22. fejezet – Elefánt a porcelánboltban

Három teljes óra nyomtalanul eltűnt az életemből. Aznap délután úgy ébredtem fel sokkos álmomból, hogy nem tudtam, hol vagyok. Egy nagy fekete paca éktelenkedett a gondolataim közepén, s én csak lassan eszmélve, a szívdobbanások lomha ütemével szedegettem össze szétgurult emlékeimet.

A szobámban feküdtem, az alacsony, gerendás mennyezet alatt, keresztben az ágyon, ahol az összegyűrt takaró ráncai úgy kígyóztak magzatpózba gömbölyödött testem körül, akár alacsony hegyvonulatok egy rosszul felépített terepasztalon. Esetlen óriásnak éreztem magam, aki otrombán belezuhant egy törékeny és kifinomult világ díszletébe. Igen, ez voltam én, egy ormótlan elefánt az érzelmek porcelánboltjában, aki nem lévén tisztában a kultúrált nemi viselkedés játékszabályaival, ostobaságával sorra zúzta szét a törékeny holmit.

Vajon jóvátehetetlen károkat okoztam? – töprengtem magamban, miközben kóválygó fejjel kivackolódtam az ágyból, és esetlen kacsázással megindultam a fürdőszoba felé. El tudom felejteni azt a rémes intermezzót, és bele tudok még nézni Jacob szemébe úgy, hogy ne gyúljon lángvörösre az arcom, és ne akarjam a sárga földig elkaparni magam szégyenemben?

Hat teli kádra való vizet tusoltam el, de a válasz egy jottányit sem lett fényesebb. Úgy éreztem, többé a büdös életben nem leszek képes méltósággal kiállni Jacob elé, arra pedig, hogy esetleg bocsánatot is kérhetnék tőle gyalázatos viselkedésem miatt, gondolni sem mertem. Inkább korbácsoljanak halálra kerozinba mártott, lángoló drótkötéllel, minthogy szóba hozzam azt a délutánt! Isten őrizz! Még ahhoz is emberfeletti bátorságra lett volna szükségem, hogy egyáltalán megjelenjek Jacob előtt. Emellett az összefüggő beszéd a kihívások olyan tartományát jelentette, amit a lehetetlennel véltem egyenlőnek.

Apropó kihívás! – villant belém hirtelen. Jacob még csak meg sem próbálta felvenni velem a kapcsolatot. Nem jött hívás, sem szöveges üzenet. Három napig nuku. Nem dörömböltek az ajtómon, s az ablakomat sem dobálták meg kaviccsal. Az idő nagy részét ugyan a paplan hangtompító csendjében, saját gondolataim és álmaim üvegfalain belül töltöttem – de hát mindez aligha jelenthetett volna akadályt Jacobnak. Egy olyan Jacobnak, aki mindenáron utol akar érni, aki magasról tesz rá, hogy ehhez hány ablaktáblát vagy zárat kell betörnie.

Egyetlen valaha létezett bili füle sem lehetett még úgy letörve, ahogy én voltam azon az alkonyatba hajló késő délutánon. Zsibbadt gépiességgel öltöztem fel, s battyogtam ki a nappaliba. Apu persze már visszatért, ugyanott ült, ahol néhány órával korábban, ám zenehallgatás helyett most elmélyülten diskurált valamiről anyuval. Fojtott hangjukból arra következtettem, bizonyára én és szokatlan viselkedésem vagyunk terítéken. Amikor beléptem, rögvest elnémultak, s felém kapták a fejüket. Az arcukon mintha árnyalatnyi bűntudat tükröződött volna – habár könnyen lehet, hogy csak a saját kedélyállapotomat láttam visszatükröződni aggodalmas vonásaikon. Engedve lelkiismeretem nyomásának néhány gondosan válogatott szóval bocsánatot kértem tőlük, majd gyermeki alázattal arra kértem őket, engedjenek visszasétálnom a nagyházba. Ahogy azt vártam, a kívánság útjába egyetlen akadályt sem gördítettek, ám miután eleget tettünk a búcsúzkodás bevett formuláinak (azaz mindketten körbepusziltak és szorosan megölelgettek, mintha bizony nem is az erdő túlfelére, hanem mindjárt egy Himalája expedícióra készülnék), s én hátat fordítottam, a szemem sarkából elcsíptem cinkos összepillantásukat. Apu titokban követni fog – esett le rögtön a tantusz –, egy pillanatra sem enged majd ki a látóteréből, míg házon belül nem leszek. Tipikus!

A nagyházat a bungalótól egy cirka három kilométeres erdősáv választja el, amit jobb napjaimon alig pár perc alatt képes lettem volna áthidalni. Ám ma se kedvem, se erőm nem volt nagyobb tempóra ösztökélni lábaimat – amik mintha fából lettek volna, olyan ügyetlen dübbenéssel imbolyogtak a girbegurba ösvény felázott talaján. Amióta a diétám tartott, még inkább kiütköztek rajtam anyai ügyetlenkedő-génjeim. Korábban is előfordult, hogy hébe-hóba felbuktam a saját lábamban, de ezek csak elszigetelt esetnek számítottak. Az idő nagy részében inkább gördülékeny voltam és könnyed mozgású, mint ahogy azt egy vámpírtól el is várja az ember.

Apu lopakodói teljesítményét dicsérje, hogy alig hét-nyolc alkalommal véltem neszezést hallani a hátam mögül, ami az addig megtett másfél kilométer figyelembevételével egyéni rekordnak számított nála. Anyuval egyetemben ő is mindig túlzott aggodalommal viseltetett irántam, ám ugyanakkor megvolt benne a jóindulatú igyekezet, hogy ezt leplezze. Követett, de mindig stikában. Mohón fürkészte a gondolataimat, de soha nem vetemedett arra, hogy vissza is éljen velük. Olyannyira iparkodott jó apa lenni, hogy néha bűntudatom támadt a kifejlesztett gondolatpajzs miatt – ami a diétám óta mintha külön erőfokozatra kapcsolt volna. Már nem kellett rendkívüli koncentráció hozzá, hogy fenntartsam a mentális védőernyőt, az majdhogynem magától feszült ki, s csak a legimpulzívabb gondolatok szökhettek ki a felügyelete alól.

És az utóbbi időben volt csak igazán szükségem rá, hogy rejtve maradjanak a gondolataim! Ébrenlétem minden percét, de még álmaimnak tetemes hányadát is azok a szégyenletes képek töltötték ki, amiket Jacob hálószobájából voltam kénytelen emlékül hazahozni magammal. Már első este kíméletlen önvizsgálatot tartottam, s ez így ment a következő két nap során is. Végigvettem minden mozdulatot, néztem magam belülről, majd elképzeltem ugyanazt kívülről is – és a kép csakhamar össze is állt bennem. Csak a bizonyosság hiányzott, ám miután meghallottam anyu szavait, az utolsó kétségfoszlány is eltűnt belőlem. Egy spontán erotikus kitörésnek lettem aznap cselekvő alanya, s még csak nem is sejtettem, mi történik velem eközben.

Hogy ez nonszensz? Hogy nincs az az épeszű ember, aki ne venné észre magán a szexuális felhevülés jeleit, vagy keverné össze azokat a gyilkos vérszomjjal? Nos, mégis megtörtént. Isten a tanúm rá, hogy fogalmam sem volt, mi történik velem. Olyannyira másként értelmeztem az árulkodó jeleket, hogy még csak a sanda gyanú sem fogalmazódott meg bennem.

Pedig tisztában vagyok a szex mibenlétével. Ismerem a fogalmát, ismerem a működését. Mint egy alapvetően érdeklődő beállítottságú embert, természetesen engem is foglalkoztatott a téma, s mert szabad hozzáférésem van az Internethez, bőven akadt is alkalom, hogy kiműveljem magam ebben a tárgykörben. Mindent elolvastam az érzelmi hátteréről, és gusztusomhoz mértem mindenfélét megnéztem, amit a filmipar ebben a műfajban kínálhatott. De mindez együttesen sem volt elég ahhoz, hogy időben felnyíljon a szemem.

A ház már egy kilométerre sem volt tőlem, mikor újabb reccsenés hallatszódott a hátam mögött. Talán egy kósza gondolat kiszökött a pajzsom alól? – ötlött fel bennem a rémisztő lehetőség. Gyorsabbra fogtam hát a lépteimet, és megfeszített koncentrációval tartottam magam fölé a mentális védőernyőt. Még csak az kéne, hogy apu értesüljön pornográf gondolataimról!

Ez az elborzasztó kilátás mindig is elrettentett attól, hogy akár egy kicsivel is kísérletezőbb legyek privát magányomban. Pedig hát korántsem én lettem volna az első tini, aki önkezével fedezi fel a saját testét, és ismeri meg az érintésre adott válaszreakció érzését. Ám az már biztos, hogy én lettem volna az egyetlen, akinek a gondolatait véletlenül épp akkor hekkeli meg a tulajdon apja, mikor koncentrációról megfeledkezve, védtelenül adja át magát a felvilágosító önsimogatásnak. Így hát meg sem kíséreltem a dolgot. Féltem, hogy lebuknék.

Utólag persze már bántam. Ha korábban csak egy kicsit is merészebb vagyok, akkor nem csináltam volna magamból hülyét Jacob előtt. Ó, az arcom még most is égett, ha eszembe jutott. Bolond, bolond, bolond! – hajtogattam magamban, dühös dobbantással adva nyomatékot a szavaknak. Továbbra sem tudtam elhinni, hogy lehettem olyan naiv. Hisz Nahuellel még beszéltünk is a témáról! És nekem… ó, istenem, de furcsa erre gondolni… nos, nekem a téma kapcsán pont Jacob volt az első gondolatom. Az ő arca ködlött fel előttem azon a néhány héttel korábbi napon…

Alkonypír színezte az ég alját, a napkorong lapos ívben hanyatlott a horizont felé. Nahuel és én ott ültünk fenn a sziklanyúlványon, lábunk kinyújtózva, két karunk laza támaszban a hátunk mögött. Ahogy a legtöbb alkalommal, úgy ezúttal is csak csapongtunk egyik témáról a másikra, míg végül valahogy a szexuális életre terelődött a szó. Nahuel az emberfeletti ellenálló-képességünk kapcsán vetette fel a következő szex-hipotézist.

- Mi ketten ebben a kategóriában is máshogy viselkedünk: speciálisan. Te például… – itt kis szünetet tartott, miközben tartózkodó mozdulattal végigmutatott rajtam. – Szóval, a tested nem enged magába akárkit. Te ott lenn is ugyanolyan sérthetetlen vagy, mint a tested többi részén.

- Hogy sérthetetlen… ott lenn… Ó! – Elpirultam, mikor rájöttem, mire céloz. – Úgy érted, hogy problémás lehet… az – demonstratívan az érintett testrész felé intettem.

Nahuel épp csak egy picit mosolyodott el.

- Igen, menina – bólintott a témához illő komolysággal. – Elég valószínű, hogy te a szokványosnál nagyobb női ellenállást fogsz majd tanúsítani, ha arra kerül a sor.

Na remek! – gondoltam akkor magamban. Még csak ez hiányzott! Gyémántfejes fúró kell hozzá, vagy örökre szűz maradok!?

- De nem reménytelen a dolog – sietett leszögezni Nahuel, mintha belelátott volna a fejembe. – Hasonló khm… kaliberű partner kell hozzá, és akkor működni fog a dolog. Teszem azt, egy vámpírnak, vagy félvámpírnak nem jelenthet áttörhetetlen akadályt ez a te kis problémád – már megbocsáss a szóhasználatért.

- Ugyan – legyintettem, oda se figyelve. Engem csak egyetlen dolog foglalkoztatott, s erre rögtön rá is kérdeztem: – Na és egy alakváltó? Mondjuk egy vérfarkas… ő is képes lehet rá, hogy a… tudod…

Nahuel kedvetlenül biccentett. – Gondolom…

- Akkor jó. – Rögtön megnyugodtam.

És tényleg jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy ebből a szempontból is pont Jacob az a személy, akit nekem teremtettek. Egy újabb kapcsot láttam benne, ami összeköt, még szorosabbra láncol minket.

Most mégsem tudtam örülni ennek a végzetszerű elrendeltségnek. Arra ugyanis senki és semmi nem készített fel, milyen lesz a saját bőrömön tapasztalni, mikor működésbe lép a folyamat. A testiség gondolata mindeddig elvont és kényelmes fogalom volt. Úgy tekinthettem rá, mint egy távlati lehetőségre, ami majd szép lassan, fokról fokra bontakozik ki bennem… illetve bennünk, ha eljött az ideje.

És itt a bibi. A kettőnk órája nem egy sebességgel jár. Míg Jacob percmutatója cammogva szeli az időt, addig az enyém veszett tempóban ketyeg előre. Az utóbbi hat hónap különösen nagy anomáliát hozott létre közöttük. Én szinte minden sejtemben kicserélődtem, a külsőm tetőtől talpig megváltozott – egy új kép alakult ki, amit ő még mindig a régi szemeivel néz. Egy kislányt lát bennem, azt a copfos, félmeztelenül pancsoló csitrit, aki a parton frízbit dobált neki, vagy épp azért hisztizett, hogy befonhassa a haját. Esze ágában sincs úgy gondolni rám…

A lépteim öntudatlan kapcsoltak nagyobb sebességre. A tehetetlen keserűség és a szégyenérzet gőzerővel hajtott előre. A letört faágat így esélyem sem volt meglátni, az útakadály a semmiből bukkant elő. És a következő pillanatban – Puff! – keresztülestem az alattomos fadarabon. Kinyújtottam a karom, de ez sem segített, a könyököm harmonikaként csuklott össze előrebucskázó testem súlya alatt, a felázott talaj pedig nagyot loccsant alattam, sűrű sárpettyekkel szórva be az arcomat.

Mi jöhet még ezután? – gondoltam sötéten. Jövő héten a hüvelykujjamat vágom le manikűrözés közben? Vagy a fogkefét dugom majd néhány centivel mélyebbre, és verem le vele a manduláimat?

Motozás hangjait hallottam magam mögül. Ágak recsegtek, valami suhogott, s a következő pillanatban apu már a hátam mögött volt, két karjába kapva emelt ki a cuppogó sárból.

- Tudtam ám, hogy követsz – morogtam bosszúsan, és tüntetően felé sem fordultam. A hajamból vaskos földdarabok potyogtak az arcomra. – Nem értem, mire ez a nagy aggodalom… egyedül is hazajutottam volna.

- Hát nem úgy néztél ki, mint aki gond nélkül boldogul.

Villámsebesen pördültem meg tengelyem körül. Csatakos hajam korbácsként száguldott bal vállamról a jobbra, másfél méteres sugarú körben sárpermettel hintve be környezetemet.

- Jézus… Kölyök! – Jacob telespiccelt arca úgy nézett ki, mint egy barna Jackson Pollock festmény. – Ha meg akarod köszönni a segítséget, jobb módját is választhatod az iszapfürdőnél. Egyébként üdvözöllek a napfényben! Rég láttuk egymást, Csipkerózsika…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés