis büfé felé vettem az irányt, pontosabban az újságos polcok felé. Muszáj volt találnom valami olvasnivalót, különben tudtam, hogy halálra unom itt magam. Épp megláttam egy jó újságot, és el akartam venni, megnézni, hogy mégis milyen. De amilyen szerencsétlen vagyok, elejtettem. Lehajoltam, ám egy kicsi, fehér kéz megelőzött. A kéz tulajdonosa mosolyogva nyújtotta oda nekem a napilapot, majd megszólalt:
- Szia, Alice Cullen vagyok!
- Szia, Bella Swan! – köszöntem vissza mosolyogva, valahogy az arca engem is mosolygásra késztetett. Alacsony volt, talán még én is magasabb voltam nála. Teste és a tartása, mindene a kecsességet sugározta. Bőre, fehérszínű volt, az arca kicsi, de formás. Szemei mogyoró barnák voltak, és vidáman csillogtak. Kobold. Jutott először eszembe. De aranyos kobold.
- Nem lenne kedved meginni velem egy teát? – kérdezte még mindig mosolyogva.
- De, persze – feleltem, majd az újságot visszarakva elindultam vele a kórházi kávézóhoz.
- Te rokona vagy Edwardnak, igaz? – kérdeztem meg végül.
- Igen, a nővére vagyok. Te milyet kérsz? - célzott a teára, mikor már a pult előtt álltunk.
- Citromosat.
- Akkor két citromos tea lesz – közölte vidáman a pultnál álló nőnek Alice. Újra elmosolyodtam.
Szimpatikus, aranyos lánynak tűnt. De mégis… belőle is áradt valami furcsaság, ami tartózkodásra intett, ugyanúgy, mint testvérénél… Edwardnál.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés