Szótlanul ültünk egymás mellett. Fred arcán a gyermeki izgalom lett úrrá, éreztem rajta, hogy nagyon kell erőltetnie magát, hogy a csúszós útra koncentráljon. Időközben az idő enyhébb lett, és a meseszép hópihék, borús esőcseppekre változtak. Ettől az út kezdett valódi jégpáncéllá változni. Az elmúlt napom után, nem is tűnt olyan szörnyűnek, egy végzetes ütközés valamelyik hatalmas fával. Elhessegetem a rémes gondolatot, azon járt az agyam, hogy hogyan fogok válaszolni Fred kérdésire. Egy aprócska részem még mindig remélte, hogy csak véletlen, és Fred valami egész másra jött rá. De erre kevés esély volt. Ismerős dallam zökkentett ki a gyötrődésből. A lejátszó számot váltott. Behunytam a szemeim. Tudnám ennél reménytelenebbül érezni magam? A szám ami megszólalt, visszarepített az egyik legszebb emlékemhez. „Az első lépések mindig a legnehezebbek” …
Jacob hiánya, az elmúlt napban annyira furcsa volt. Hiányzott, hihetetlen mennyire. De ebbe az érzésbe keveredett valami más. Egy csipetnyi düh, féltékenység. …rzések, amik beárnyékolták a szép múltat. Viszont most, minden annyira tiszta lett. Villámként csapott bele a szívembe a kíméletlen hiányérzet. Mintha a legrosszabb kínzás alá vetettek volna. A lelkem fájdalmába belesajgott az egész testem. Halkan felszisszentem.
- Jól vagy? - néztem rám Fred
- Persze – morogtam, elszakadva az édes-savanyú emlékektől. Nagy lendülettel előredőltem a számváltáshoz, de már nem volt alkalmam rá.
Ha behunyom a szemem, akkor lemaradok az egészről. Egyik pillanatról a másik elsötétült az üveg, éreztem ahogy hatalmas lendülettel nekicsapódok az ülésnek, majd vissza, éppen addig, amíg a biztonsági öv engedte. Egy pillanatra lefoglalt, hogy levegőért küzdjek. A mellkasomhoz kaptam, miközben próbáltam mélyre szívni a szükséges oxigént. Amikor végre enyhült a biztonsági övnek köszönhető szorítás a tüdőmben, kitisztult az agyam. Először oldalra kaptam a fejem. Fred mellkasa ijesztő gyorsasággal emelkedett és csökkent. Szemei csak a kormányhoz tapadt kezeit figyelték. Azt hittem sokkot kapott. Ahogy kipillantottam a szélvédőn tudatosult bennem, hogy vettünk egy kilencven fokos fordulatot. Fred az ablakom felé kapta ijedt tekintetét. …n is követtem a példáját. …s akkor úgy hasított belém a fájdalom, mintha egy teherautó gurult volna át rajtam. Ha tudtam volna, vészes sikításba kezdek és a hajamat tépem, de képtelen voltam megmozdulni. A hatalmas vöröses-barna farkas az úttesten feküdt. Nagyon hosszú másodperc következett, tudtam, mit kéne tennem, de minden izmom lemerevedett. Láttam magam, amint ott állok a temetésen, láttam, ahogy a koporsóra dobom az utolsó rózsát. Aztán a látomás szertefoszlott. A farkas feltápászkodott és megrázta csatakos bundáját, majd az autó felé mordult, mintha mondani akarna valamit, és beszaladt az erdőbe. Túl nagy lendülettel akartam kiszállni a kocsiból, aminek az lett az eredménye, hogy kemény harcba kezdtem az övemmel.
- Az istenért Fred segíts már – nyögtem, hisztérikus hangon.
- Ez meg mi volt? Milyen hatalmas állat – Fred csak bámultam a farkas hűlt helyét. Képtelen volt megmozdulni. Végre megszabadítottam magam a fogva tartómtól, és kicsaptam az ajtót. Kint hevesen szakadt az eső. Alig, hogy kiléptem a kocsiból, a hajam cafatokban ragadt a bőrömhöz, egy perccel később pedig éreztem, hogy a ruhám is követi a példáját.
- Maradj a kocsiba! – üvöltöttem, ugyanazon a hisztérikus ismeretlen hangomon. Nem érkezett válasz, de úgy éreztem a mozdulatlan testet vehetem egy igennek. Rácsaptam az ajtót, majd rohanni kezdtem az erdő felé.
Ahogy beléptem a lombok közé, kisimítottam a vizes hajtincseket arcomból. A kezeim a fejemen maradtak, amíg körbepásztáztam a terültet. …reztem, hogy a közelben van. …reztem az illatát. Még ha a szakadó eső enyhítette is. De sokkal meghatározóbb érzés volt, szívem vad dobogása. Tévedhetetlen. …s végre egy elhalló nyögés ütötte meg a fülem. A hang irányába rohantam. Nem tudtam már gondolkodni, Jake nevét üvöltöztem. Aztán hangom egy sikításba ment át, mikor megcsúsztam egy sár tócsában. Kiszaladt lábam alól a talaj és a fenekemre ültem. Egy pillanatra megszeppentem, majd hátrahőköltem és a számhoz kaptam a kezem. Jake koszosan és csupaszon feküdt velem szemben. Teste telis-tele volt mély hegekkel. Vadul szuszogott, miközben üldözött tekintettel nézett rám.
Úristen Jake – nyögtem és egy mozdulattal már arcánál teremtem. A kezem közé akartam venni, de ő mintha félt volna, hátrébb húzódott és megtámaszkodott két könyökén. Visszavonhatatlanul kitörtek belőlem a könnyek.
- Jake, mi történt? - néztem rá most már én is ijedt tekintettel. Nem mertem újra közeledni a remegő, több sebből vérző test felé. Végre egy kicsit enyhült izmainak feszessége.
- Sajnálom – suttogta, de közben alig mozdult a szája. Majd egy pillanattal később rám vetette magát. Forró testével magához szorított, és én is átöleltem miközben már görcsösen sírtam – sajnálom, sajnálom, sajnálom – ismételgette, hátrébb kellett hajolnom, hogy leállítsam
- Jake mi történt? Mit sajnálsz? - végre összeszedte magát. Egy pillanatra lecsukta a szemét, majd mély levegőt vett. A remegése egy árnyalatnyit gyengült.
- Nessie kérlek, nem inkább könyörgök, hogy kerülj el
- Mi?! - hátra vetődtem olyan lendülettel, hogy éppen meg tudtam támaszkodni két kezemen
- Ne gyere a közelembe érted? Bármi történyék is. Kerülj el. Ígérd meg, hogy megteszed
- Jake, nem vagy jól. Gyere, elviszlek Carlise meggyógyít – felé nyúltam, de elcsapta a kezem, olyan erővel, hogy visszakaptam és rászorítottam a másikat. Úgy éreztem eltört a csont. Remegő kezével újra utánam nyúlt és simogatni kezdte, a csuklóm.
- Látod Nes, veszélyes vagyok. Nagyon veszélyes. Nem tudok uralkodni magamon, nem lehetek a közeledbe. Senkiébe – egy pillanatra elnézett, majd dühödt tekintettel fordult vissza – bármit teszek és mondok felejtsd el. Ha szavakkal bántalak az még mindig jobb, mintha … próbállak elkerülnék. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. De te felejts el. Ne, inkább hidd hogy meghaltam. Azt akarom, hogy emlékezz, rám. Régről, amikor még minden rendbe volt
- Most is minden rendbe jön Jake – nyöszörögtem, vékony magas hangom
- Nem, ezen nem lehet változtatni – szeme újra nagyra nyílt és könnyfólia lepte be. Olyan tiszta volt a tekintete, mint amilyenek hónapok óta nem láttam. Szabad kezével végigsimította arcom és tarkómat megfogva magához húzott. Majd megcsókolt. Mint egy mindent elsöprő atomrobbanás. Csukott szemeim mögött végigpörgött a múlt. Az első pillantás, a közös vadászatok, a felhőtlen boldogság....Aztán elvágták. Jake elhúzódott, a meseszép csók helyén csak a kietlen puszta maradt. Ami talán sosem heveri ki a robbanás, rémséges utóhatásait.
- Kérlek kislány, ha nem akarod, hogy szenvedjek. Akkor hallgatsz rám. Most pedig menj vissza a kocsihoz – már csak egyik kezével ölelte puhán sebesült csuklóm. Alig éreztem a fájdalmat.
- Nem, nem megyek vissza. Nélküled sehova – zokogtam, miközben lassan húzta le kezét az enyémről. Ahogy figyeltem, eszembe jutott, az első nap az iskolában és még előtte sok más búcsúzás, amikor így próbáltuk húzni az időt. Ahogy egymáshoz értek új hegyeink, belőlem egy hangos nyögés tört ki – Ne-e-e Jake – ráztam esetlenül a fejem. Miközben ő feltápászkodott és hátra se pillantva nekiugrott az égnek. Egy pillanattal később már a vöröses-barna farkas állt előttem. Elázott bundával és szomorú szemekkel. Tétován lépkedett párat, majd visszajött hozzám. Orrával bökdösni kezdett, miközben fájdalmasan nyüszített. Nem akart az erdőben hagyni. …n mintsem törődve ezzel, a nyakába csimpaszkodtam és belemarkoltam a vastag szőrbe. Utolsó mentőövként elővettem ritkán használt képességem. Vetíteni kezdtem neki a közös emlékeink. Abbahagyta a bökdösést és fejét lehajtott, hogy még jobban át tudjam ölelni. Egy pillanatra azt hittem észhez tért, de utána prüszkölve elhajolt és hátrált pár lépést. Fejével az út felé bökött. Szükségszerűen arra néztem. Fred sziluettjét megláttam a szélső fák tövében, ahogy félve pislákol az erdő fele. Messziről hallottam elhaló hangját is. Mire visszakaptam szemem a farkas eltűnt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés