Eltelt egy hónap. A manólányt csak egyszer láttam azóta, és akkor sem én szolgáltam ki. Találtam egy házat kinn a város szélén, több kilométerre az emberektől. Lucy már kezdett normális módon viselkedni. Túl gyorsan hozzászokott mindenhez. Anita meg egyszerűen nyugodtan viselte az egész létét.

Én folyamatosan bejártam dolgozni, már fizetségemelést is kaptam. Hilaryvel közös megegyezés alapján arra jutottunk, hogy ezentúl nem donorvért adunk a fiataloknak, hanem állatot. Egyszer ő, egyszer én szereztük be, mindenkinek, azt, amelyiket szerette.

A monoton napjaim lassan teltek és kezdtem egyre úgy érezni, hogy nincs értelme léteznem. Nem csináltam mást, mint nap, mint nap dolgoztam, hazaértem és aludtam. Bezzeg a többieknek efféle luxusra nem volt szükségük, s mégis én voltam az, aki folyamatosan melózott.

Különcnek éreztem magam. Egyedül nekem voltak szükségleteim. Zavartak ezek a dolgok. Már-már az is felmerült bennem, hogy vámpírra változtattatom magam, de nem voltam biztos benne, hogy ez lehetséges. Ez is azok a kérdések egyike volt, aminek a megválaszolása elől Marion és Caleb mindig kitértek.

Így az ötlet a feledés homályába merült, de a különcség érzete még mindig szívem nyomta. Nem tudtam beilleszkedni. Hisz senki nem volt olyan, mint én! Nem voltam ember sem és vámpír sem. Nem tudtam, hogy melyiknek vallhatom magam inkább.

Eddig mindig úgy volt, hogy Lucy, Hilary és én mások voltunk. Valaki ember, valaki félvér, valaki vámpír. Így mind különcök voltunk és éppen ezért nem voltunk azok. De most már két vámpír barátnőm van. Én kilógok a sorból. Hiszen én csak egy hülye félvér vagyok!

Egy félvér, akinek immár három vámpírról kell gondoskodnia, egy félvér, aki folyamatosan retteg az elkövetkezendő napoktól, egy félvér, aki úgy érzi, menekülniük kell a városból. Minél hamarabb!

Minél hamarabb és egyben újra… Talán ez a szó akadályozott meg abban, hogy kifejtsem a gondolataimat barátnőimnek. Inkább hagytam, hogy teljenek tovább a monoton, eseménytelen napjaim. Már, ha eseménytelennek lehet nevezni egy olyan napot, ahol vámpírokkal vagyok körülvéve.

Egyedül a szabadnapjaim nyújtottak nekem némi örömöt, hiszen végre újra Lucyvel lehettem. Hilaryvel folytatott beszélgetéseim is érdekesnek bizonyultak. Mindig sokat mesélt a városban történt dolgokról, hiszen neki túl sok ideje volt, és mikor unatkozott, akkor általában újságot olvasott. Ha az újságok elfogytak, akkor könyvbe temetkezett.

Lucy és Anita leginkább egymással beszélgettek, mikor nem voltam otthon. Kezdtem félni, hogy elveszik tőlem a legjobb barátnőmet. Anita túlságosan ragaszkodott Lucyhez. De csak később jöttem rá, hogy rosszul láttam az egészet. Nem Nita volt a zavaró tényező.

- Elmegyünk ma egyet vásárolni Lucy? - mosolyogtam barátnőmre, jól kihangsúlyozva a nevet.

- Háát… - nézett rám tanácstalanul. - Úgy volt, hogy ma Nitával…

- Menj nyugodtan! - szólt az említett, aki éppen hogy csak felemelte a fejét a válaszolásra és már bújta is tovább a könyvet. - Ezt még ma kiszeretném olvasni… - indokolta az előző hozzászólását a témához. Lucy egy gyilkos pillantást vetett rá, amit nem vettem észre. Vagy csak nem akartam észrevenni.

- Rendben, akkor én leszaladok gyorsan a boltba magamnak egy csokiért, addig készülődj össze! - kiabáltam az ajtóból.

A boltban sokáig kellett várakozni. Elég kényelmetlenül éreztem magam egy szem csokival a kezemben, miközben mások egy egész bevásárlókocsival álltak a kasszánál. Szinte már el is ment az étvágyam az édességtől, mire sorra kerültem.

Egy fiatal lány ült a kasszában, s mikor meglátta a kifizetni kívánt dolgomat csak vigyorgott. Gyorsan beütötte az áru árát, majd én fizettem is és rohantam is Lucyért, miközben a csokit fogyasztottam.

Az ajtót szinte betörtem, túl nagy lendülettel haladtam a lépcsőn. De Lucy már nem volt ott. Egyedül Anita volt a lakásban, aki még mindig az ágyon heverészett és egy könyvet bújt.

Egy szomorú pillantást vetett rám, aztán, mint aki az előbb nem csinált semmit, folytatta előzőleg folytatott cselekvését.

- Hol van Lucy? - kérdeztem mérgesen. Rosszat sejtettem.

- Hilary elráncigálta magával. Mármint… Csak az ágyról kellett felrántania, utána már ment magától - mondta. A szeme megértéssel volt tele és ez engem zavart. Nem szerettem, ha sajnálnak. Azt meg végképp nem, ha olyanért sajnálnak, amit tényleg nehezen viselek. Hiszen úgy csak még jobban fájt. És ez ilyen volt!

- De, miért? Úgy volt, hogy együtt megyünk el…! - Nem értettem. Lucy sosem volt ilyen. Sosem.

De ő már nem Lucy! Ő már Rebecca, egy új lány. Vagyis inkább egy új vámpír! Azt hitted, hogy majd pont te kellesz neki, amikor van egy nálad rá sokkal jobban hasonlító lény, aki ráadásul egész nap vele van? Naiv vagy.

Hülye hang! Miért pont ilyenkor? Utállak, te hülye gonosz hang! Hagyj a fenébe te…

Én? Én, mi? Én legalább vagyok valaki! De te csak egy naiv félvér vagy!

- Igaza van… - suttogtam magam elé a könnyeimmel küszködve. - Csak egy hülye félvér vagyok. Én nem kellek senkinek, nem tartozom sehová!

- Tessék? - nézett felém Anita. Azon gondolkodhatott, hogy ő hallott rosszul, ami amúgy nehezen elképzelhető vámpír létére, vagy csak én bolondultam meg. Tökéletes hallás. Még egy tulajdonság, amivel csak vámpírok rendelkeznek. Hiába van nekem is legalább olyan jó fülem, mint nekik, attól én még nem lehetek olyan, mint ők! Soha…! Ha csak nem leszek én is egészen vámpír…

- Anita… - mosolyogtam rá negédesen. Lucy úgyis megakadályozta volna, de mit nekem ő? Ő már Rebecca! És Rebecca nem az én barátnőm, csak egy kívülről eléggé hasonlító lény az egykori legjobb barátnőmre… - Megtennél nekem valamit?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés