16. fejezet - Aludj el szépen bandita?!
2009.04.25. 10:11
Hallottam, ahogy valaki belépett a szobába, minden egyes szívverésem elnyomta a közeledő lépések zaját, a fenekemet meg nyomta valami. Ja, hogy itt cipők is vannak! Rosalie, miért raktál be nekem ennyi tűsarkút a tengerpartra? Azt akarod, hogy kitörjem a lábam?!
Gyorsan kiszabadítottam a topánt magam alól, de a nagy sietségben bevertem a könyököm a szekrény oldalába. Hogy az a…! Egy süket teknősbéka is meghallotta volna a csont és bútorlap találkozásának hangját. A cipővel a kezemben vártam, hogy kinyissa a bandita a szekrényajtót. Visszatartottam a lélegzetem.
A holdfénybesütött a szekrénybe, a fejem eltűnt a kisestélyik között, de éppen kiláttam a nyurga, vékony, szőrös rosszfiúra. Kés volt nála, az ezüstös pengén visszaverődött a fény, ahogy a kezében tartva a lábam felé araszolt vele. Reflexből cselekedtem: a tűsarkúval rácsaptam a pasas kezére, így kiverve a kezéből a kést és megszerezve azt, saját fegyvernek.
Érdes hangon mondott valamit, gondolom szitkozódott, nem igazán értek spanyolul, aztán kiabált valamit, mire egy kétajtós-szekrény alkatú fickó jelent meg. Váltottak néhány szót, majd a nagyobbik felém nyúlt, ismét védekeznem kellett. Nem volt nagyon örömömre ez az erőszakoskodás, de a keze felé lendítettem a kést. Nem volt jó ötlet, a fickó megragadta a kezem és kirántott a padlóra, csattantam egy egészségeset a padlószőnyegen.
A nagydarab hátrakiabált, mire még több férfi jelent meg, zsákokkal, izgatottan hadoválva spanyolul és nagyokat vigyorogtak rám nézve. Féltem, hogy csúnya dolgokat gondolnak és mondanak egymásnak.
- Figyelj ide, kicsi lány, bajban vagy – szólalt meg a széles-vállú angolul. Nem feleltem, inkább a szőnyeg rojtjait morzsolgattam az ujjaim között – Mit keresel itt?
Nem feleltem, ha akartam se tudtam volna, megfagytam a félelemtől, hallottam már egy-két rémtörténetet, arról milyenek a mexikói rosszfiúk. Abba pedig még belegondolni is féltem, hogy Claude mit csinálna velük, ha bajom esik. Az neki mindegy, hogy én hibám-e vagy sem, semmiképp nem élnék túl.
- Nem hallod? – nyúlt az állam alá és emelte fel a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Elfordítottam a tekintetem – Nézz rám, te kis szuka! – felkaptam a fejem, de pofonvágott. Meglepetésemben felkiáltottam – Úgy tűnik, mégsem néma a kicsike… Beszélj hát!
- Nem! – csak ennyit nyögtem, majd ismét, másfelé néztem. Nem szól szám, nem fáj fejem.
- Dehogynem! – ismét megpofozott. Fájt, de nem szóltam. Számolatlan pofonok következtek, de nem akartam többet szólni, segítséget kérni, tudtam, ha visszajön, nem marad el az ezerszeres fizetség ezért.
Nem is kellett sokat várni, megjelent, teljesen más fajnak tűnt, mint a banditák. Gyönyörű volt, a szemei szinte világítottak, a ragyogó arany árnyalatú íriszei nem illettek az éjjeli sötétbe.
- Ki maga? – valaki elővarázsolt egy revolvert és ráfogta.
- A tulaj, ki más? – kérdésre kérdéssel válaszolva, a hangja olyannyira kedélyes és derűs volt, mintha legalább egy elegáns, sznob partin volna – Mit csinálnak a barátnőmmel? – érdeklődött.
- Nem volt hajlandó elárulni, ki és mi ő, hát gondoltuk kiszedjük belőle.
- Nem hinném, hogy ez jó megoldásnak, bizonyult, Elisabeth ugyanis igen makacs teremtés, nem áll szóba idegenekkel – villámgyorsan mozgott, Juan mögött termett. A nyakát két kézzel fogta, a lüktető ütőeret tanulmányozva, furcsán nagy érdeklődéssel.
- Claude… - kezdtem, de a tekintete belém fojtotta a szót. Csak játszott.
- Ne izgulj, hiszen tudod, hogy most ettem, azt hiszem, tele vagyok… energiával.
- Tudom, de…
- Semmi baj, ne beszélj most, jó? – a hangja egész más volt, amikor hozzám beszélt, mint amikor Juannal tárgyalt.
- Rendben – bólintottam bizonytalanul.
- Nos, uraim, azt hiszem, késő van és maguk igazán fáradtak lehetnek, kívánnak megszállni a szállodában? – társalgott tovább a vámpír, de kérdése egységes "hát ez totál megkattant" reakciót és homlokokra írt hatalmas villogó kérdőjeleket váltott ki.
- Maga… tényleg komolyan beszél?
- Teljesen. Ha nem működöm együtt, talán végeznek velem, ha itt alszanak, nem veszíthetek. Mert itt alszanak, ugyebár. – Ez inkább kijelentésnek hatott, mint kérdésnek, de legalább eszembe jutatta, hogy Claude-nak van egy különleges képessége: elaltathatja őket.
Meg is tette, a rablók egyesével, értetlen fejjel estek össze, fegyvereik immár semmi veszélyt nem jelentettek. A vámpír dolga végeztével széthordta őket a szálloda szobáiba és hívta a rendőrséget. Tökéletes alibit formált. Én csak kábultan ültem, alig fogtam fel, hogy csak kicsin múlott, hogy komolyan megverjen az az állat. Claude ismét megmentett, hihetetlenül ért hozzá, hogyan kell elsikálni a rizikós helyzeteket…
- Jól vagy? – ült mellém, kínosan ügyelve rá, hogy nehogy hozzám érjen. Igazán diplomatikusnak tartottam volna, ha nem lett volna kedvem sikoltozva hazarohanni.
- Ölelj át! – csak ennyit bírtam kinyögni és sírva a nyakába borultam. Ő teljesítette a kérést és az ölébe húzva engem, halkan suttogni kezdett, azon ismeretlen, de mégis megnyugtató nyelven, amivel gyakran elaltatni próbál.
- Nincs semmi baj, hiszen nem esett semmi bajod, a rendőrök elintézik őket és holnap reggel már csak egy rossz emlék lesz az egész…
Nem igazán hittem neki, de az ő szájából igazabbnak hatott, mint valójában volt. A szavai elhalkultak, a karjai gyengéd ringatása elenyészett, a tekintetem elé kék bársony szemfödő hullott, a füleimbe lassan viasz folyt, a kezemre kesztyű simult, a szájamra selyem feszült, az orromat pedig ellepte a víz. Fuldokoltam az álomtalan álomban, bár talán nem is volt álomtalan. Fel-fel rémlett előttem Juan arca, a revolverek képe, amit Claude-ra fogtak, az ő arca, azzal a különös tekintettel, sziréna tompa hangja kongott a koponyámban, aztán hirtelen a telefon csörgése ébresztett fel.
- Hallo – nyögtem álmosan a kagylóba.
- Szia kicsim, felkeltettelek?
- Aha, de nem baj, mondd csak, Apu, már úgyis mindegy…
- Tegnap éjjel is telefonáltam, de Claude azt mondta, már alszol. Mondta, hogy banditák törtek be a szállodába, de szerencsésen megúsztad.
- Tényleg?
- Aha. És egyébként milyen Mexikó? Jól érzed magad? Meleg a tenger?
- Minden rendben, Mexikó király és a tenger is meleg.
- Hát akkor mi kell még? Érezd jól magad!
- Meglesz.
- Akkor én már megyek is, remélem, egyben hazaérsz.
- Én is szeretlek, Apu, te is vigyázz magadra… - dünnyögtem, majd megszakadt a vonal.
Alig szedtem össze magam, a tegnapi eseménydús éjszaka után, máris megjelent a vámpírom. A másik férfi az életemben.
- Jó reggelt – mosolygott rám, miközben akkorát ásítottam, hogy az arcom eltakarta őt a szemem elől. Szégyen.
- Szia – csak ennyit tudtam kinyögni a megdöbbenéstől, mert megláttam a kezében a reggelimet egy tálcán.
- Mi az? Ne mondd, hogy ennek sem örülsz, mert szomorú leszek.
- Nem akartam összetörni a kicsi vámpírszíved, csak meglepődtem. Az ugye nem bánt?
- Dehogy. Ha sikerül elkápráztatnalak, az csak jó.
- Kedves tőled, azok után, hogy milyen gyerekesen viselkedtem… Bocsánat.
- Semmi baj, ennyi szeszélyes emberi viselkedést még kibírok, bár komolyan gondolkodóba ejtettél.
- Mivel?
- Hogy tényleg rossz ötlet volt-e a tudtod nélkül elhozni ide. Bevallom kicsit megingott az önbizalmam és megijedtem, hogy tényleg örök harag.
- Megijedtél tőlem? – hihetetlenül hangzott az a tény hogy egy vámpír megijedt egy gyenge embernőtől.
- Igen – olyan kecsesen ült le a az ágyra, hogy a tálca meg se rezzent a kezeiben, majd finoman megcsókolt. A leheletének édes illata belepte az agyamat, őrülten kívántam a csókot, mintha csak olyan lett volna, mint egy lélegzetvétel. Szerencsére a reggelimet sikerült időben biztonságba helyezni. A karjaim akaratlanul is a nyakára kulcsolódtak, ő pedig nem ellenkezett, sőt, ugyanolyan vadul viszonozta a csókjaim.
Aztán hirtelen lefejtette magáról a tagjaim és elhúzódott. Sóhajtva túrt a hajába én pedig utánanyúltam.
- Nem szabadna ezt csinálnunk – fogta le a kezeim.
- Miért?
- Mert, félek, nem tudjuk majd visszafogni magunk.
- Akkor meg se próbáljuk, gyere, csókolj meg újból! – próbáltam kiszabadulni, miközben közelebb másztam hozzá.
- Naiv és tudatlan vagy, Elisabeth, nem tudod, mi vagyok én valójában. Ha nem vigyázok, akármikor megsebesíthetlek, még ha csak a szeretetem is akarom kifejezni – a kezeim az ölembe helyezte, majd megsimogatta az arcom. Belesimultam a tenyerébe, élvezve ezt a pici gesztust, ami úgy tűnik a maximum, amit ma reggel kaphatok.
- Jól van, de azért néha te is rendezel szeretetkitöréseket?
- Persze, de csak ritkán és visszafogottan…
|