24. fejezet – Ahogy az este elkezdődött


Nekem elment az eszem, teljesen meg vagyok húzatva! Ez járt folyamatosan a fejemben, miközben, mint a mérgezett egér, oda-vissza cikáztam a tükör és a ruhásszekrény között. Semmi nem volt elég jó, egyik újonnan vásárolt ruha sem ütötte meg a mércét! S hogy mégis milyen mércét kellett volna megütni? Nos, arról nekem is csak érintőleges elképzeléseim voltak.

Igazság szerint nem tudtam volna olyan mélyre leásni az emlékezetemben, hogy akár egyetlen példát is leljek, ami kicsit is hasonlít erre a hirtelen támadt öltözködési krízisre. Soha nem csináltam belőle problémát, mit vegyek fel. Ha a kezembe akadt valami kényelmes és nem túl feltűnő holmi, már kaptam is magamra, és eredtem a dolgomra.

De ez a helyzet merőben újnak számított. Mert ma moziba készültem menni a barátaimmal, akik közül az egyik – és itt volt a kutya elásva! – már nem csupán egy volt a többi közül. A gyomrom émelygős gombóccá ugrott össze odabent, amikor csak rágondoltam, a gerincemen hideg és meleg futkározott felváltva, én pedig remegtem, akár egy tál felhígult gyümölcszselé.

A testem egy átkozott árulóvá vált! Szégyelltem benne lenni. Féltem, sőt egyenesen rettegtem tőle, hogy az este folyamán ott és akkor szolgáltat ki Jacob gyanakvó tekintetének, ahol és amikor csak kedve szottyan rá.

Alice tíz perccel indulás előtt toppant be a szobámba. Fitos orra kíváncsian szimatolt körbe, miközben a szája sarka egyre magasabbra kúszott.

- Több napra mész? – mutatott az ágyon felhalmozott tetemes ruhakupacra. – Vagy az Üdvhadseregnek készülsz újabb bőkezű ruhaadományt felajánlani?

- Könyörülj meg rajtam, Alice! – kiáltottam hisztériába hajló hangon, miközben már a fésülködő asztal felé viharzottam, s ott feltartott fésűvel vártam, hogy Alice végre átvegye a dolgok irányítását. Hisz az ég szerelmére, túl keveset éltem én még ahhoz, hogy tudjam, melyek a sminkelés és a frizurakészítés bonyolult fortélyai. – Rittyents ki, légy szíves!

Többször se kellett neki mondani: szabad kezet kapott nagynéném lelkesen lódult előre. Ezt a szókapcsolatot, hogy „rittyents ki”, nem sok korábbi alkalommal hallhatta tőlem, vagy a család bármely más tagjától, úgyhogy most igyekezett alaposan kiélvezni a ritka pillanat lehetőségét.

Én – részben azért, hogy eltereljem gondolataimat – újból pedzegetni kezdtem a karkötő ügyet. Némi szorongással rákérdeztem, hogy mostanában támadt-e valami új, reményre okot adó látomása.

- Nem, semmi új – válaszolta ő, miközben vadul tupírozva a hajtöveimnek próbált extra tartást adni. – Mostanában akárhogy is próbálom, képtelen vagyok megidézni a karkötődet.

- És ez most mi jelent? – rántottam el a fejemet. Összevont szemöldökkel vizslattam Alice-t. – Lehet, hogy még sincs a kidőlt fa tövében, ahogy először gondoltad?

Alice tőrként szegezte előre a tupírfésűt, úgy válaszolt: – Ne idegeskedj már ezen, hugi! Korábban is mondtam, hogy téged meg Nahuelt nem látlak tisztán. Ha a karkötő eltűnt, az csak…

- De azt láttad, ahogy megtalálja! – vágtam közbe olyan lendülettel, hogy a tupírfésű nyele beleállt a fejbőrömbe. – Vagy hazudtál nekem, csak hogy megnyugtass?

- Dehogy hazudtam… – Alice óvatosan eltávolította belőlem a fésűt. – Nem láttam ugyan Nahuelt, de a karkötőt igen. És azt is, ahogy az árnyék rávetül. Egy üres folt hirtelen kitakarta, ebből tudtam, hogy Nahuel keresztezni fogja az útját.

- De hát én is lehettem volna az az üres folt – csökönyösködtem tovább, alaposan megnehezítve ezzel Alice szempilla-göndörítésre irányuló többirányú próbálkozását. – Azt meg végképp nem értem, honnan tudtad, hogy Nahuel lábbal fog belelépni, és nem ráül, vagy teszem azt, lefejeli, miután felbotlott abban az átkozott fatörzsben!?

Alice megelégelte a mocorgásomat.

- Azért, hugi – szűrte a fogai között, miközben a baljával mintegy satuba fogta az államat –, mert annak a nyomorult árnyéknak nem fej és még csak nem is segg formája volt! Egy talp alakú üres folt takarta ki a karkötőt, és punktum! Most pedig maradj veszteg! Olyan ritkán adódik alkalmam ilyesmire, és te ezt is el akarod rontani nekem…

Így hát veszteg maradtam. S hála Alice virtuozitásának további öt perc múltán teljes életnagyságban parti- és menetkész voltam. Arcomon diszkrét smink virított – Alice tényleg nem vitte túlzásba –, némi bronzbarna rúzs került fel és valamivel hangsúlyosabb zöld szemhéjárnyalás, mely az új, karcsúsított szabású ruhám színét volt hivatott kihangsúlyozni. A szoknyarész, bevallom, egy-két centivel kurtábbnak tűnt az illedelmesnél, de, gondoltam, ki tehetne szemrehányást ezért. Hisz nyár van és meleg, én pedig már tűző napfényben sem csillognék. Szóval csak lazán!

Odalent megkondult az ingaóra, s mintha ennek igazát akarná tanúsítani, pontban nyolckor megszólalt a csengő is.

- Mi a szösz!? – hallottam felszállni Rosie meglepett hangját. – A négylábúak mióta csöngetnek? Nem működik a kutyaajtó?

Az emelet korlátjára támaszkodtam, és felsőtesttel mélyen kihajolva néztem végig, hogyan lejt át Rosie a nappalin, hogy illő módon bebocsássa a váratlan udvariasságon kapott látogatót. Jacob széles vigyorral várakozott a küszöb előtt, az ajtó még sarkig sem tárul, ő már beslisszolt, lazán odaköszönt kanapén terpeszkedő nagybátyáimnak, aztán harcra készen Rosie felé fordult.

- Helló, szépségem!

Rosie elborzadva meredt Jacob sebhelyes képére.

- Szűzanyám! – kiáltotta eltúlzott drámaisággal. – Mi ez, rüh? Állatorvos látott már? Nem, nem – csóválta pánikszerűen a fejét –, nem engedlek Nessie közelébe, amíg nem kapsz rá oltást!

Jacob még magasabbra srófolta arcán a vigyort.

- Te elbűvölő humorú teremtés, te! – azzal derékon kapta Rosie-t, és reccsenésig megszorongatta. – Tündöklő napsugárként ragyogod be az életemet! …Ó, Rosie, hisz te remegsz! És ó, hogy korbácsolja melledet a vágy! Ne, ne, csitt, ne hadakozz! Tudom, hogy szeretsz, az arcodra vagy írva! Miért nem adod hát meg magad, s ájulsz bele erős karjaimba, asszony!?

Rosie, aki ekkor már komoly energiákat fektetett a vicsorgásba, összeráncolt orral prüszkölte: – Vedd le rólam a koszos mancsod, te felemelt lábbal hugyozó bolhazsák!

- Imádom, amikor becézel! – Jacob még szorosabbra húzta karjait ficánkoló nagynéném derekán. (Jasper és Emmett toporzékolva nevettek a kanapén.) – Drága kis vérszopóm! Ne, csitt, ne szólj közbe, oltári meglepetésem van a számodra! Ugye említettem már, hogy van egy ismerősöm a vágóhídon? Na, ledumáltam a sráccal. Beenged még takarítás előtt, és te körbenyalhatod a futószalagot! Na, mit szólsz?

- Azonnal eressz el, te mozgó rühtenyészet! – acsargott Rosie, miközben lendületet vett, és célzott térdemelést mutatott be, minek következtében szinte rögtön kiszabadult. Szikrákat szórt a szeme, a haja ziláltan lógott, úgy prüszkölte oda Jacobnak: – Eredj a konyhába, és vakargasd magad a sajtreszelővel!

- Hé, srácok, lassítsatok! – kiáltottam le közéjük; ellöktem magam a korláttól, és megindultam lefelé a lépcsőn. Nem tehettem róla, fülig ért a szám. – Ha az összes poént elpuffogtatjátok, mi marad a következő alkalomra? Amúgy meg Jasper és Emmett úgy röhögnek, hogy az már nem tesz jót a kanapénak.

A korláttartó oszlopnak dőlve állapodtam meg a lépcső aljában. A nappali még mindig zengett két nagybátyám horkantó röhögéseinek visszhangjaitól, és Jacob is felváltva osztotta meg arcát a vigyor és térdemelés kiváltotta fintor között. Egyedül Rosie fordult felém teljes figyelemmel.

- Jaj, szívem! – csapta össze elragadtatottan a kezét. – Varázslatosan szép vagy! Gyere közelebb, hadd nézzelek meg alaposabban is!

- Jaj, Rosie, ne már… – Hirtelen rettenetes zavar fogott el. Nagynéném lelkes ujjongása minden szempárt rám vonzott a helyiségben, amitől úgy éreztem, a szoknyám még a hónaljamig sem ér. Kénytelen-kelletlen ellöktem magam a korláttól, és egy bizonyos tekintetet gondosan kerülve áttipegtem az előszobába.

Rosie persze rögtön továbblicitálta az áradozást. – Egyszerűen káprázatos! Már-már túl szép egy ilyen kisvároshoz… – itt elhallgatott, és egy célzatos pillantást vetett maga mögé, ahonnan – és ezt szaporán dobogó szívvel vettem észre – két sötétbarna szem fürkészett élesen és mohón. – Valami kifinomult, kozmopolita vámpírfiú illene hozzád, nem ez a félig domesztikált vadember itt mögöttem! Aki még csak egy bókot sem tud mondani az unokahúgomnak…

- Helló – köszöntem át Rosie válla fölött –, Jacob…

- Kö… Nessie – bólintott ő. Csuklóból mozgatott kézzel lassan végigmutatott rajtam. – Látom, időben elkészültél. Nagyon csinos… – Megköszörülte a torkát, mintha a soványka bókot még szeretné valamivel megtoldani, de aztán meggondolta magát, s csak ennyit mondott: – Akkor ö… indulhatunk?

- Persze – leheltem erőtlen hangon. A torkomban egy gigantikus gombóc zárta el a komolyabb decibelek útját. Jacob lélegzetelállítóan festett aznap este – és lehet, hogy ilyesmit nem szokás mondani egy férfira, de minden más jelző annyira semmitmondó lett volna. És olyan másmilyen is volt… Azt a tekintetvonzó fekete, rövid ujjú pólót például soha korábban nem láttam még rajta. A diszkréten rugalmas anyag lágyan feszült rá a tekintélyes mellizomra, szinte még a vibráló rostokat is látni lehetett alatta, olyan puhán burkolta körbe a bőrt. És a nadrág is telitalálat volt. Ezúttal nem farmer, hanem valamivel vékonyabb, antracitszürke szövet, az a fajta, ami nem gyűrődik, mégis masszív, és az olyan hatalmas embereken is jól mutat, mint amilyen Jacob.

A szememnek még akkor is nehéz volt parancsolni, amikor a garázsba lesétálva kettesben maradtunk. Egyre-másra felé tévedt a pillantásom: amikor kiesett a kezéből a slusszkulcs, s ő nekem hátat fordítva hajolt le érte; mikor a garázskapu nem nyílt ki elsőre, s neki manuálisan kellett közbeavatkoznia, hogy beinduljon a makacskodó elektronika; mikor visszaült a volán mögé, s kitekert nyakkal tolatni kezdett kifelé.

Már javában az 101-esen hajtottunk, de én még mindig keményen törtem az agyam, hogy valami semleges témát találjak. Végül a város határában jött meg az ihlet.

- El fogunk egyáltalán férni a kocsiban? – kérdeztem. Ha kis csoportokban utaztunk, mindig a Mercedest vettük igénybe, még akkor is, ha Jacob dzsipje épp „szalonképes” állapotban volt, de most nem tudtam, mekkora létszámmal kalkuláljak. – Jareden és Kimen kívül ki jön még velünk?

- Senki – felelte szárazon. – Ez most egy ilyen exkluzív, szűk körű buli lesz. Baj?

- Nem – vágtam rá –, ugyan, miért lenne baj? – Pedig az az igazság, hogy rendesen meglepett a dolog. Ha csak négyen leszünk, az azt jelenti, hogy egy plusz pár van a tartalékba, aki szükség esetén villámhárítóként működhet… Nem lesz az kevés?

Mert továbbra is vihart éreztem a levegőben, ezt a legpozitívabb hozzáállással sem lehetett volna letagadni. Jacob dühének legjava a három nap alatt bizonyára már elpárolgott, de a mostani kedélyes máz alatt még mindig mintha kisületlen elektromosság szikrázott volna, s én tökéletesen tisztában voltam vele, minek is köszönhető mindez.

Ahogy haladtunk befelé a városba, egyre sürgetőbb kényszert éreztem a szabadkozásra. Attól, hogy felelevenítsem azt a rosszemlékezetű délutánt, a legszenvtelenebb részem is elborzadt, mégsem tudtam szó nélkül hagyni a dolgot. Olyat lett volna, mintha nyitva hagynék egy ablakot, amin jeges északi szél ömlik be; muszáj volt legalább néhány deszkát szögelnem rá, még ha az nem is a végleges megoldás.

- Ne haragudj rám! – tört ki belőlem robbanásszerűen. – Úgy sajnálom!

- Hogy… Mit? – Jacob úgy hordozta körbe a pillantását, mintha a bocsánatkérés okát keresné. Mintha mondjuk az egyik hirtelen kanyarba megbillent volna nem létező cigim, s én véletlenül lehamuztam volna a műszerfalat. Vagy a sliccét.

- Az egészet sajnálom – mondtam. – Hogy nem avattalak be rögtön a dolgaimba. Nem volt szép tőlem. Minden bevezetés nélkül el kellett volna mesélnem az egészet, a diétát, a verejtékezést… meg mindent. Kínos helyzetbe hoztalak a többiek előtt. Most azt hiszik, hogy ezzel a kísérletezéssel bajba sodrom őket. De ez nincs így, higgy nekem! Ez a dolog veszélytelen, és nincs benne semmi deviáns. Nahuelnél is zökkenőmentesen működött az átállás, ő is…

- Jó. Felfogtam.

- És az a délután – folytattam, mint aki lemezről működik –, azt is nagyon sajnálom. Nem értem, mi ütött belém. Egyszerűen fogalmam sincs. Tényleg nem… – itt megtorpantam. Kezdett a dolog vaskos hazugsággá fajulni. De hát vallottam volna be a kendőzetlen igazságot? Sokkoltam volna azzal a hírrel, hogy nemrégiben emésztő szexuális vágy lobbant fel bennem iránta? Nem, inkább a biztonságosabb utat választottam, s tovább hadováltam: – Az egész ötlet, hogy beléd harapjak, szörnyű melléfogás volt. Nem lett volna szabad belemennem, ez is az én hibám, ne haragudj. És ami Nahuelt illeti…

Jacob furcsa torokhangon krákogott közbe: – Nem lényeges. Hagyjuk.

- De, de – bólogattam. – Én el akarom mondani. Szóval én és Nahuel… Akarom mondani, a kettőnk kísérlete… ő nem, csak én, és…

- Mondtam már, hogy nem számít! – Jacob ujjpercei elfehéredtek, olyan erővel szorította a kormánykereket. – Ne rontsuk el ezzel az estét, légy szíves.

- De hát ő nem harapott meg! – kiáltottam fel, nem tudván féket rakni elszabadult nyelvemre. – Csak nekem engedte meg, hogy… De ő nem! Egyszer sem.

Jacob hosszan szívta befelé a levegőt, majd felém fordult, és roppant fegyelmezett arccal azt mondta: – Ez az ő szerencséje. Ez az ő pokoli nagy szerencséje! Mert ha megtudom, hogy akár csak egy ujjheggyel is hozzád ért, vagy bármi más módon kárt tett benned, hát úgy éljek, apró miszlikbe szaggatom! Most pedig felejtsük el szépen az egészet, rendben? Vidám arc! Kim és Jared már ott várnak az ajtó előtt…

A következő tíz percben a köszönésen kívül egy szót sem szóltam. A „vidám arc” majd’ szétfeszítette a képemet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés