25. fejezet – …és ahogy folytatódott…


Az út tövig nyomott gázpedál mellett alig valamivel több, mint háromnegyed órát vett igénybe. Port Angeles ekkor már teljes esti pompájában tündökölt, az utcákat övező üzletsorok egybeolvadó színek szivárványcsóvájaként cikázott el mellettünk, miközben a turistanegyedet átszelve egyenesen a város szívébe hajtottunk. Kilenc felé járhatott az idő, a pláza hangyabolyként nyüzsgött a rengeteg esti szórakozást kereső fiatal tömegétől, a jegypénztárak előtt tömött sorokban kígyóztak a mozizásra vágyók.

- Melyiket nézzük meg? – tette fel a mindannyiunkat érdeklő kérdést Kim. Négy hunyorgó szempár fürkészte a mennyezetről alácsüngő reklámkijelzőket: a következő félórában nem kevesebb, mint nyolc különböző filmet kínált a Multiplex. – Mit szólnátok a negyed tízeshez?

- Amit a hatos teremben adnak? – fanyalgott Jared. – Az egy romantikus film… Ne az Elemi Ösztön 3-ra üljünk be inkább?

- Én a féltízesre szavaznék – csatlakoztam a javaslattételhez. – Az ember, aki beleesett a saját köldökébe igazán ígéretes vígjátéknak tűnik. Még ha egy kicsit bizarr is az elképzelés…

- Jake, rajtad áll a dolog – intett Jared nagyvonalúan a szólított felé. – De csak okosan. Ha azt akarod, hogy még záróra előtt döntésre jussunk, a három közül választasz egyet, s nem egy negyedik verzióval állsz elő.

- Világos… világos… – Jacob tűnődve szemlélte a kijelzőt. Én pedig hasonló intenzitással fürkésztem az ő arcát. Egész ide-úton roppant kedélyes és bőbeszédű volt. Egyik tréfát sütötte el a másik után, hogy nekem már-már az volt az érzésem, mindez csupán arra megy ki, hogy biztonságos mederben tartsa a társalgás, és senkinek még csak eszébe se jusson kínosabb témával előhozakodni. Kim és Jared persze lelkes és akaratlan társai lettek ebben a törekvésben – hisz ők mindig, minden körülmények között felhőtlenül boldogok voltak, csak egymás társaságában legyenek –, csupán az én derűm hatott némileg mesterkéltnek ebben a felállásban.

- Legyen, amit Kim javasolt – szólalt meg végül Jacob. Elszakította pillantását a kijelzőről, s megnyúlt képű barátjára sandított. – Bocs, haver, de most valahogy nincs hangulatom egy jégtörővel felszerelkezett sorozatgyilkoshoz.

Jared – akit nyilván mélységesen lesújtott a férfi szolidaritás ilyen mértékű semmibevétele – lesújtóan csak ennyit közölt:

- Mimózalélek… – aztán fogta magát, és beállt a sorba jegyet venni.

Az időutazó felesége – így szólt a választott film címe, ami mindannyiunk nagy meglepetésére az első filmkockáktól kezdve be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, és száztíz percnyi érdekfeszítő és könnyektől sem mentes szórakozást ígért. A történet egy olyan szerencsétlen sorsú férfi szerelmét mesélte el, aki valamilyen genetikai hibából kifolyólag spontán időutazásra volt képes, s e bolyongása során saját valamint szeretteinek múltját és jövőjét látogatta meg felváltva. A sztori persze a romantikára helyezte a legnagyobb hangsúlyt – s én valahol a negyvenedik perc táján kezdtem úgy érezni, hogy a végzet nem véletlenül ültettet be minket pont erre a filmre.

Annál a résznél például, ahol az éppen 42 éves férfi a múltban felkeresett, akkor még kamaszkorú feleségével csókolózott, nem bírtam magammal, s egy futó pillantást kockáztattam meg Jacob arcára.

A tekintetünk félúton találkozott. Rögtön el is akartam fordulni, de valami láthatatlan erő megakadályozott benne.

- Igen? – kérdezte fojtott hangon Jacob, mikor már vagy fél perce bámultuk egymást szótlanul. Felém hajolt, úgy suttogta: – Szomjas vagy? Odaadjam az üdítőt? A pattogatott kukoricát? Vagy a karfából foglalok el túl sok helyet?

- Ümpf – közöltem erre mély értelműen, s még azelőtt lekaptam róla a tekintetemet, mielőtt eszébe jutott volna megkérdezni, hogy akkor talán pisilnem kell, vagy mégis mi a manóért bámulom olyan kitartóan?

Csípni kezdett az arcom, a rettentő zavar forró hullámokban nyaldosta a belsőmet. Összeszorítottam az állkapcsomat, és megfeszített koncentrációval igyekeztem a filmre összpontosítani, de a mozivászon képei értelmetlen színekké folytak össze a tekintetem előtt. Jacob közelsége az óta nyomasztott, amióta háromnegyed órával korábban helyet foglaltunk a sor közepén, de most, ez után a kis intermezzo után ébredtem csak rá igazán, mennyire jelképes az a néhány centi távolság, ami elválaszt tőle.

Most már mozdulni sem mertem. A libabőr már attól is végigbizsergett rajtam, hogy belegondoltam, milyen érzés lenne, ha szép csendben átnyúlnék a karfán, végigkúsznék combjának feszülő izmain, s ujjaimat finoman közéfúrnám ölben pihenő két kezének.

Merőben kislányromantikus gondolat volt ez a részemről – különösen annak fényében, milyen szédítő ütemben forrósodott a helyzet mindeközben a mozivásznon. Míg én szűzi ártatlansággal arról fantáziáltam, milyen bizsergő örömet okozna már maga az egyszerű érintés is, az orrom előtt premier plánban bontakozott ki az alig cenzúrázott testi szerelem. A szenvedélyes képsorokat ráadásul igen élethű hanghatás festette alá, ami a zavaromat már-már az elviselhetetlen küszöbérték fölé emelte.

Egyszerűen nem tudtam hova kapni a pillantásomat. Bal kéz felől Kim és Jared ültek szorosan összebújva, jobbról pedig Jacob tornyosult fölém a maga zavarba ejtő testi valójában. Nem volt más választásom, vadul igyekeztem minél hatékonyabban beleolvadni a szék kárpitozásába, miközben a tekintetem előtt egyre szédítőbb képekben pergett a szenvedélyes ágyjelenet.

A helyzet fokozhatatlan kínossága ellenére újból megkísértett a gondolat, hogy nem a véletlenek bizarr összjátéka alakította-e úgy ma esti programunkat, hogy pont ez a különös filmalkotás akadjon az utunkba. Hiszen annyira célzatosnak, annyira idevágónak tűnt a filmbéli szerelem története. A férfiassága teljében lévő főhős, tudván, hogy egyszer majd a felesége lesz, gátlások nélkül szeretkezett múltbéli asszonyával, aki abban az idősíkban még alig múlt tizenhat éves. Hát igen, ők – velünk ellentétben – nem sokat cicóztak…

Gyors fejszámolást végeztem. Negyvenkettőből tizenhat… nos, az még több is, mint a kettőnk közt lévő korkülönbség. A remény apró lángocskája lobbant fel a lelkem mélyén – lehet, hogy Jacob már az előtt tisztában volt a film cselekményével, mielőtt beültünk volna rá? Talán direkt döntött emellett, hogy így hozzon a tudomásomra valamit? És ha igen, akkor mit?

Újabb futó pillantást vetettem jobbra – de Jacob ezúttal nem másolta le a mozdulatomat. Kissé félredöntött fejjel meredt a vászonra, úgy, hogy a visszatükröződő fények csupán homlokának egy részét és orrának egyenes vonalát világíthatták meg. Arcának beszédesebb részleteiből egy centinyit sem láttam, így az oldalamat furdaló kíváncsiság is kielégítetlen maradt.

Gyorsan visszakaptam a tekintetemet, s a film fennmaradó részében meg sem kíséreltem újabb szemkontaktust teremteni. A közös karfán való osztozkodás így is minden tartalék figyelmemet lekötötte. Meztelen bőrömet egyfolytában libabőr borzolta, úgy kellett erőt vennem magamon, hogy ne kezdjek hangosan vacogni. Pedig Jacob felől sűrű hullámokban áradt a forróság, csupasz alkarja valósággal ontotta magából a hőséget. Nem egy alkalommal, mikor véletlenül összecsúszott az alkarunk, úgy éreztem, tűznyelv horzsolja végig a bőrömet, s én pánikszerűen húzódtam el, akárha ipari áram csapott volna belém.

Azt hiszem, szédült viselkedésem egy idő után Jacobnak is szemet szúrt. Talán az ötödik hasonló esetet követően történhetett – mikor is egy óvatlan mozdulattal saját magamat sikerült hasba könyökölnöm –, hogy fogta magát, s önként visszavonult a karfáról. Egészen a film végéig így maradt, behúzott könyökkel, sértetten gubbasztva a saját térfelén.

- Nahát, ez egész jó volt! – osztotta meg nagy hangon filmkritikusi véleményét Jared, miközben tyúklépésben araszoltunk lefelé a terem lépcsőjén. – Bevallom őszintén, sokkal rosszabbra számítottam. Mert ami Kim filmek terén tanúsított ízlését illeti, arról bizton állíthatjuk, hogy korántsem olyan megbízható és kifinomult, mint párválasztási képessége. Ugye, húsom?

- Hékás! Vegyél vissza a szerénységből! – Kim dorgálóan intett az ujjával, amit azon nyomban engesztelő puszival ellensúlyozott. Ő és Jared olyan szoros ölelésbe gabalyodva haladtak előttünk, hogy csodálkoztam, miként tudnak hasra esés nélkül átlavírozni a meredek lépcsőfokokon.

- Neked hogy tetszett, öreg harcos? – kérdezte hátra tekert fejjel Jared. – Megérte kihagyni miatta az Elemi ösztönt?

Jacob egy darabig hümmögve bólogatott, mintha több válaszlehetőség közt vacillálna, végül mégis elismerően nyilatkozott. – Habár senkit nem lyuggattak ki jégcsákánnyal, nekem bejött. Sőt, a vége egészen meghatóan alakult… jól mondom? – olyan mesterkéletlen, meleg és ragyogó mosolyt vetett rám, hogy a lábaim kis híján összegubancolódtak. Talán fel is buktam volna, ha a lefelé áramlók összesűrűsödött tömege ki nem támaszt.

- Ühüm, tényleg az volt – préseltem ki magamból a választ. Hasztalan is lett volna tagadni, a szempilláimat még most is nedvesnek éreztem. – Bevallom, egy kicsit még meg is ríkatott…

Jacob mosolya egészen átmelegedett ettől a beismeréstől, s a következő pillanatban olyat tett, amitől a szívem kis híján kiugrott a helyéből. A könyököm alá nyúlt, végigsimított az alkaromon, majd finom noszogató ujjmozdulatokkal kibontotta görcsösen összeszorított markomat, s forró tenyerét az enyémhez préselve megfogta a kezemet.

Szánalmasan hangzik, ha bevallom, kis híján feldoromboltam a gyönyörűségtől? Nyilván… hisz olyan végtelenül ártatlan kis mozdulat volt ez; egy szimpla kézfogás, amit számtalan korábbi alkalommal megtettünk már gyerekkoromban – rám mégis az újszerűség bizsergő érzetével hatott.

Kim és Jared hátul keresztezett karokkal vonultak előttünk, két kezük a másik farzsebében pihent, miközben átlag minden harmadik lépés után forró csókot váltottak. Sütött róluk az összeszokottság harmonikus érzése – hogy őket nézve szinte már kerülgetni kezdett az emésztő irigység. S alighogy rádöbbentem erre, máris újabb kellemetlen felismerés vegyült érzelmeim háborgásába.

A moziból kisereglő tömeg fullasztó áradatából kiszabadulva a jóval szellősebb étteremrész felé vettük épp az irányt, mikor feltűnt, milyen sok szempár szegeződik egyszeriben ránk. A két fiú – akik külön-külön is látványosságot jelentettek volna – így, együttes megjelenésükkel valóságos mágnesként vonzották az érdeklődő pillantásokat – az érdeklődő női pillantásokat, hogy egészen pontos legyek.

Miközben végighaladtunk az ételkínáló pultok mentén, egyre-másra vettem észre, mint nyújtózik ki, s fordul felénk egyre több fogyasztóvendég. Itt-ott még elismerő sóhajok is felszakadtak, néhány kizárólag lányokból álló asztaltársaság leplezetlenül összesúgott mögöttünk.

Én ekkor már szinte mentőövként csimpaszkodtam Jacob kezébe. Az irántunk tanúsított fokozott érdeklődés már önmagában is zavart volna (nem vagyok egy kifejezetten exhibicionista alkat), ám mert tudtam, a figyelem elsősorban nem rám, hanem a mellettem haladó fiúra összpontosul, a kényelmetlenségem mellé egy másfajta, annál sokkal intenzívebb érzés is társult.

Alig kétpercnyi céltalan ődöngés után – mialatt a fiúk azt próbálták eldönteni, melyik nemzet konyháját tüntessék ki figyelmükkel ezúttal – a féltékenység olyan súlyosan eluralkodott rajtam, a Jacobra szegeződő kihívó női pillantások olyan szinten kezdtek el idegesíteni, hogy mielőtt megfékezhettem volna magam, már ki is robbant belőlem:

- Szerintem inkább menjünk haza! – Három fej fordult felém azon nyomban, három pár értetlenül felhúzódó szemöldök, mire én fülig pirultam, s zavart hebegésbe kezdtem. – Mert… nagyon elszaladt az idő, nem? Hosszú film volt… és anyuék már biztos elképzelni sem tudják, merre lehetek. Szóval…

- Nessie, csigavér… – Jacob alig észrevehetően megszorította a kezem. – A program le van beszélve, mondtam már. Nem kell nyugtalankodnod, a szüleid nem fognak kétségbe esni, ha nem érsz haza éjfél előtt. …Sőt, az a helyzet – folytatta gyorsan sunyi kis mosoly kíséretében, mielőtt még közbevetéssel élhettem volna –, hogy hála a délelőtti vitánknak, akkor sem vennék fejemet, ha csak két hét múlva vinnélek haza.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés