„Ki vagy te?” Azóta nem hagyott nyugodni ez a gondolat, amióta kimondta. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy nem emlékszik rám. Annyi mindent éltünk át együtt; annyi minden történt velünk, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez mégis megtörtént. Nem, nem lehet! Éppen megtaláltam, és most meg elvesztem. Akaratlanul igaz, de elvesztem, úgy látszik még a Sors is ellenem dolgozik. Hát igen… egy ilyen szörnyeteg, mint én, hogyan gondolhattam, hogy egy olyan ember, mint Bella, mellette maradhasson? Túl sokat képzeltem. Nem szabadott volna hiú ábrándokba kergetni magamat. Erről az egészről is én tehetek. Ha nem megyek el vadászni, én vittem volna el Seattle-be, és nem lett volna meg a baleset. Talán… talán Bellának jobb így, hogy nem emlékszik rám. Így legalább nem kell velem törődnie. Ami pedig engem illett, csendben figyelem, és ha talán valami baj lenne, ott leszek, és segítek. Többet nem tehetek. A kórházban is látszott rajta, hogy fél tőlem. Remélem sikerül neki megtalálni a boldogságot, mert ez a legfontosabb. Ekkor kopogást hallok a szobaajtómon.
- Gyere – szólok ki Alice-nak, hiszen tudom, hogy ő az.
Erre a szokásos könnyed, ruganyos járásával besétált.
- Edward, - kezdte, - nem bírom nézni, ahogy napok óta emészted magad! Nem te tehetsz róla! Nem…
- De, én tehetek róla! Csakis én! – álltam fel a kanapéról, ahol eddig ültem, - Alice! Ha nem megyek el, akkor vadászni, akkor ez az egész nem történik meg! – emeltem fel a hangomat.
- Nem tudhatod.
- Emlékszel csak egy olyan esetre, amikor baleseteztem? – kérdeztem gúnyosan, mire nővérem lehajtotta a fejét, és a padlót kezdte el fürkészni. – Kérdezhetek valamit?
Bólintott.
- Hogy-hogy nem láttad előre? – kérdeztem meg azt, ami már napok óta foglalkoztatott.
Újra rám nézett.
- Valószínűleg azért, mert az utolsó pillanatban határoztál úgy, hogy elmész, és Bella is akkor döntötte el, hogy elkocsikázik Seattle-be. Nem volt elég időm, sajnálom – fejezte be szinte suttogva.
Nem tudtam mit válaszolni. Most már teljesen biztos voltam abban, hogy én vagyok hibás.
- Az Isten szerelmére Edward! Nem te tehetsz róla! – kiabált Alice, - Bármikor történhetett volna vele valami hasonló. Például, amikor napos időben nem mész iskolába, akkor is érhette volna baleset. Értsd meg…
Elegem volt már Alice magyarázkodásból, így félbeszakítottam:
- De nem akkor történt – csupán ennyit mondtam, majd kiugrottam a szobaablakomon, és az erdő felé vettem az irányt.

***

Gyorsan telt el az az egy hét, gyorsabban, mint képzeltem. Arra eszméltem fel, hogy Charlie kocsijában ülök, és hazafelé tartunk. Az elmúlt egy héten sorban jöttek a látogatók, még Renee is eljött megnézi, hogy vagyok. Jacob pedig szerdán jött be, nagyon jól esett, hogy megnézte, hogy vagyok. Elég jól elbeszélgettük az időt. A legkülönösebb látogatóm mégis Alice Cullen volt. Amikor ott volt állandóan nevettünk, és önfeledten beszélgettünk. Teljesen más volt, mint testvére, Edward. Azt hiszem, egész jóban lettünk, el is hívott magunkhoz, szombatra, vagyis holnapra. Még nem döntöttem el, hogy elmegyek-e, azt mondtam, hogy este majd telefonálok. Igazából nem tudtam, hogy jó ötlet-e megismerni őket, mert olyan… furcsák. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de így érzem.
Apa bevitte a táskámat helyettem a szobámban, így nekem csak fel kellett mennem. Igazság szerint, mindent megcsinált, csupán egyetlen szavamba került. Pedig most már, egész jól vagyok, leszámítva a fejfájást, de mondhatjuk úgy, hogy ahhoz szinte már hozzászoktam. Jólesően nyugtáztam, hogy végre a saját ágyamban pihenhetek. Igaz, még csak délután volt, de nem tudtam semmit csinálni, meg hát Charlie is azt mondta, hogy nyugodtan pihenjek le, ezért így is tettem. Lehunytam a szemeimet, és próbáltam kiűzni a fájdalmat a fejemből, ami egyre csak hasogatott.
- Bella, ébredj! – ébredtem apám rázogatására.
- Hm? – nyitottam ki a szemem.
- Jacob lent vár – csak ennyit mondott, aztán kiment.
Lassan kecmeregtem ki az ágyamból, majd ránéztem az órára, fél öt volt, ezek szerint körülbelül két órát aludtam, fényes nappal. Kezdek ellustulni…
Próbáltam a lehető leggyorsabban lemenni a lépcsőn, nagyon örültem, hogy Jake itt van.
- Szia! – üdvözölt, kivillantva hófehér fogait.
- Helló! – köszöntem vissza én is mosolyogva.
- Hogy vagy?
- Köszi, egész jól, csak még fáj a fejem – válaszoltam, miközben leültem a kanapéra, mert ha sokáig álltam volna, félő lett volna, hogy megszédülök.
- Nem adtak rá valami gyógyszert? – tette fel a szokásos kérdést, amit legalább vagy húszszor hallottam.
- Adni adtak, csak nem használ.
- Értem. És hogy telt el a kórházi hét? – kérdezte, miközben szorosan leült mellém a kanapéra. Ennek hatására, nem tudom miért, de olyan érzésem támadt, mintha távolabb kéne húzódnom. De ez akkora butaság, hiszen Jacob az egyik legjobb barátom. Belenéztem szemeibe, melyek kérdőn néztek vissza rám. Ez után rájöttem, hogy még mindig a válaszomat várja.
- Bocsi, csak kicsit elgondolkodtam. – szabadkoztam. - Hát igazából eléggé unalmas volt, de a jó dolog az, hogy összebarátkoztam egy aranyos lánnyal – fejeztem be mosolyogva.
- És ki az? – kérdezte Jacob mosolyogva.
- Alice Cullen – válaszoltam egyszerűen, mire arcáról egyből leolvadt a mosoly. – Valami rosszat mondtam?
- Nem, semmit. – keményedtek meg vonásai. – Bocsi Bella, de mennem kell. Majd találkozunk! – ült fel, és az ajtó felé vette az irányt, mire a karja után nyúltam.
- Kikísérlek.
- Rendben.
A házból kiérve nem láttam semmiféle kocsit, vagy bármit, amivel Jake hazamehetne.
- És mivel mész haza?
- Gyalog. Nincs olyan messze – válaszolta, miután kínos csend állt be közénk, amit végül ő tört meg:
- Hát akkor, szia! – köszönt, majd nagy meglepődésemre, közelebb jött, és egyszerűen megölelt. Hirtelen lefagytam. Nem tudtam mit csináljak. Végül is nem az nyugtalanított, hogy megölelt, hanem az, ahogy ölelt; nagyon szorosan, nem úgy, ahogy egy barátot szokás. Végül nem tudva mást, visszaöleltem.

***

Igazából a rétünkhöz mentem, nem tudom miért, talán átérezni a közös emlékeket, melyek még mindig erősen, és szinte életszerűen éltek bennem. A szerelmünk nem örökké tartott, de annál többet adott. Legalábbis nekem, és remélem Bellának is. Mondhatjuk úgy egy kis színt vitt szürke hétköznapjaimba, és ezért csak köszönettel tartozok neki. Talán még a szokásosnál is több boldogság jutott nekem, egy ilyen szörnyetegnek, és ezt a pár hónapot sohasem felejtem el, amíg létezek. Hirtelen felindulásból otthona felé vettem az irányt. Látni akartam, ha még csak egy perce is; ha még csak titokban is, de látni akartam. Gyorsabban futottam, mint szoktam. Elöntött valami kellemes érzés, hogy újraláthatom. Kevesebb, mint öt perc alatt megérkeztem az utcájukhoz, és értem el a házukat. De ott olyat láttam, ami mindig emlékeztetni fog valamire: Bella és én már nem tartozunk össze. Jacob volt az. Ölelte Bellát a bejáratnál, úgy, ahogy én szoktam. Hirtelen hatalmas féltékenység lobbant bennem, az indián fiú iránt. Már majdnem elindultam feléjük, mikor rájöttem: semmi okom rá, hogy féltékeny legyek. Inkább örülnöm kellene, amiért Bella megtalálta a boldogságot. De valahogy mégsem ment. A szívem mintha kettészakadt volna. Ez talán még rosszabb volt a szürke, egyhangú létezésnél is. Nem akartam tovább nézni, sem most, sem máskor, így hazafelé mentem. Elmegyek Alaszkába, és ha már ő elment, visszajövök. Nem maradhatok itt! Nem! Gyorsan szálltam be Volvómba, majd felbőgettem a motort, de meghallottam egy hangot:
- Edward!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés