Nem tudtam tiszta fejjel gondolkozni. Vadul hajtottam az öreg rabbitet, miközben átszáguldottam a városon. Forró könnycseppek folytak végig az arcomon, és hangosan szipogtam. Egyre mélyebben tapostam a gázpedálba. Nem tudtam, hogy amit teszek szabad-e. A törvény, talán rám is vonatkozott. Félig. De egy határvonalat, nem lehet csak félig átlépni...
Életemben először La Push felé hajtottam. Az útvonaltervező segítségével, könnyedén megtaláltam a rezervátumot.
Idegesen doboltam a kormányon, miközben csigalassúsággal haladtam a vékony úton. Figyeltem, az apró egyforma házakat. Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy arra gondoltam, hogy leéltem valaki mellette eddigi életem, és azt se tudtam hol lakik. Az utcák üresek voltak. Sehol senki, akitől útbaigazítást kérhettem volna. Miután a harmadik kört tettem a rezervátumban, félreálltam a kocsival és a kezembe temettem az arcom. Hatalmas csend vett körül. Csak az eső halk kopogását hallgattam az ablaküvegen. Kora délután volt még , de sötét felhők gyülekeztek Forks felett. Úgy tűnt, mintha már alkonyodna. Egy percig ültem még, majd visszakanyarodtam az útra. Továbbra is óvatosan vezettem, csak előre fele. Nem érdekelt merre tartok, többé nem voltak céljaim. Többé nem volt életem. Hol lehet? …
Az út, egy kisebb parkolónak kialakított homokos placcba n ért véget. Leállítottam a motort, és elbűvölten figyeltem az óceánt. Soha életemben nem láttam még ehhez foghatót. A szürkéskék víz, vad hullámokkal csapkodta a part menti sziklafalat. Minden egyes ütközést, mennydörgéshez hasonló morajlás követett. Miközben az óceán ezernyi apró cseppben hullt vissza, a szikla kemény faláról. Megráztam a fejem, hogy kissé összeszedjem magam, és kikerüljek a víz bűvköréből. Kikászálódtam a kocsiból és egyidejűleg a fejemre kaptam a kapucnim is.
Magabiztos mozdulatokkal sétáltam le a meredek domboldalon, ami a homokos partra vezetett. Egész közel gyalogoltam a jeges vízhez. Itt a szél sokkal erősebben fújt, mint a városba. Vadul tépte, a kabátból kilógó hajtincseim. Megálltam, amikor a talpam felét, már elérték a partot mosó hullámok. Percekkel később, éreztem, ahogy nagyujjamat eléri a jeges víz. Nem erre találták ki a vászon tornacipőt, de nem érdekelt. Abban a pontba lecövekeltem. Nem voltam biztos benne, hogy még egyszer az életben meg fogok mozdulni. Csak álltam rezzenéstelenül, és figyeltem a bódító messzeséget. Eltelt egy óra, majd kettőt... Nem érdekelt. És itt, ahol a tér és az idő fogalma jelentéktelenné vált, az agyam munkálkodni kezdett. A vonyítások, Sam rossz előérzete, Jake furcsa viselkedése , és az álom. A felismerés hangtalan sikolya hagyta el a szám. Ez nem lehet véletlen. A dolgok összefüggnek. De hogyan? Agyam fogaskerekei, erősen dolgoztak. És akkor, egyetlen rémséges dolog sötétíttet el gondolataim. A szörny az oltárnál. Becsuktam a szemem, és mélyen a tüdőmbe szívtam a tiszta, nedves levegő illatát. Az a hosszúkás fej, a sárgán villogó szemek. Mégsem lehetett csak egy lidércnyomás. De akkor mégis mi?
- Nessie? - kábán nyitottam ki a szemem, mintha álmomból keltettek volna. A közeledő lépteket hallgattam már egy ideje, de mégis megrezzentem, ahogy megszólalt.
- Szia Seth – suttogtam, miközben kicsit gyorsabban kapkodtam a levegőt.
- Csak azt ne mond, hogy megleptelek – egyik szemöldökét felhúzta, a legvidámabb indián srác, akit ismertem. Kérdőn rám nézett.
- Nem...Hallottam, hogy jössz, csak egy kicsit megijedtem – hangom zavart volt, nehezen tudtam elszakadni gondolataimtól.
- Te ijedsz meg tőlem? Nem te látsz egy vámpírlányt kószálni, a farkasok területén – nevette el magát.
- Csak félig – helyesbítettem kicsit elmosolyodva.
- De mégis, hogy kerültél ide? Vagyis a szabályok már tényleg nem olyan erősek, mint régen...De tudod, az öregek képtelenek lennének megbékélni..- nem hagytam, hogy befejezze.
- Csak elhoztam Jakenek a kocsiját. A sulinál hagyta. Ugye nem változtál mostanában át? - kérdeztem gyanakvónak. Akkor már tudnia kéne, a délelőtt történtekről.
- Nem, ma még nem. Miért, kellett volna? Miért nem Jake hozta haza? Hol van egyáltalán?…s miért nem együtt vagytok? - nem figyeltem kíváncsiskodására.
- Fogalmam sincs...Seth, mi történik itt? Miért kell pénteken a nagy őrjárat? …s milyen rossz előérzetei vannak Samnek? - sajnáltam Sethet, hogy pont őt érték a kérdéseim. De nem tudtam tovább, magamban tartani a kételyeket.
- Nem tudom – nyögte, miközben elharapta a kijelentése végét, és csuklásszerű hangot adott ki.
- Ugyan kérlek , Seth ismerlek mióta az eszemet tudom. Legalább te ne hazudj nekem – kétségbeesetten néztem nagy szemeibe. Bár az évek során sokat változott, még magasabb és izmosabb lett, arca megkeményedett. Szemeiben, mégis ott csillogott mindig, a kiskölyök. Az őszinte gyerek pillantása, amit úgy szerettem Jacobban is. De csak nagyon ritkán láttam...
- Nessie. Tudod, hogy szeretlek, de ezt...Ezt nem mondhatjuk... Nem tudjuk elmondani, senkinek – akadozva beszélt, miközben a nyaka idegesen rángott. Nehezen szűrte a szavakat ajkai között. – A titoktartás, az Alfa parancsa .
Megütközve néztem rá. Egyre jobban kavarodtak össze a gondolatok az agyamban. Alig tudta megszólalni.
Jake Alfa hímként utasított? - nyögtem. Nem jött válasz. De félszemmel láttam, ahogy Seth nehézkesen bólintott, miközben az óceánt fürkészte.
Soha nem éreztem magam ennyire kívülállónak. Én voltam, akihez mindig, mindenki őszinte volt. Most pedig....Egy dologban biztos voltam. Valami szörnyűség közelít. A vihar előtti csönd, ami most Forksra borul. Nem akartam tovább zaklatni Sethet. Láttam mennyire megviselte, a nehezen kinyöszörgött egyetlen mondat is. Inkább vigasztalón dőltem nagy oldalának, miközben megsimogattam hátát. Becsuktam a szemem. Az illata és tapintása olyan volt, mint Jake silány másolata, mégis most nagyon jól jött.
- Seth, azért valamit megtennél nekem? - suttogtam, továbbra is vállán támaszkodva.
- Attól függ – elégé összezavarta előző beszélgetésünk.
- Elvinnél Jacobhoz, tudod fogalmam sincs hol lakik – motyogtam.
- Hát persze, hugi – felszabadultan nevetett fel, miközben átölelt és felkaromat megdörzsölte. Mintha melegíteni akarna. Jól esett, ha a testem nem is, a szívem nagyon fázott...

Visszasétáltunk a kocsihoz. Hagytam Sethnek, hogy felsegítsen a dombon, és azt is, hogy vezethessen. Sokat változott az elmúlt években. Utolérte a falkai tagjait éppúgy fizikailag, mint lelkileg. Mégis gyereknek kezelték. Azt akartam, hogy legalább mellettem, felnőttnek érezhesse magát.


Meglepődtem, ahogy megálltunk egy istállóhoz hasonló aprócska háznál.

Seth nyomott egy biztató puszit a homlokra, ami inkább az ellentétes hatást érte el. Sosem aggódtam a Jacobbal való találkozásaim előtt. Ez az új érzés, teljesen megrémített. Húztam az időt azzal, hogy figyeltem Seth távolodó sziluettjét. Amikor teljesen beleveszett a semmibe, nagy erőt vettem magamon, és a kopott faajtóhoz léptem. Felemeltem a kezem, de még egy percig a cipőm orrára meredtem. Ujjaim játékosan mozogtak a levegőben. Próbáltam összeállítani, a sorrendet a fejembe. Nem kezdhetem azzal, hogy letámadom a kérdéseimmel. Nem követelhetek azonnal magyarázatot. Először bocsánatot kell kérnem. Vagy talán nincs miért? Talán ő is rájött, milyen őrült volt reggel? Talán végiggondolta már ő is, csak a felindultság számlájára írta. Minden esetre, amikor ökörbe szorult a kezem, és háromszor nekikoppant a kissé korhadt fának, minden megfogalmazott mondat összekeveredett bennem.
Nem elég hosszú idő múlva, kinyílt az ajtó és egy rövid másodpercre, meglepődve néztem farkasszemet a semmivel.
- Renesmee, milyen meglepetés – Billy rekedtes, nagyapámhoz hasonló hangja észhez térített. Lenéztem a tolószékhez kötött öregemberre. Bár nem volt már fiatal, mégis meglepődtem milyen jól tartja magát. Az utóbbi hat évben, éj fekete hajában nem jelent meg egyetlen ősz tincs sem, és arcán is csak a régi ráncok üdvözöltek. Ugyanolyan volt, mint amikor először találkoztam vele, Charlienál. Emlékszem, ő is mennyire megenyhülten nézett rám. Mindenesetre tartotta a tisztes távolságot, ahogyan most is. A különbség csak annyi volt, hogy felszínes mosollyal pislogott felém.
- Szia Billy. Jacob itthon van? - kérdeztem, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az öreg szemében, nem szívesen látott személy voltam.
- Nincs, ma még nem találkoztam vele – mondta ugyanazzal a színlelt mosollyal.
- Oh rendben, csak elhoztam a kocsiját... A sulinál hagyta – a mondat végére, szinte teljesen lehalkult a hangom. Már másodszor használva éreztem, hogy keresve se találhattam volna, ettől ócskább kifogást. Azért, megerősítésként tétován hátramutattam, miközben nem tudtam szabadulni szemeinek kedves, hazug pillantásától – de akkor én megyek is. Megmondanád Jakenek hogy kerestem?
- Nessie, ne siess annyira. Gyere be egy kicsit, szeretnék beszélni veled – ez volt az utolsó dolog, amire számítottam. Jól színlelt mosollyal léptem be az ajtón, miközben kezeimet a farmer zsebeibe dugtam, hogy idegességemet combomba mélyesztett ujjaimmal vezessem le. A szoba közepén megálltam, és ösztönösen körbepillantottam. Milyen aprócska ház. Mintha a Cullen birtok, teljes ellentéte lenne. Amennyire kicsi, annyira zsúfolt szoba volt. Egybenyitott nappali, étkező és konyha. Arrébb egy kis folyosó és egy ajtó. Mindez tele régi bútorokkal.
- Foglalj helyett – mutatott Billy illedelmesen, az ebédlőasztal körül álló, saját kezűleg készített, masszív faszékek egyikére. Bólintottam, majd készségesen követtem az utasításait.
- Hogy őszinte legyek, egy kicsit megleptél ezzel – motyogtam, hogy egy oldjam a feszültséget. Billy beteges mosolya rossz hatással volt rám.
- Kérsz valamit inni? Bár nem hiszem, hogy ínyedre valóval szolgálhatnék...De csatlakozol egy kávéra? - fikarcnyi jóindulat sem szorult, az illedelmes gesztusba.
- Köszönöm, de nem kávézom – suttogtam, miközben összekulcsoltam kezeim az asztallapon. Billy a konyhapultnál tüsténkedni kezdett. Csend lett. Némaság... Hosszú, hosszú percekig. Alsó ajkamba harapva figyeltem, ahogy elővesz egy gyufát, a zöldre festett fiókból. Gyakorlott mozdulatokkal meggyújtotta, majd eltekerte a tűzhelyen, az apró kerek szabályozót. Egy rövid pillanatra megcsapott a kénes gáz szaga, de gyorsan el is illant, ahogy fellobbant a tűz. Egy öreg kávéfőzőt vett el a mosogató mellől, megtömte, majd hideg vizet engedett az aljára. Talán akkor fújtam ki először a levegőt , utolsó mondatom óta, mikor a szerkezet a lángok fölé került. Billy végre megfordult, és az asztal velem szemben levő oldalához gurult.
- Ismered, a Quileute törzs legendáit igaz? Gondolom, hallottál már a lenyomatról is eleget – egy pillanatra elnézett az ablak felé, és én megkönnyebbülten sóhajtottam. Nehéz volt a szemkontaktust tartani vele - Hallottam, hogy komolyabbra változott ez a dolog a fiam és közted.
A „fiam” szót, úgy hangsúlyozta, mintha ki akarná sajátítani. Meglepve figyeltem rezzenéstelen arcát. Lepörgettem párszor magamba a mondatait, aztán lassan bólintottam. Nem tudtam megszólalni se, ez elég kínos téma volt számomra, Jake apja előtt.
- Reméltem, hogy idővel kinövi...
- Mi? - egy sikítás és nyögés közötti, cérnavékony hang hagyta el a torkom - Ezt nem lehet kinőni.
- Tévedsz kislány, az imprit az, amit nem lehet kinőni. Ez a dolog kettőtök között, csak Jacob gyerekes lázadása.
- Ezt nem gondolhatod komolyan. Mégis milyen lázadás?
- Lázad ellenem, a hagyományaink ellen...De legfőképpen, a vámpír barátai ellen. Nem gondoltam, hogy évek múltán se teszi túl magát Bellán.
- Állj. Min kellene túltennie magát?
- Te egy vámpír vagy Renesmee. Bár a te családod nem sorolható az átlagba, mégiscsak arra lettünk hivatva, hogy a fajtádtól védjük az embereket – csak alig hallottam meg a mondatait, pedig igen éles kritika hagyta el a száját. Mégis csak messzi háttérzajként zúgott fülembe. Emlékeimből feltört pár beszélgetésfoszlány. „Nem teszi túl magát Bellán” ,„Ugyanolyan vagy mint Bella” ,„Vannak dolgok amiket nem biztos, hogy meg tudnál bocsátani nekem” . …reztem, ahogy szétnyílt ajkaimon, hűvös levegő áramlik ki. Nem lehet. Nem lehet. Nem lehet. Elhomályosító könnyek gyülekeztek szememben. A felismerés belém hasított. Vad indulat szorította össze a szívem, miközben olyan gyorsan kezdtem venni a levegőt, hogy beleszédültem. A szemem, az ökölbe szorult kezemre tapadt.
- Mi volt anya és a barátom között? - néztem fel Billyire, miközben hangom hisztérikusan csengett. A kávéfőző vad sípolásba kezdett, de egyikünk se mozdult felé - Válaszokat akarok végre!
- Hát, ők egy pár voltak. Nem tudtad? - meglepett tekintete mélyén, ott bujkált a győzedelmes vigyor.
- Nem lehet...Anya Forksba érkezése óta apával van. Apa volt az egyetlen férfi az életében – nyögtem, miközben érzelmeim, percről percre változtak. Düh, kétségbeesés, féltékenység, félelem. Billy, közelebb hajolt hozzám. A kávéfőző már ugrálni kezdett a tűzhelyen, közben kitartóan sípolt.
- Szép történet. Tényleg nem illene bele , a fiam szívének összetörése. De tudod, azt a részt kifelejtették, amikor a Cullen família egyik pillanatról a másikra eltűnt a városból. Bella pedig, Jacob oldalán vigasztalódott meg. Ha nem jönnek vissza, most minden egyszerűbb lenne. Hidd el, rosszul alakultak a dolgok kislány. A sors nem így tervezte. Neked létezned sem szabadna. Nem lehetsz a fiam lenyomata. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de eleget szenvedett már. Ő nem hallgat rám, így tőled kérem, hogy hagyd békén – egy percig feszülten farkasszemet néztünk, majd visszaegyenesedett a tolószékbe.
1.- Köszönöm Billy – suttogtam elcsukló hangon. Ez tényleg túl sok volt. Anya és az én barátom. Bella és Jacob. Kirohantam a házból, elrohantam az öreg rabbit mellett. Elrohantam, a házak mellett. Elrohantam, az erdő mellett. Csak futottam, amíg izmaim égni nem kezdek, és ereimben savvá nem vált a vér. És tovább. Menekültem, de üldözőmet nem tudtam lehagyni. Befészkelte magát az agyamba. Nem érdekelt már az álom, a szörny, Seth nyugtalansága, Jacob dührohama. Nem érdekelt, hogy sötét éjszaka borult rám, miközben valahol az országút szélén rohantam. Nem érdekelt, hogy a családom aggódik. Egy mondatot suttogott a fülembe a szél, egy kép égett a szemem előtt. Egy normális világban, ők együtt lennének. Diafilmhez hasonlóan pörgött, a kocsiban váltott első csókunk emléke. Egyetlen, apró eltérés volt csak. Az én helyemet, Bella foglalta el...
A pusztítás vágya eluralkodott rajtam. Annyira ki akartam zárni az érzelmeimet, hogy teljesen átadtam magam, ösztönlény módjára gondolkodó felemnek. Vadul vetődtem be, az erdő sűrűjébe. Az állati vér szaga, könnyen elbódította éhes elmém. Hetek óta nem voltam vadászni. Eltengődtem az emberi élelmen. Most elemei erővel tört ki belőlem a vámpír, és vette át az irányítást. Minden piros színben játszott, minden rezzenés gyanús volt. Végül, egy hatalmas grizli morgását hallottam meg, pár méterrel messzebbről. Becsuktam a szemem és hallgattam, az ereiben folydogáló vér útját. Mélyen beszívtam, a majdnem kellemes illatot. Óvatosan, hangtalan léptekkel közelítettem, majd lesből támadtam. Eddigi életemben, sosem próbálkoztam meg, leteríteni egy medvét. Nem gondoltam, hogy a testemet, ilyet mértékben elárasztja majd, a jóleső adrenalin. Nekivetődtem hatalmas hátának, miközben karjaim, az üvöltő állat nyaka köré fontam. Erősen küzdött, ahogy próbált ledobni, de én teljes biztonságban kapaszkodtam. Figyelmesen bemértem a nyakán dobogó eret, majd haraptam. Hallottam a reccsenést, ahogy a bőre átszakad, majd megéreztem, a vér kellemes ízét. Magam elé képzeltem, az iskolában érzett mágikus illatokat, így jobban esett. Pár perc sem telt bele, mikor a grizli, egy mélyről jövő halálhörgés közepette, a földre dobta magát. Ezzel egy időben, én is felugrottam. Megroppant gerincem, ahogy kecses mozdulatokkal kiegyenesedtem. Hüvelykujjal letöröltem az egyetlen vércseppet, a szám széléről. Egy percig, teljes elégedettségben álltam. Aztán, egész testem zsibbadni kezdett. Szívem elöntötte a bűntudat. Nem pusztán éhségből öltem, és ez megijesztett. Szememre újra felkerült, a már megszokott könnyfólia. Céltalan gyaloglásba kezdtem.
Órákkal később, egy sziklaszirten ülve figyeltem, hogyan fodrozódnak az óceán csendes hullámai, a napfelkelte alatt. Végre visszanyertem józan eszem, és felelősségem. Haza kell mennem...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés