12. fejezet – Változás

Lent feküdt egy kosárban, a földön.
Amint megpillantottam valami földöntúli melegség vonult végig a testemen és megragadt a szívemnél, mely már nem dobogott, mégis szeretett.
A kosárban egy aprócska lényt véltem felfedezni…
Egy kisgyermeket pillantottam meg az aprócska kosárban, bebugyolálva. Olyan szép volt és olyan békésen aludt.
Hirtelen azonban megpillantottam valami fehér papírszerűséget…
Egy levél volt.
Elolvastam.
„Tudom, hogy mik maguk és szeretném, ha gondját viselnék az unokahúgomnak. Az anyja belehalt a szülésbe. Én nem tudom felnevelni, mert ő egy félvér. Az apja vámpír volt. Nem tudom, hogy milyen szükségletei vannak, ezért is döntöttem úgy, hogy inkább önökre bízom. Maguk mégiscsak jobban fel tudnák nevelni. Ráadásul meg lenne mindene. Mivel én szegény is vagyok, nálam nem lenne jó sorsa. Kérem, vigyázzanak rá és szeressék őt. Kérem!”
A levél megdöbbentett.
Egy félvér? Olyan is létezik? A vámpíroknak lehet gyerekük?
Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de hirtelen a szél fújni kezdett, és nem akartam, hogy a kislány - mert az volt - megfázzon, így bevittem a nappaliba.
Még mindig gondolkoztam. Eddig nem is foglalkoztatott az, hogy nekem gyerekem legyen, de most, hogy a lehetőséget „tálcán kínálják”, talán nem utasítanám vissza. De ekkor eszembe jutott Edward.
Ő vajon mit szólna ehhez? Ha már nem lehet közös gyerekünk, akkor nem fogadhatnánk be egy félvért? Végülis ő nem teljesen ember.
De, miket is beszélek itt?!
Még, ha nem is teljesen ember, de részben az. Nem akarom kockáztatni, hogy baja legyen. Bár, újszülött vámpír létemre eléggé bírtam az emberek közelségét, mégsem voltam benne biztos, hogy soha se bántanám ezt a csöppséget.

Ekkor ránéztem arra az édes kis arcára és egyszerűen nem bírtam lemondani róla. Már tudtam, hogy soha nem fogom bántani.
De mégse maradhat itt, mert nem tudom, hogy mit szólna hozzá Edward.
Talán örülne neki – lelkesedtem magamban.
De mi van, ha nem? – gondolkoztam tovább.

Felvettem a kosárban alvó kisbabát a karjaimba.
Sajnos pont rosszkor, mert ekkor jött be Edward az ajtón, aki amint meglátott a kicsivel a kezemben, döbbent arcot vágott és megfagyott a mozdulatában.

Én letettem a babát a kezemből és Edward felé mentem, aki még mindig nem mozdult.
Mikor megsimítottam az arcát felocsúdott és düh jelent meg a szemében.
- Mit keres itt ez a gyerek? – kérdezte szinte kiabálva, de szerencsére úgy tűnt, hogy a kislány mélyen alszik.
- Valaki itt hagyta az ajtónk előtt egy kosárban.
- Ne akard nekem bemagyarázni! Mondd el az igazat!
- De ez az igazság. – Könyörgőn néztem a szemébe, hogy higgyen nekem.
Arca hirtelen megváltozott és a tekintete is lágyabb lett.
- Rendben. Elhiszem – mondta és megölelt – Sajnálom, hogy először nem hittem neked, csak mikor megláttam a gyereket, azt hittem, hogy… nem is tudom, mit hittem.
Szinte belebújtam a karjaiba, de egyszercsak elengedett és újra beszélni kezdett.
- A gyereket nem tarthatjuk meg, akárhogy is került ide! – mondta határozottan.
- De ő egy…
- Mi, Bella, mi?! Ő egy ember és nem tarthatjuk meg, mert csak veszélyeztetnénk! – Szakított félbe. Az elejét szinte hadarta, majd a végét már csak suttogta és fájdalmas képet vágott.
- Edward! – szólítottam meg – Ez a gyerek nem ember. – Kérdő tekintetét látva folytattam. – Ő egy félvér.
- Félvér? – kérdezte meghökkenve.
- Ez állt a levélben – válaszoltam.
- Milyen levél?
- Ami a kicsi mellett volt és benne minden le van írva arról, hogy miért hagyják el.
- Ezt eddig mért nem mondtad? – kérdezte.
- Mert nem hagytad, hogy elmondjam.
- Oh – mondta, majd sóhajtott egyet. – Hol van az a levél?
Elővettem a levelet és odaadtam Edwardnak.
Ő is elolvasta.
Mikor végzett az elolvasásával, felém fordult kérdő tekintettel.
- Egy vámpírnak lehet gyerek?
- Én is ugyanezen gondolkoztam miután elolvastam, de ezek szerint igen.
Edward ezek után már nem mondott semmit. A szobát a csönd vette birtokába hosszú percekig.
Végül nem bírtam tovább és rákérdeztem.
- Mi lesz a kicsivel? – Adtam hangot annak, ami a szívemet nyomta, de féltem a választól.
Úgy megkedveltem ezt az aprócska lényt ezalatt a kis idő alatt is, hogy nem szívesen szakadtam volna el tőle. Én meg akartam tartani, de nem voltam benne biztos, hogy Edward is így gondolja. Csak vártam, hogy végre válaszoljon, de úgy éreztem magam, mintha a saját kivégzésemen lennék jelen, ahol a hóhér ad egy utolsó lehetőséget arra, hogy halál vagy szabadulás. Most Edward volt a hóhérom, ami elég abszurdnak hangzik, de átvitt értelemben mégis az volt.
Nem akartam már e kisgyermek nélkül „élni”, akit máris lányomnak tekintettem.
Edwardon láttam, hogy gondolkodóba esett. Fel-alá járkált, de hangtalanul, így a baba még mindig nem ébredt fel.
Én szinté belemélyültem a gondolataimba. Ezért is lepődtem meg, amikor Edward hirtelen előttem termett.
Mélyen a szemembe nézett és úgy kezdett el beszélni.
- Nézd, azt hiszem, hogy ezt meg kéne beszélni a többiekkel is, de ha mindenki belemegy, akkor felőlem rendben.
Annyira boldog voltam és úgy láttam Edward is. Szorosan magához húzott.

- Ideje mennünk – mondta néhány pillanattal később Edward, mire bólintottam és felkaptam a karomba az ekkor még mindig alvó gyermeket és elindultunk a Cullen ház felé.

Útközben nagyon ideges voltam. Egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha nem egyeznek bele.
Egyszerűen az a tudat, hogy el kell válnom ettől a kis „tündértől”, kétségbeejtett.
Közeledtünk a Cullenekhez.
- Elhoztad a levelet? – kérdezte.
- Igen, itt van – mondtam és felmutattam.
- Akkor jó. Nem hinnék el, ha nem olvasnák a levelet.
- Mint ahogy te sem hitted el – sóhajtottam.
- Mondtam már, hogy sajnálom, de elég furcsa volt ez az egész helyzet. Gondold csak magad a helyembe!
Így is tettem. Elképzeltem, ahogy belépek a szobába. Edward szemén keresztül láttam mindent. Láttam magamat, ahogy egy gyereket tartok a karomban. Egy olyan gyereket, aki embernek néz ki első ránézésre.
Hát, innen nézve már eléggé más ez a szituáció.
Megértem Edwardot hogy mért reagált így. Egyszerűen nem akarta, hogy bárkinek is veszélyt jelentsünk és azt meg, hogy mit hitt arról, hogy hogyan került oda a kicsi, nem akarta elmondani.
Talán azt hitte, hogy én hoztam el valahonnan. De ezt csak nem feltételezhette rólam. Vagy mégis?
Na, mindegy. Megértem és kész. Nekem sem lett volna ínyemre ez az egész, ha a helyzet fordítva van.

Elmélkedésemből Edward riasztott fel.
- Be kéne mennünk.
Észre se vettem, mikor értünk oda a házhoz.

Beléptünk a nappaliba, ahol ott volt Esme, Alice, Carlisle, és Emmett.
Jöttünkkor mindenki megmerevedett és ránk emelte tekintetét, majd a karomban alvó kislányra.
- Mégis mit csináltok azzal a gyerekkel? Ő egy ember és… - kezdte Carlisle, de Edward félbeszakította.
- Ő nem egy embergyerek. – Mindenkitől egy hitetlenkedő pillantást kaptunk. – Ő egy félvér és van bizonyítékunk. – Rámutatott a levélre, ami ekkor már az ő kezében volt.
Lehívtuk a nappaliba Rosalie-t és Jaspert, akik a szobájukban voltak.
Mikor már ők is itt voltak, felolvasta, mire mindenki kérdőn nézett ránk.
- Valaki otthagyta az ajtónk előtt és ez a levél ott volt mellette – magyaráztam, hátha így érthetőbb, hogy hogyan is került hozzánk a kicsi.
- Nos, ha így áll a helyzet, akkor… - Edward megint félbeszakította Carlisle-t.
- Sajnálom, de ezt muszáj elmondanom. – Nézett Carlisle felé, aki bólintott egyet, mire Edward folytatta. – Bellával meg szeretnénk tartani ezt a kisbabát, de kérnénk a beleegyezéseteket.
Úgy láttam, hogy ezen mindenki elgondolkodott, aztán vártunk, hogy elmondják a gondolataikat a helyzetről.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés