11. fejezet – Ha te vagy a vég… alig várom az utolsó szívdobbanást

Éreztem, ahogy a méreg egyre jobban árad szét a testemben. Fájt, égetett, de nem akartam ennek jelét adni, hiszen majdnem az egész család bent volt velem a szobában és nem akartam, hogy szenvedni lássanak. Pláne nem Edward. Ő megint magát hibáztatná mindenért, hogy az ő hibájából leszek vámpír, pedig ezt az egészet én akartam, nem kényszerített rá senki.
Bár ezt Edwardnak hiába mondom, ő egy olyan önmarcangoló típus, ami ellen semmit sem tehetek, legfeljebb próbálom megbeszélni vele a helyzetet, és elmondani, hogy nem ő tehet róla.
Ez a vámpírságomnál is így volt. De akkor hiába győzködtem, nem akart átváltoztatni, még akkor sem, amikor már tudta, hogy jön a Volturi. Inkább harcolt volna, mintsem átváltoztat. De végül megtört a jég és ő is elfogadta, hogy ez az egyetlen megoldás és beleegyezett az átváltoztatásomba.

Egészen jól jött, hogy gondolkozni kezdtem, mert addig sem a fájdalomra koncentráltam, ami ekkor már szinte az egész testemben égett.
A percek csak teltek. Elveszettem az időérzékemet. Nem tudtam, mennyi idő telt el és azt sem, hogy mennyi idő múlva lesz vége a fájdalmamnak. Csak azt tudtam, hogy összesen három nap. Mást nem. Ekkor, léptek zaját hallottam, majd ajtócsukódást. Néhányan biztos kimentek a szobából. Majd mintha Edwardot hallottam volna belépni. Csak azt nem tudtam, hogy ezt miből gondolom.
Ekkor sutyorgásokat hallottam, illetve bizonyára csak nekem tűntek annak.
- Még mennyi idő? – kérdezte Edward. Tehát akkor tényleg ő jött be.
- Két nap - mondta Carlisle.
Még két nap…
Két nap, amit rettenetes kínok között tölthetek el. De nem bánom, ezt a döntésemet soha nem fogom megbánni, mivel így Edwarddal lehetek örökre.
„Örökre” – milyen sokszor mondjuk ezt a szót, pedig nem is tudjuk igazán megérteni. A vámpíroknak az örökre az tényleg azt jelenti, hogy örökre. De az embereknél ez egészen máshogy működik. Náluk, még ha valaki azt is mondja, hogy örökre, legfeljebb egy emberélet hosszának gondolja.
De én miket is beszélek?
Már szinte teljesen úgy beszélek az emberekről, mintha már nem is közéjük tartoznék, pedig még két napig ember leszek.
Csak addig bírjam ki és utána, fürödhetek az örök boldogság tavában.
Még mindig egyre jobban haladt az idő és én próbáltam nem arra az égető fájdalomra gondolni, inkább elképzeltem, hogy milyen jó lesz, ha Edwarddal végre együtt leszünk.
Elgondolkodtam rajta, hogy közös életünk lesz. Egy boldog jövő, ami bekövetkezik két nap múlva, hiszen akkor már tényleg boldog és egyenrangú házastársak lehetünk, mivel én is vámpír leszek addigra.
Ezzel az elmélkedésemmel is elég sok időt töltöttem el, de hogy pontosan mennyit, azt ismét nem tudtam.
Még mindig égett az egész testem, amikor hirtelen a végtagjaimban szűnni kezdett a fájdalom, de a szívembe szinte belemart egy égető érzés.
Égett a szívem, lángolt.
- Nézd, hamarosan vége az átváltozásnak. – Hallottam meg Carlisle hangját, akinek most nagyon jól estek a szavai.
Lassan véget ér a szenvedésem – gondoltam magamban.
A szívem egyre hevesebben dobogott, és ha nem lettem volna biztos benne, hogy ez nem lehetséges, akkor azt hittem volna, hogy mindjárt kiugrik a helyéről.
Egyre jobban és jobban vert, majd egyszercsak vert egy utolsót és megállt.
A testem megkönnyebbült, hogy megszabadult a fájdalomtól.
Ekkor óvatosan kinyitottam a szemem és megláttam Edwardot, aki fölém tornyosult és engem figyelt. Rám mosolygott és én visszamosolyogtam. Ekkor fél szememmel Carlisle-t láttam kiosonni a szobából.

Olyan gyönyörű volt ez a pillanat, mégis meg kellett szakítani, mert valami nagyon megnehezítette a nyugalmamat…
Az a valami a torkomat égette, és nem tűrt halasztást.
Szóltam Edwardnak, hogy mi történt és már nem is voltunk a házban. Hirtelen az erdőben találtam magam.
Nem tudtam pontosan, hogy most mit is kell csinálnom.
Edward látta értetlenségemet, ezért megszólalt.
- Csak hallgass az ösztöneidre és menni fog – ígérte.
Én engedelmeskedtem szerelmem szavainak, és be kellett látnom, hogy igaza van. Az ösztöneimre hallgattam és máris megtaláltam egy, a közelben lévő szarvascsordát.
Csak ittam és ittam a vérüket, majd mikor szomjam már tompulni látszott, visszamentem Edwardhoz, aki úgy 100 méterre állhatott tőlem.

Ezután visszamentünk a házba és ott már mindenki ránk várt.
Alice, amint meglátott magához ölelt. Esme boldogan mosolygott, még Rosalie-nak is jó kedve volt. Egyedül Emmett vágott fancsali képet, de utána egy hatalmas mosoly kíséretében bejelentette, hogy miért is szomorú egy kicsit.
- Nos, Bella, igazán örülök, hogy a családunk tagjává váltál, de nem tarthattad volna meg a régi életedből egy emlékként az ügyetlenséged? – Szóval akkor ez bántotta. Ezen túl nincs kin nevetnie. Ez a tény, mosolygásra késztetett.
A szemeimet végigfutattam a családon, majd megakadt a szemem valami furcsaságon…
A felém közeledő Jasper személyén. Még soha nem jött ennyire közel hozzám, csak ha muszáj volt.
Aztán mikor odaért elém, megölelt. Elképedten néztem.
Ezt nem vártam volna Jaspertől, bár most már nem kellett félnie, hogy bánt, hiszen én is vámpír voltam. Talán innen a nagy változás.
A család is meghökkenve nézte a jelenetet, kivéve egy „embert”. Történetesen Alice volt az, aki nem döbbent le ezen az egészen, szóval gondoltam, hogy látta előre ezt az egészet.
Aztán hirtelen Jasper elengedett és a szemembe nézett.
- Üdvözöllek a családban.

Már igazán boldognak és önfeledtnek érezhettem magamat, hiszen mindenki befogadott, Rosalie-t is beleértve. Volt egy családom, akik szerettek és volt egy férjem is, akiért képes voltam mindent feladni.
Ekkor Esme lépett oda hozzám.
- Van egy ajándékunk a számotokra.
- Mégis miféle ajándék? – kérdeztem kíváncsian.
- Oh, hát az meglepetés – mondta Alice, majd rám kacsintott.
Kíváncsi természetemből fakadóan, minél hamarabb meg akartam tudni, hogy mi lehet az, az ajándék, ezért egy kicsit sürgettem Alice-t, hogy nézzük meg.

Barátnőm csak egyetértően bólintott, majd kifelé tessékelt engem és Edwardot.
A ház hátsó része felé vettük az irányt, majd mentünk, illetve inkább futottunk egy kicsit, mire elértünk egy csodálatosan szép házhoz. Talán szebb volt, mint a Culleneké.
Alice megállt az ajtóban és elmondta, hogy ez az ajándékunk a családtól.
Az ámulattól nem tudtam megszólalni.
Egy egész ház ajándékba? Nem túl abszurd ez? – kérdeztem magamban, miután hang még mindig nem bírta elhagyni a torkomat.
Hirtelen megöleltem Alice-t, aki bár meglepődött, de viszonozta azt.

Utána visszamentünk a házhoz és mindenkinek egyenként megköszöntem az ajándékot.

Szinte nem is hiszem el. Van egy közös házam Edwarddal.
Mikor megkérdeztem, hogy mikor visszük át a cuccainkat, Alice rögtön elmondta, hogy amíg mi nászúton voltunk, addig ők mindent elintéztek és a ház már csak arra várt, hogy beköltözzünk, amit még aznap meg is tettünk.

Nagyon jól elvoltunk a magunk kis fészkében. Tényleg csodálatos volt, hogy Edwarddal lakhattam. De sajnos néha külön kellett válnunk pár órára.
Mint most is. Edwardot elrángatták a testvérei vadászni, mert ő még nem volt, mivel én a lányokkal mentem vadászni tegnapelőtt.
Hirtelen lépteket hallottam a fák sűrűjéből, ahogy egyre csak közeledik az a valaki a házunk felé.
Nem tudtam, hogy ki az, de nem is érdekelt, addig a pillanatig, amikor meghallottam a kissé bátortalan kopogást az ajtón.
Mivel az emeleten voltam, lementem a földszintre. Természetesen emberi tempóban, mert nem tudtam, hogy ki az a rejtélyes látogató.
Mire odaértem az ajtóhoz, már nem láttam senkit, csak éreztem egy illatot.
Egy ember illatát.
De mégis mit keres itt? Mit akarhatott tőlem? És, ha akart valamit, akkor mért nem várta meg, amíg kinyitom az ajtót? – zakatoltak a fejemben a kérdések, amikre nem találtam választ.
Nem értettem ezt az egészet, hogy mi oka volt ennek az idegennek ide jönni.
Először arra gondoltam, hogy utána megyek, de végül mégsem tettem, hiszen nem akartam halálra rémiszteni. Ha fontos lett volna, akkor biztos marad.

Csak ekkor vettem észre valamit…
Valami szokatlant, mégis különlegeset…
Egy olyan tényezőt, amiről már akkor sejtettem, hogy meg fogja változtatni az „életemet”.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés