23. fejezet – Nessie, a bajhozó


Köpni-nyelni nem tudtam. Ha maga az égig érő paszuly szökken szárba előttem, az sem döbbenthetett volna meg jobban. Jacob követett engem! Nem apu. Ő volt az mindvégig, az ő motozását hallottam a hátam mögött.

- Azt hittem, apu az – dörmögtem az orrom alatt. Gyorsan lekaptam róla a pillantásomat, és vadul iparkodtam úgy tenni, mintha a hajam sártalanítása jelenleg a legégetőbb problémám lenne. Csak úgy félvállról odavetve kérdeztem meg: – Mi járatban vagy errefelé?

A felelet rövid volt és lényegre törő: – Őrjárat.

- Mm… – bólogattam, továbbra is lesütött szemekkel. – Szóval a szokásos útvonaladat kereszteztem.

- Hát nem éppen. Igazából… – hirtelen szünet, Jacob a mondat közepén megtorpant. A csend pedig kezdett olyan hosszúra nyúlni, hogy nem tehettem mást, zavaromat legyőzve fel kellett néznem – s a lélegzet rögtön belém is akadt.

- Mit csináltál az arcoddal!? – támadtam neki olyan hévvel, mintha bizony személyes inzultusként venném a látványt. Jacob homlokán, az álla bal felén és végig a nyakán, le egészen a mellkasa közepéig több, egymást keresztező forradás kanyargott. Némelyik halvány volt, ép csak látható, a gyógyulás végső fázisára jellemző fényes rózsaszín. Jó pár viszont nagyon is frissnek tűnt, mintha alig néhány perce szerezte volna.

Jacob tétován végigfuttatta ujjait a hegeken. – Ja, hogy ezek? – Megrántotta a vállát, mint aki maga sem érti. – Kis karcolás. Előfordul, ha az erdőben bóklászik az ember.

- Na de akkor is – folytattam csökönyösen; valami nagyon nem stimmelt ezzel a magyarázattal. – Azelőtt soha nem történt veled ilyesmi. És különben is, ezek nem egyszerű sebek. Nem olyanok, mint amilyet egy kósza ág, vagy egy felpattanó kőszilánk okozhat. – A rossz előérzet viharfelhőként tornyosult bennem; már épp közelebb akartam lépni, hogy a kezemmel is megtapintsam a sebeket, mikor újfent mocorgás támadt az ösvény mentén.

- Jake, mi a fene…!? – Leah feje bukkant fel a legközelebbi törpecserje mögött. – Ah… vagy úgy – morogta, mikor meglátott engem. – Lejött a plezúr, kislány? De ugye semmi súlyos? – Aztán ismét Jacob felé fordult. – Főnök, ha legközelebb ok nélkül szakítod meg a kapcsolatot, legalább valami magyarázatot adjál! Az egyik pillanatban még a fejemben vagy, kedélyesen diskurálunk, aztán hirtelen elnémulsz…

Mintha egy féltéglát gyömöszöltek volna le a torkomon: fulladás-közeli állapotban néztem végig, hogyan bontakozik ki Leah a bokrok takarásából. Anyaszült meztelen volt, csak valami trikóféleség lógott a csuklójára csomózott szíjról. Olyan haláli nyugalommal bontotta ki és bújt bele Jacob szeme láttára, mintha teljességgel szokványos cselekedet lenne a részéről, hogy csupaszon mutatkozik előtte. Ráadásul napvilágnál!

A féltékenységnek valami ismeretlen fajtája kezdte marni a gyomromat. Jacob arcára néztem – ám neki a szeme sem rebbent. Nyilván az ő világában mindennaposnak számított a dolog.

Mindkettőjüket azonnali hatállyal ki tudtam volna végezni.

- Csigavér, Leah – vigyorgott Jacob. – Amint látod, egyben vagyok. Nem temetett maga alá földcsuszamlás, és meteor sem szakadt a nyakamba. Mindazonáltal megható, hogy ennyire aggódsz.

Leah a szemeit forgatta. – Még csodálkozol? Tekintve a körülményeket, a meteor-verzió még a csábítóbb alternatívák közé tartozna.

Na ennél a pontnál elégeltem meg a rébuszokat. A torkomat eltorlaszoló féltégla sem fojthatta belém az elemi erővel kikívánkozó kérdést: – Miféle körülmények? Miről hadováltok ti ketten? – Oda-vissza kapkodtam a tekintetem Jacob és Leah között. Valamit titkoltak, ez az arcukra volt írva.

Jacob szája szólásra nyílt, mégis Leah válaszolta meg a kérdést.

- Fokozott riadókészültségben vagyunk, kislány – közölte félig flegmán, félig büszkén. – Okunk van azt feltételezni, hogy az elkövetkező hetekben nemkívánatos vendégek érkeznek a környékre.

- Nemkívánatos vendégek? – pislogtam értetlenül. – Kikre gondolsz?

Leah gúnyosan felhorkantott. – Hát nem illegálisan bevándorló UFÓ-kra, abban biztos lehetsz. A Volturi név mond neked valamit?

Valami régi, elhomályosult félelem utószele legyintette meg a tarkómat. – A Volturi…? – Megeresztettem egy enervált kis kacajfélét. – Ugyan mi dolguk lenne errefelé? Az a dolog már rég elrendeződött, nem? Jacob… – fordultam felé segélykérően –, ugye, az már rég elrendeződött?

De Jacobnak megint nem adatott meg a válaszadás lehetősége.

- Nem – vakkantotta Leah, és a flegmaságát most cseppnyi düh árnyalta. – Hála neked, nagyon is lehetséges, hogy az ügy újból napirendre kerül. Ha te…

- Leah, fogd be!

- Ha te nem…

- Leah! – Jacob hangja most megfellebbezhetetlen parancsként dörrent. – Ne dramatizált túl a helyzetet, légy szíves! A felesleges hangulatkeltés az utolsó dolog, amire most szükségünk van.

- Még hogy felesleges hangulatkeltés? – hőbörgött Leah. Lerítt róla, hogy belül még fortyog, de nyílt összetűzésbe nem akart kerülni a falkavezérrel. Meghunyászkodva fordult ismét felém, és valamivel udvariasabb hangnemben folytatta: – Az a helyzet, kislány, hogy ez a te új „életmódod” (ujjaival macskakörmöket rajzolt a levegőbe) kisebb vitát robbantott ki körünkben. Van, aki úgy gondolja, ezzel kihívod magad ellen a sorsot. Emberi étrend, barnuló bőr, meg a többi – hol lesz ennek a vége? Szárnyaid is nőnek, ha elég erősen koncentrálsz? Ismered a Volturit, csak az okot keresik a közbeavatkozásra. Nem fogja őket érdekelni, hogy mire használod az új tulajdonságodat, épp elég nekik a nyilvánvaló tény, hogy ez valami más. Olyasmi, amit még nem láttak. És ők nagyon nem szeretik az újdonságokat. Mit ne mondjak, igen egyéni módon díjazzák a kísérletező-kedvet. – Leah hosszan hümmögve úgy tett, mintha erősen törné a fejét. – Mi is lett annak a fonott hajú félfajzat fickónak az apjával? Tudod, azzal, aki hobbiszinten gyártotta a hozzád hasonló félvámpírokat?

- Johamra gondolsz? – húztam ki magam dacosan. Ha Leah az önérzetem megtorpedózásával akart felcukkolni, akkor sikerült neki. – Őt kivégezték, ezt mindannyian tudjuk. Bűnös és erkölcstelen dolgot cselekedett, s ezért lakolnia kellett. – Nagy levegőt vettem, és amennyire sárral lepett ábrázatomtól tellett, igyekeztem méltóságteljesen folytatni: – Ami pedig a „fonott hajú félfajzatot” illeti, Nahuel a rendes neve, és leszel szíves tisztelettel beszélni róla. Legutóbb valamennyiünk ép bőrét megmentette azzal, hogy idejött, és elmesélte az élete történetét.

Leah arcszíne minden átmenet nélkül a lila legelőnytelenebb árnyalatára sötétült. – Tisztelni!? – rikácsolta magából kikelve. – Én? Egy nyomorult vérszopót!? Kislány, nagy szerencséd, hogy nem vagy egyedül, különben…

- Leah… – Jacob hangja ezúttal alig volt több suttogásnál, a szó mégis varázslatos erővel bírt a szólítottra. Leah egy dühös szusszantást követően lekapta rólam a pillantását, ellazította az izmait, hátat fordított, és lesunyt fejjel elkullogott az ösvényen. Fél perccel később fojtott swuup! hallatszott, majd a rezgő fenyőcsúcsok sora jelezte, merre indult tovább a dühét az ártatlan anyatermészeten kiélő nőstény vérfarkas.

- Jópofa lány ez a Leah – dünnyögtem az orrom alatt, és kétségbeesetten igyekeztem úgy tenni, mint akit inkább mulattatott, s nem feldúlt az iménti közjáték. – Mindig sejtettem, hogy nem leszünk kebelbarátnők… de ez szinte már szíven ütött.

Jacob erre morgott valamit, amit nem tudtam kivenni, rákérdezni viszont nem mertem, így hagytam megülni magunk között a csendet. S az egyre csak terpeszkedett, kínos feszültséggel telítve a környező erdő monoton susogását. Minden eltelt szótlan másodperccel tovább nőt bennem a kellemetlen érzés: három nap után most vagyunk először kettesben. Vajon ő is arra gondol, amire én: hogy mi történt köztünk a legutóbbi alkalommal?

A vörösség egyetlen hullámban árasztotta el az arcomat. Olyan volt, mintha az emlék valami rettenetes szégyen-cunamit indított volna el bennem: az agyam kiürült, minden gondolatomat annak a napnak a rettenetes végkifejlete töltötte ki. Rendetlenül dobogó szívvel fürkésztem Jacob arcát, ki akartam olvasni a vonásai közül az érzéseit, tudni akartam, haragszik-e még rám.

De semmi. Az arca olyan volt, akár egy vaktérkép. Ő maga ráérős mozdulatokkal vakargatta a bőrére száradt sárcseppeket, csak néha vetett rám egy futó pillantást, de a tekintete olyankor is kifürkészhetetlen maradt.

- Akkor én megyek is tovább – szóltam (nem tudván visszafojtani azt a bosszantó szokásomat, hogy minden cselekedetemet ilyesféle kommentárokkal vezessem fel). Az, hogy újból rákérdezzek a Volturi-témára, meg sem fordult a fejemben, az „el innen!” parancsa minden józan megfontolást felülírt.

- Ácsi! – Jacob karja sorompóként zárta el az utamat. – Még nem végeztünk.

- Ó… – A félelem és remény zavaros keveréke öntötte el a lelkemet, miközben lendületből visszapattantam Jacob felkarjáról. Vajon mit akarhat? – Igen? – néztem rá tányérnyi ártatlan szemekkel. – Egy másik, földcsuszamlás-mentes útszakaszt akarsz a figyelmembe ajánlani, kívül a meteorzáporos övezeten?

(Szánalmasan rossz poénok – ez a másik biztos jele annak, hogy oltári zavarban vagyok.)

Jacob egy röpke arcizomrándulással nyugtázta kísérletemet, majd blazírtságig nyugodt vonásokkal rátért a lényegre:

- Estére kiruccanást terveztünk a srácokkal Port Angelesbe. Semmi komoly, csak bekapnánk néhány falatot. Aztán esetleg beülnénk valami filmre. Na, mit szólsz?

- Érezzem magam meginvitálva? – kérdeztem vissza felelet helyett.

Jacob kimérten rábiccentett. – Érezd. Egy esti mozizás a szomszédos városban nyilván nem veszi fel a versenyt mindazzal, amit a fonott hajú kis barátod kínált neked ott Dél-Amerikában, de jobb híján talán megteszi, most az egyszer. Olyan lélegzetakasztó panorámát nem ígérhetek, mint amilyet lefestettél, de cserébe kidughatod a fejed a kocsiablakon, és egész Port Angelesig élvezheted a menetszelet, ha akarod.

Bumm bele! Az sem érinthetett volna fájdalmasabban, ha szántszándékkal hasba rúg.

- Most gúnyolódsz? – Nem, igazából azt akartam kérdezni: „Még mindig haragszol?”, de az további kínos kérdésekhez vezetett volna (Miért, kellene?), így inkább maradtam a védekező sértettségnél. – Mert ha igen, ez övön aluli húzás volt…

És ez működött. Jacob arcáról rögtön eltűnt a kaján félvigyor, a kimért komolyság telepedett vissza a helyére. – Nem, eszem ágában sincs gúnyolódni. A meghívás pedig tényleg áll. Ha van kedved, tarts velünk. Jared és Kim egyenesen ragaszkodnak hozzá, hogy elgyere.

- Tényleg? – mosolyodtam el. Nagyon jólesett a gondolat.

- Tényleg. Valamit szeretnének kérni tőled.

- Ó – a mosoly kissé összébb húzódott az arcomon. – Mit?

Jacob megrántotta a vállát. – Azt majd elmondják ők. Ha eljössz…

- Elmenjek? – A válaszkérdés olyan kacér felhanggal szakadt ki belőlem, hogy szerettem volna ott helyben leharapni a nyelvem. Mégis mi a frászt művelek!? – Úgy értem, ha téged nem zavar… ha neked nincs ellenedre, hogy… – a mondat zsákutcába jutott, szerencsétlenül elhallgattam.

- Hát, talán sikerül megbarátkoznom a gondolattal. Egy kocsiban egy vérszomjas vámpírlánnyal, aki nem tud ellenállni az illatomnak… Hajjaj, nagy a kockázat. – Jacobon látszott, milyen erősen kell küzdenie rángatózó arcizmaival, de végül legyűrte nevethetnékjét. Fegyelmezett mosollyal folytatta: – Félretéve a tréfát, nekem is lenne némi mondanivalóm a számodra, szóval, igen, szeretném, ha eljönnél.

- Ó – mondtam megint, s ha lett volna egy fal a közelben, tutira beleverem a fejemet. – És mikor indulnánk?

Jacob felnézett a nyugati égre.

- Hét körül járhat az idő – jelentette kisvártatva, majd visszafordult felém. – A műszakom még negyed óráig tart, öt perc haza, további tíz az öltözködésre, vagyis háromnegyed nyolc körül ott is lehetek nálatok.

- Legyen inkább nyolc – alkudtam. – És anyáéktól is el kell kéredzkednem.

Jacob ekkor már félúton járt az ösvényt szegélyező bozót felé, onnan vetette hátra: – Nem, nem kell. Én már elkértelek apádtól.

- Ó – ismételtem magam sokadjára. Ez a fordulat teljesen ledöbbentett – mikor járt Jacob a kisházban? – Hát akkor ez is kipipálva – motyogtam erőtlenül. – Vagyis bőven elég, ha negyed kilencre jössz…

Jacob teátrálisan égre emelte a tekintetét. – Nők! Azt ne mondd, hogy egy óra nem elég, hogy megfürödj és felöltözz!

- De hát…

Jacob rám nézett, és nagyon határozottan megcsóválta a fejét. – Semmi „de hát”, Nessie. Nyolcra ott vagyok érted. És nem merészelj fáradtságra hivatkozni. Az elmúlt három napban épp eleget pihenhettél. – Azzal bevette magát a bozótosba, és a sűrűsödő homály egy szempillantás alatt elnyelte távolodó alakját.

Villámsújtottan álltam az ösvény kihalt közepén. Mit jelentsen ez? – töprengtem némán, miközben Jacob szavai üveges csengő visszhanggal ismételgették magukat a fejemben.

Talán még percekig bámultam volna magam elé gutaütötten, ha egy kotnyeles madár nem csipog fel a közelben. A zaj egy csapásra észhez térített, s én rohamtempóban indultam meg a nagyház felé. Egy óra – viccel velem? Arra sem lesz elég, hogy levakarjam magamról a sarat!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés