Minden izmom megfeszült, ahogy vártam az érkező ellenséget. Mert már tudtam, hogy mi az, amivel hamarosan szembe kell néznem. Pár másodperccel később a tisztásra egy hatalmas farkas lépett ki. Fekete bundája ázottan tapadt a testéhez, hófehér fogait morogva rám vicsorította. Én sem tettem másként. Egy jó darabig acsarogva méregettük egymást. Nem értettem. Mégis mit keres itt egy vérfarkas? Még gondolkodni sem volt időm, amikor a dög hatalmas erővel nekiugrott a mellkasomnak, és jó mélyen felhasította a kőkemény bőrömet. Dühösen lerúgtam magamról, majd fölé kerülve legyőztem minden undorom, és beleharaptam a nyakába. Az „állat” fájdalmasan felüvöltött, majd hatalmas mancsával egy fának csapott engem. A fa, derékban kettétört alattam, de még levegőt venni se volt időm, a vérfarkas már megint fölém került. Karmaival ezúttal a nyakamat sértette föl, mire felüvöltöttem. Be kellett látnom, hogy elég erős egy dög. Megpróbáltam lerúgni magamról, de nem sikerült.

A következő pillanatban azonban már nem éreztem magamon az iszonyat nagy súlyát. Az eddig összenyomódott tüdőmbe most beáramlott a friss oxigén, bár a szétmarcangolt mellkasom miatt ez nem volt valami kellemes érzés. Köhögni kezdtem, ami egy vámpírnál nem gyakran fordul elő. Megpróbáltam felülni, de két erős kéz határozottan visszanyomott a sárba.

- Ne mozogj! – Ethan hangja remegett a dühtől. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy rám mérges-e. Fekete szemeivel végigmérte a mellkasom és a nyakam, majd ujjait leheletkönnyen végigjártatta a sebek peremén.

- Hogy kerülsz ide? Nyomkövetőt tettél rám? – nyögtem, miközben apám újból visszanyomott a latyakos földre. Most komolyan, szerinte ilyen fantasztikus érzés sárban fürdeni? Bár az emberek egy csomó pénzt kidobnak ezért…

- Nem, csak beállítottam a GPS-t vámpírkereső üzemmódba – morogta Ethan, majd a karom alá nyúlva segített felülni.

- Igyál! – jött a határozott parancs a bal oldalamról. Elképedve konstatáltam, hogy Edmund is mellettem térdel, a karjaiban egy kimúlt őzt tartva.

- Mi van, kivezényeltétek a gyalogságot? – Edmund csak rám mordult, így inkább gyorsan engedelmeskedtem neki. Nem volt nehéz betartani, ahogy megéreztem a vér bódító ízét, vörös köd lepte el az elmémet, és meg sem álltam, amíg Edmund már csak az állat száraz porhüvelyét tartotta hatalmas karjaiban. A sebeim persze ezek után már szinte rekordsebességgel gyógyultak. Jóllakott érzéssel egyenesedtem fel. Bátyám vigyorogva arrébb rakta a pórul járt őzet. Ethannek már nem volt ilyen jó kedve, helyette aggodalmas arccal segített felállni.

- Nyugi apa, egyedül is megy… - jegyeztem meg, mire megenyhült tekintettel elengedte a karom.

- Ne haragudj, az, az ütés egy kicsit túlzás volt – nézett rám bocsánatkérően. Oké, elvesztettem a fonalat. Hogy jön ez most ide? Ja, hogy azt hitte, hogy a pofon miatt…

- Nem, semmi baj! Nem azért rohantam el – tiltakoztam hevesen. – Csak gondolkozni akartam…

- Aszta, mikor tanultál meg? – bámult rám Edmund kikerekedett szemekkel, mire behúztam neki egyet.

- Figyelj, Connor – lendületből fordultam Ethan felé, miközben próbáltam Edmund lábát belekenni a földbe. – Beszélnünk kell. Nagyon fontos lenne.

- Oké, oké, értettem, már itt sem vagyok… - Edmund villámgyorsan eltűnt a fák között, de hirtelen feje még előbukkant a fenyők ágai közül. – ja, igen! Öcsi, ne gondolkozz túl sokat, még megárt! Tudod, lassan, fokozatosan tanul a vámpír…
Rámordultam, mire bátyám vigyorogva eltűnt valahol a zöld tengerben. Sóhajtva Ethanre emeltem a tekintetem.

- De ugye nem valami új módszert akarsz kikísérletezni rajtam? – pillantottam bizonytalanul az arany szempárba, mire apám gúnyos vigyorra húzta ajkait.

- Ki árult be?

Viszonoztam a vigyorát, majd levágódtam egy kidőlt fatörzsre, Ethan pedig követett. Egy darabig néma csendben ültünk, amit már én nem bírtam tovább.

- Ej, de tartalmas ez a beszélgetés… - Ethanre sandítottam, aki rám pillantott, majd kiegyenesedve egy hatalmasat sóhajtott. Hát, ez már nem kezdődik jól…

- Connor. Sejted, hogy miért támadott meg az a vérfarkas?

- Honnan tudjam? – morogtam. – Még nem nyílt alkalmam ismeretterjesztő könyveket olvasni a témában.

- Connor, ezt most légy szíves, vedd komolyan!

- Oké, oké… - a kezeimet összekulcsolva támaszkodtam a térdemre, miközben egy pillanatra sem tévesztettem szem elől Ethan tekintetét. – Szóval, halljam, mi a panasza?

- Szöveglopó… - morogta apám, majd az arca elkomorult, és lassan beszélni kezdett.
- Hallottál már a határról?

- A miről?

Ethan tekintete a távolba révedt, mintha valami régen tanult verset próbálna felidézni. Ujjait elmerengve támasztotta össze, a tartása hasonlított egy mesét mondó nagypapáéhoz. Lassan az eső is elállt, így felnéztem az égre. Szerencsére a felhők megmaradtak, így nem veszélyeztetett minket a nap. Bár ember úgy sem jár itt, egy vérfarkasnak meg a szagunk is elég… Ethan sóhajtva belekezdett.

- Majdnem száz évvel ezelőtt élt itt egy vámpírcsalád. Az életmódjuk egyedülálló volt, a vámpírtársadalomban még csak hasonlóra sem volt soha példa. Ők ugyanis állatvéren éltek.

- Csak nem… - bukott ki belőlem, mire Ethan bólintott.

- De igen, a Cullenek. Ha jól tudom, akkor még csak öten voltak. De ez igazából nem is lényeges. Sokkal fontosabb az, amit tettek. Vadászni jártak egy olyan területen, amit még nem ismertek – tekintetét végighordozta a moha lepte fákon és a sáros talajon. – Ám ellenségbe botlottak. Ugye emlékszel még a Quilite-törzs legendájára, a híres vérfarkas klánra?

Bólintottam. Azt a mesét nehéz lett volna elfelejteni, még ha kevésbé lett volna tökéletes a memóriám, azt a történetet bármikor betűről-betűre fel tudtam volna idézni. Elég megrázó volt azt hallgatni, hogy él egy faj, ami a mi elpusztításunknak szenteli a létezését. Na jó, nem akarnak ok nélkül lemészárolni (dehogynem), de nem is lettünk puszipajtások. Gondolatmenetemből Ethan hangja zökkentett ki.

- Szóval emlékszel, helyes. Nos, akkor nyilván azt sem felejtetted el, hogy a vérfarkasok az emberek védelmére születtek, velünk szemben. Bár ők csak ritkán fajulnak a tettlegességig, nem igazán tűrnek meg bennünket a környéken. Ez történ 100 éve a Cullen családdal. Ezen a területen összeakadtak a Quilite-törzzsel. Ám mielőtt harccá fajult volna a dolog, az úgynevezett vezetőjük, akit már ismersz…

- Dr. Carlisle Cullen? – csúszott ki a számon. Ethan helyeslően pillantott, majd folytatta.

- Szóval Carlisle nem akart semmilyen összetűzésbe kerülni a farkasokkal, ezért alkut ajánlott. Az alku szerint meghúztak egy bizonyos határvonalat. Ez a vonal választotta el -és választja el ma is- a vámpírok és a vérfarkasok területét egymástól. A határt tilos átlépni, ellenkező esetben a határ tulajdonosai ellenségként kezelik az illetéktelen betolakodót. A határ a Cullenek távozásával elfelejtődött, hiszen velük együtt távoztak a vérfarkasok is. De aztán Cullenék újra feltűntek, ezzel előhívva a Quilite-törzsben szunnyadó ősi vért. Mi meg csak olajak voltunk a tűzre.

- Ezek szerint, nekem pont ezen a határvonalon sikerült átszambáznom… - jegyeztem meg, mire csak egy gúnyos vigyor volt a válasz.

- Kellett neked ilyen messzire elkolbászolnod…

- Oké, meg volt a töri óra. De nem hiszem, hogy ez volt az, ami nem tűrt meg négynél több fület – Ethanre pillantottam, aki elmosolyodott.

- Nem, valóban. De ha már itt voltunk, gondoltam, ezt is megosztom veled, hogy többé ne kerülj ilyen helyzetbe.

- Megható, hogy aggódsz – horkantottam, mire Ethan ismét gúnyos hangnemet öltött.

- Ne bízd el magad, én csupán Racheltől félek. Ha egyszer azzal állítanék haza, hogy széttépett téged egy vérfarkas…

- Na jó… - vigyorogtam, de Ethan arcán ekkor már nyoma sem volt a korábbi jókedvnek.

- Oké, nyögd ki, mi a gubanc, megijesztesz…

- Szeretném tudni, hogy mi történt veled az erdőben. Jobban mondva veletek – apám várakozóan rám emelte arany íriszeit. Felsóhajtottam, és a térdemre támaszkodva egy távoli fát kezdtem fürkészni. Gondolatban újra magam előtt láttam a zokogó Heather megtört alakját, a fürkésző, mélykék szemeit… Megráztam a fejem, majd belekezdtem.

- Az ominózus föcióra után szükségem volt egy kis levegőre, hogy feldolgozzam a történteket. Mármint ugye a Cullenek… - Ethan bólintott, hogy érti. Folytattam.

- Szóval elindultam az erdőbe. Nem tudom, hogy hogyan, de végül egy tisztásnál kötöttem ki. És akkor ott volt ő… - emlékképek vetültek a retinámra, ahogy a mai délután eseményei rövid filmként peregtek le előttem. – Ott ült, és sírt. És annyira különbözött Evatól, és mégis annyira hasonlítottak… én… én nem bírtam ott hagyni. Beszélgettünk… - egy apró nyeléssel kihagytam a szatír-ügyet, bölcsebbnek láttam Ethant néhány részletből kihagyni.

- Aztán elindultunk hazafelé, illetve felajánlottam, hogy hazakísérem. De alig mentünk pár métert, amikor egyszerűen összeesett. Akkor bevittem a kórházba. Innentől tudod.

Néma csend telepedett közénk. Valahol egy madár kezdett csivitelni. Lehunytam a szemem, és a fejemet hátrahajtva élveztem, ahogy néhány gyenge napsugár utat tör magának a szürke felhők páncélján keresztül, és lágyan megcirógatták az arcomat. A gondolataim csak Eva és Heather körül forogtak. Az agyamban szinte villámsebességgel váltotta egymást a két lány arca. Eva, Heather, Eva, Heather, Eva, Heather, Heather…

- Beszéltem Dr. Cullennel. – Ethan felállt, és emberi tempóban kezdett sétálni visszafelé. Igen gyakran választjuk ezt a közlekedési módot önszántunkból, így tudtam, hogy még beszélni akar velem. Felálltam én is, és egy utolsót pillantva a határ környékére követtem apámat.

- És? Megbeszéltetek egy nagy családi sütögetést a hátsókertben? – motyogtam, mire Ethan arcán halvány mosoly suhant át.

- Connor. Beszélgettem vele sok mindenről. Elsősorban arról, hogy szeretnék, ha mielőbb meglátogatnánk őket. Hogy megismerkedjen a két család. – egy pillanatra rám sandított.
- Van ellenvetés?

- És ha lenne, az mégis mióta érdekel téged? – horkantottam.

- Helyes, én is így gondoltam.

Küldtem egy gyilkos pillantást Ethan felé, aki úgy tett, mintha meg sem látta volna. Alig észrevehetően gyorsított, majd amikor egy kicsit lehagyott, hirtelen szembefordult velem. Arcán kétkedés és aggodalom háborúzott, majd végül legyőzte minden fenntartását, és kinyögte:

- Beszélgettünk másról is…

- Figyelek… - szúrtam közbe nyugodt hangon, de koránt sem voltam ilyen higgadt. Ethan mélyet sóhajtott, majd tekintetével bilincsben tartva az enyémet, kemény hangon válaszolt:

- Heather…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés