Renesmee

A napok gyorsan teltek, már csak egy hónap maradt a szünetből, és nemsokára suliba kell mennünk. Csak Jacob és én leszünk a suliban, hiszen a többiek végzőst játszottak, és most főiskolára mennek anyuval együtt. Egy kicsit tényleg különös lenne, ha ennyien lennénk. Most már hivatalosan is Renesmee Carlie Cullen leszek a suliban, azt mondjuk, hogy örökbe fogadott Carlisle és Esme, pedig tudjuk, hogy nem így van. De azt mégsem mondhatjuk, hogy a tavaly végzett Edward Cullen lánya lennék, nemde bár?

Éppen anyuval ültünk a teraszon, mikor apu csatlakozott hozzánk. Megcsókolta anyut, majd egy puszit nyomott az arcomra. Nagyon jól esett.

- Mit szólnátok hozzá, ha holnap mi hárman elmennénk kirándulni az erdőbe? Igazi családi piknikre.

Szóhoz sem jutottam, annyira fellelkesedtem az ötlettől.

- Szuper! – találtam meg a hangomat, apa nagyon örült a reakciómnak, majd anyura nézett.

- Bella?

- Remek ötlet – felelte mosolyogva. – Csak váratlanul ért.

- Akkor ezt megbeszéltük! – csapta a tenyerét össze Edward, és nagyon boldognak látszott. – Alice napsütést jósolt, de megnyugtatott, hogy senki sem fog meglátni minket.

- Akkor mi itt a kérdés? – kérdeztem.

- Udvariasság is létezik – felelte Edward nevetve. – Ha nemet mondotok, akkor is rábeszéltelek volna titeket.

- Oh… kár, hogy elmondtad – biggyesztette anyu a száját. – Legalább fennmaradt volna az illúzió, hogy van választási lehetőségünk…

- Ez van… Ezt kell szeretni.

Verőfényes sütött a nap, mikor végre indulni készültünk. Alice mindenkit megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, és hogy remekül fogjuk érezni magunkat, majd cinkosan apura nézett, amit nem tudtam mire vélni.

- Mehetünk, hölgyeim? – kérdezte Edward mosolyogva.

- Persze – felelte anya és rám mosolygott. A tekintetében szeretet volt minden mennyiségben, és én is hasonló pillantással válaszoltam.

Sok osztálytársam volt, akiknek elváltak a szülei, és én mindig úgy gondoltam, hogy nekik legalább vannak szüleik, még ha külön váltak is. Hiszen így is ugyanúgy szeretik őket, csak nem együtt, hanem külön-külön. Most kezdem csak megérteni, hogy mit éreztek ők akkoriban. El sem tudnám már képzelni azt a világot, melyben anyu és apu nem szereti egymást, mert ez a világ nem létezik, és nem is fog soha.

Már az első pillanattól fogva csodálattal néztem rájuk és a belőlük áradó színtiszta szerelemre. Gyönyörűek voltak és boldogok, sőt még a vámpír szépséggel is rendelkeztek. Azt is észrevettem, hogy Edward másképpen ragyog azóta, hogy Bella ismét vele van, sokkal szebb, sokkal gyönyörködtetőbb.

Nem csodálom, hogy mikor együtt jártak suliba, mindenki irigyen figyelte őket, mert náluk nincsen tökéletes pár, őket egymásnak teremtette az ég, és az Isten. Hiába szenvedtek annyit, hiába választotta el egymástól őket a sors, ők mindig egymásra találnak, és az érzelmeik erősek, mindent kibírnak.

Csak nekik adatott meg ez a tiszta szerelem? Vagy számomra is létezik Jacob személyében? Vajon, mi is így nézünk egymásra?

Lehet, de nem tudhatom. Nem látom magam kívülről, csak Jacob ragyogó szemei adhatnak némi támpontot. Olyan érdekesen tud rám nézni, és ezt nem tudom még kiismerni. Talán pár év múlva már jobban átlátok rajta és az érzésein, de így gyakran bizonytalan vagyok.

Ami nem jó, főleg ha a szerelmed is észreveszi… És akkor jön a magyarázat…

- Relie? Merre jársz? – lengett előttem egy kéz, melyhez apa teste párosult.

- Hm? Mi?

- Épp azt mondom, hogy sétáljunk, vagy fussunk a tisztásig? – tette fel a kérdést még egyszer, most hogy már én is figyelek.

- Szerintem sétáljunk – kezdeményezte anyu.

- Szerintem odafelé fussunk, és visszafelé sétáljunk, na?

- Oké – bólintottak rá egyszerre, és ezen felnevettek.

Nagyon jó érzés volt, hogy a szüleim szeretik egymást, de egy kicsit idegesítő, hogy ennyire rajonganak egymásért, és talán egy cseppet elhanyagolnak…

Áh… Hogy gondolhatok ilyesmire?

A nap sütött, a madarak vidáman csiripeltek, és nagyon jó kedvem kerekedett. A napsütés még szebbé tette a szüleimet, és nem győztem betelni a látványukkal. Ahogy elnéztem, ők is így voltak vele, csak ők egymással. Én ugyanolyan voltam napsütésben, mint felhős időben. Én nem voltam teljesen vámpír, nem ittam vért, így csillogni, sem csillogtam.

Edward végül leterítette a plédet, és mi ráültünk, majd gyönyörködtünk egymásban és a tájban, melynél szebbet el sem tudok képzelni.

Hirtelen egy kép tárult elém…

„Ugyanezen a réten feküdtünk, de nem a szüleimmel voltam. Először meg sem ismerem őket, akiket láttam a réten. Aztán közelebb mentem, az egyik fiú csiklandozni kezdte a lányt, aki felkacagott. Felismertem benne a saját hangomat, és egyre jobban érdekelt, hogy mit látok még.

- Ne! Ne, Jacob! Hagyd abba! – visítoztam, mint egy kisgyerek. A mellettem ülő kisfiú felnevetett, a kislány szótlanul figyelt minket.

Mikor tudatosult bennem, hogy én és Jacob vagyunk két kisgyerekkel villámgyorsan mentem közelebb.

Jacob megcsókolt, erre a kisfiú felkiáltott fintorogva…”

A hangját már nem hallottam, anyu rázogatott aggódva, és visszatértem a jelenbe. Anyu és apu aggodalmasan figyeltek.

- Jól vagy? Úgy elbambultál, nem reagáltál semmire – kezdte Bella.

- Jól vagyok. Ne haragudjatok, csak elbambultam.

- Jacobra gondoltál? – kérdezte Bella cinkosan, mire Edward felmordult, de nem szólt semmit.

- Igen – feleltem végül, csak így tudtam megnyugtatni őket. Végül is részben igaz volt, Jacob is ott volt. De halványlila gőzöm sincs, hogy mik ezek a képek. Kik voltak azok a gyerekek?

Az eset hamar feledésbe merült, a felhőtlen jókedv átvette mindennek a helyét, én is megfeledkeztem a sokkoló képekről, és élveztem a délutánt.

A réten remek pikniket tartottunk, beszélgettünk, többnyire rólam. Be nem állt a szánk, vagyis inkább az enyém, mert ők kérdeztek, én válaszoltam. Akármennyire is furán hangzik, de nekem jól estek a kérdéseik, és eloszlott bennem a mellőzöttség érzése.

- Indulni kéne, alkonyodik… - mondta mosolyogva anyu, és apura kacsintott.

- Az alkonyat a legszebb napszak – sóhajtotta apa.

- Miért? – kérdeztem értetlenül.

- Az alkonyat a szerelem és a vámpírok napszaka.

- Aha… - világosodtam fel. – Tehát a tiétek.

- Végül is… igen… - nevetett fel anya.

Mikor hazaértünk üres volt a ház, a többiek vadászni mentek, és írták, hogy ne várjuk őket, mert messzire mennek.

- Átmehetek Jacobhoz? – kérdeztem a szüleimet.

- Persze, kicsim. Menj csak – felelte anya, és én nem haboztam.

Elköszöntöm, felkaptam a szekrényről egy pulcsit, és útnak indultam.

Bella

Éreztem, hogy Edward tervez valamit, de ötletem se volt arról, hogy mit. Éreztem, hogy valamit titkol, de úgy gondoltam, hogy nem faggatózom. Majd elmondja, ha akarja.

Akkor vettem csak észre, hogy Edward nincs mellettem, mikor Renesmee elindult Jacobhoz. Nem szívesen engedtem el ilyen későn, de láttam rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást, így elengedtem, hadd élvezzék az estét.

Edward még mindig nem volt sehol.

- Edward? – kérdeztem hangosan.

Válasz nem érkezett.

Hirtelen egy matató hangot hallottam a hálószoba felől, így elindultam, felkészülve mindenre. Mindenre? Ötletem se volt, hogy mi folyik itt.

Halkan benyitottam a szobába, abban a pillanatban, hogy az ajtó nyikorogva kinyílt zongoraszó hangzott fel a lemezjátszóból. Edward dalai voltak, melyeket még sose hallottam.

Voltak köztük szomorúbb és vidámabb dallamok is, de teljesen elámultam a hangok tökéletes összecsengésén.

Aztán mikor szemügyre vettem a szoba többi részét, még jobban elámultam. A földön rózsaszirmok hevertek szanaszét, a szoba tele volt vörös rózsákkal, még az ágyon is volt belőlük. A szobában sötét volt, csak gyertya világított, romantikus összképet adva. De a legszebb az Edward volt.

Lágy mosollyal az arcán feküdt az ágyon, és rettentő gyönyörűség öntötte el elkárhozott lelkemet.

- Csatlakozol? – invitált az ágy felé lágy, csilingelő hangon. Azt hittem, hogy Edward már soha többé nem fog elkápráztatni, hiszen vámpír vagyok.

De tévedtem.

Ösztönösen éreztem, hogy most következik életem egyik legszebb pillanata.

Bizonytalan mozdulattal indultam az ágy felé, majd Edward mellé feküdtem, aki végig engem figyelt ragyogó szemekkel.

- Nem tudtam, hogy hogyan okozzak kellemes estét neked, rengeteget agyaltam rajta. Aztán arra gondoltam, hogy a helyedbe képzelem magam, és remélem, hogy eléggé kiismertelek ahhoz, hogy sikeresen a kedvedben járjak. Az összes dalt neked írtam, mindegyik hozzád szól. Vannak köztük szomorúbbak is, de szerintem nem lettek rosszak, hiszen te ihletted őket. Alkonyat van, ezért is akartam, hogy most érjünk haza. Mert ez miénk, a mi napszakunk.

- Igen – leheltem.

- Szeretlek Bella, én örökké veled akarok lenni, és persze a lányunkkal. Másra nem vágyom. A mi esetünkben az örökké mást jelent, mint az embereknél. Nálunk ez tényleg örökre szól, az idők végezetéig. Ezért kérlek, fontold meg a válaszod, miután feltettem a kérdést. Bella Swan, leszel a feleségem? Velem leszel örökké? – kérdezte, és én azt hittem, hogy ott helyben elájulok.

Edward tényleg engem akar, örökké.

- Nem – feleltem végül, mire az arcáról eltűnt a mosoly, és mélységes csalódás és döbbenet jelent meg rajta. Bűntudatom támadt, de nem mondhattam mást. – Sajnálom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés