Bella

- Edward? – kérdeztem Alice-től, mert már nagyon régen láttam. Rossz érzésem volt, ami nem hagyott nyugodni.

- Nem tudom, lement telefonálni. Nyugodj meg, biztosan mindjárt feljön – nyugtatott Alice.

- Rossz… előérzetem… van – nyögtem.

- Ez az én műfajom – felelte Alice nevetve, de láttam rajta, hogy csak miattam, nem mutatja ki az érzelmeit, pedig én már sokkal jobban voltam. Biztosan a vértől.

- Alice… mesélj valamit az elmúlt évekről…

- Mit? – jajdult fel mosolyogva. - Majd később, meghagyom Edwardnak az első mesélés lehetőségét.

- Jó – szomorodtam el. A lányomról akartam hallani, de minél előbb. Ha nem hajlandóak beszélni róla, majd én felhívom. Úgy tudom, hogy van egy telefon az ágyam mellett, ha hirtelen rosszul lennék, és biztos vagyok benne, hogy ott van Renesmee száma is.

- Alice? Magamra hagynál? Szeretnék lepihenni egy kicsit – kértem.

Alice szeme gyanakodva villant meg, de bólintott.

- Rendben, de ha bármi van, szólj! – adta meg magát, de aggodalmas tekintettel hagyta el a szobát.

Nagyot nyögve felültem, ez csak harmadszorra sikerült és a telefonért nyúltam. Jól sejtettem, benne volt a szám.

Chemvill-i ház

Tárcsáztam…

- Halló? – szólt bele egy mély, meggyötört férfihang, melyet nem ismertem fel.

- Öhm… Én Renesmee-t keresem – mondtam bizonytalanul, mert nem tudtam, hogy kivel beszélek.

- Én Jacob vagyok. Ki keresi? – kérdezte, de a végét már alig hallottam, annyira megdöbbentem.

- Jacob? – hitetlenkedtem. – Bella vagyok – mondtam és elmosolyodtam a boldogságtól.

- Bella?! Tényleg te vagy? – kiáltott fel ő a telefon végén, ha nem vámpír lennék, megsüketültem volna.

- Igen, hogy vagy?

- Hogy mi? Ezt te kérdezed? Ezt nem hiszem el! – csodálkozott, hallottam a hangján, hogy alig jut szóhoz. – Te hogy vagy?

- Már jobban, de hol van Renesmee? Senki nem mond róla semmit, és úgy döntöttem, hogy felhívom.

- Nem is tudják, hogy idetelefonáltál?

- Nem.

- Öhm – habozott. Éreztem, hogy most hazugság következik. – Rossz számot hívtál, de majd szólok neki, hogy kerested.

- Jake, ne hazudj, kérlek – kértem meg, de a hangom megremegett. Talán tényleg le kéne pihennem.

- Nem hazudom Bella, Renesmee nagyon várja, hogy beszélhessen veled, de most nem tudok szólni neki. Sajnálom. Pihenj le, fáradtnak tűnsz.

- Egyébként mióta vagy ilyen közel a Cullenekhez?

- Mióta megismertem Relie-t – hallottam a suttogó feleletet, most már biztosan tudtam, hogy nincs minden rendben.

- Relie? Ő ki?

- Renesmee, Relie a beceneve.

- Ja, értem. Most tényleg leteszem, elfáradtam.

- Örülök, hogy hallottam a hangod, nagyon hiányoztál. Az óta se volt jobb barátom nálad… bár a lányod is remek társaság.

- Te is hiányoztál, majd még beszélünk.

- Igen. Szia és jobbulást…

- Szia! – köszöntem el és letettem a telefont, majd a párnára hanyatlottam.

Mit titkol mindenki? Hol a lányom? Mindenki azt mondja, hogy jól van, mégsem győződhetek meg róla. Miért?

Ekkor nyílt ki az ajtó, és lépett be Edward, mosolyogva. Miért hazudik mindenki? Láttam rajta, hogy legbelül ordít a fájdalomtól, akkor miért mosolyog rám? Tényleg nem bízik bennem, hiába mondta azt, hogy bízik.

Nem tehetek róla, de sírni kezdtem. Persze, könnyek nélkül, hiszen azok rég elfogytak és a vámpírok nem sírnak.

- Mi a baj? – ijedt meg. Mosolygós arca megrándult, és majdnem lehullott róla az álarc.

- Nem bízol bennem – estem neki a vádjaimmal.

- Tessék? De… - kezdte.

- Ha bíznál bennem, elmondanád, hogy mi nyomja a szívedet, és elmondanád, hogy hol van Renesmee.

- Renesmee? Otthon.

- Egyedül?

- Nem, Jacob vigyáz rá. Jacob és a lányunk már régebb óta ismerik egymást, és ő is mondhatni családtag lett.

- Tehát Jacob és Renesmee most együtt van otthon? – kérdeztem, de már szaggatottan vettem a levegőt a sok erőfeszítéstől.

- Igen.

- Vagy te, vagy Jacob, hazudtok.

- Tessék? – döbbent meg.

- Beszéltem vele, és ő azt mondta, hogy nem laknak együtt, és ezért nem tudja a telefonhoz hívni Renesmee-t. Az igazat akarom, Edward! Most!

- Rendben, de ne izgasd fel magad. Azért nem mondtam el, mert még nem vagy jól.

- Jól vagyok!

- Renesmee és Jacob összekaptak valamin, és a lányunk elrohant otthonról. Az óta nem került elő. Ennyi.

- Mi? Miért nem mondtad? Miért nem vagy képes bízni bennem? Adtam rá okot! Miért nem hitted el, hogy a gyerekem tőled van? Miért kellett elhagynod? – zúdítottam rá a felgyülemlett haragomat.

- Bella, én…

- Azt ne mond, hogy sajnálod! Mert az nem old meg semmit! Attól még nem fog eltűnni a sok fájdalom, amit okoztál! Tudom, hogy te is szenvedtél, de ez sem mentség!

Edward arca megvonaglott.

- Szenvedtem, és fájt a hiányod! Jobban, mint valaha! Miért? Miért?

- Sajnálom – suttogta, a hangjából sütött az önvád.

Renesmee

Teljesen elvesztettem az időérzékem, és borzalmasan szégyelltem magam a kirohanásomért. Iszonyat gyerekesen viselkedtem, és félek, hogy Jacob soha nem bocsát meg nekem ezért. Lassan álltam fel és megpróbáltam kitalálni, hogy milyen messze jöhettem el otthonról. Az irányomat láttam, mivel meglátszott a füvön a haladási irányom.

De ha ilyen gyorsan jöttem erre felé, akkor lehetek ugyanolyan gyors visszafelé is? Vagy nem? Csak akkor viselkedek vámpírként, ha dühös, vagy ha ideges vagyok?

Próba, szerencse.

Futni kezdtem, és a dühömre gondoltam, amit ezúttal magam iránt éreztem.

Száguldottam, ugyanúgy, mint mikor kirontottam a házunkból. Mint egy megbokrosodott vadló, akit még soha nem törtek be.

Pár óra múlva megláttam a házunkat, és lassítottam. Megremegtem. Féltem attól, ami ezután következik.

Lábak dobogását hallottam, lerogytam a fűbe, és az ajtóra néztem. Jacob rontott ki rajta, biztosan megérezte a szagom és rohant, hogy… Miért is? Miért sietett ennyire?

- Relie! Renesmee! – kiáltotta és magához szorított, alig kaptam levegőt.

- Sajnálom – motyogtam a vállába.

- Ne haragudj rám! Egy idióta hülye majom vagyok, kérlek, bocsáss meg nekem, és ne vedd komolyan, amiket a fejedhez vágtam.

- Te ne haragudj. Egy ostoba, hisztis liba vagyok, akinek még az óvodában lenne a helye, nem itt.

Jacob erre nem mondott semmit, helyette megcsókolt. Olyan lágyan, mint még soha, és olyan szerelemmel, mellyel még soha azelőtt.

- Gyere, szedd rendbe magad. Borzalmasan nézel ki.

- Uff, bagoly mondja verébnek. Mikor fürödtél te utoljára? – fintorogtam játékosan.

- Nagyon régen, még az őskorban – felelte nevetve.

- Akkor már jobb is, ha nem csodálkozom a szagon, ugye?

- Aha, na gyere! Miután helyre hoztad magad, van egy meglepetésem.

- Mi?

- Majd meglátod.

- Anyáék hogy vannak? – érdeklődtem, mert már régen beszéltem apával. Vagy csak nekem tűnt hosszú időnek?

- Mindent a maga idejében.

- Kegyetlen vagy! – duzzogtam.

- Ez van, az élet már csak ilyen! – mondta nevetve és bementünk, hogy végre újra emberi formát öltsek magamra.

Bella

Remegtem az indulattól, minden érzést ki akartam adni magamból, de a lelkem egy része - a szerelmes rész - nem akarta megbántani Edwardot. De már úgyis késő…

- Én sajnálom, de gyűlöllek.

Elsápadt, már amennyire egy vámpír tud fokozni a fehérségén.

- Gyűlöllek Edward Cullen! Gyűlöllek… mert képtelen vagyok téged utálni... Gyűlöllek, mert pokolian szeretlek! Még mindig! – mondtam indulatosan, és megcsókoltam.

Ha eddig azt hittem, hogy a szabadság hiányzott, tévedtem.

Ha azt mondtam, hogy nem akarom látni Edwardot, tévedtem.

A szerelem hatalmas erővel árasztotta el a belsőmet, és úgy élveztem Edward csókját, mint még sosem. Az egész testem bizseregni és lángolni kezdett, de ez nem volt hasonlítható az átváltozásomnál érzett lángoláshoz.

Ha most dobogna a szívem, talán kiugrana a helyéről, de így a helyén marad. Annyira hiányzott ez az érzés, hogy azt kimondani vagy leírni, nem tudom.

Edward önuralma felmondta a szolgálatot, átadta magát a mindent elsöprő érzelmeinek és a gyönyörnek, ami összekötötte a belsőnk.

Ennél csodálatosabb pillanat aligha létezhet…

- Szeretlek – suttogta, miután szétváltunk.

- Én is szeretlek, és ígérem, hogy örökké vigyázom rád, és többé nem hagylak el.

- Így legyen – mondtam halkan és belesimultam Edward ölelésébe. Végre otthon voltam, a szerető és óvó karok között.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés