Bella

Bella Swan, leszel a feleségem? Velem leszel örökké? – kérdezte, és én azt hittem, hogy ott helyben elájulok.

Edward tényleg engem akar, örökké.

- Nem – feleltem végül, mire az arcáról eltűnt a mosoly, és mélységes csalódás és döbbenet jelent meg rajta. Bűntudatom támadt, de nem mondhattam mást. – Sajnálom.

Edward arcáról hirtelen tűnt a korábbi mosoly és boldogság, fájdalom futott át rajta, majd teljesen megfagyott, mintha minden érzelem kiveszett volna belőle.

- Értem – felelte fagyosan, de én átláttam az álarcán. Nem gondoltam, hogy két szavammal ennyire ki tudom készíteni, ha tudtam volna, nem így válaszolok.

- Nem, nem örökké akarok lenni veled, hanem annál is tovább – fejeztem be a mondatomat, mire felkapta a fejét és hitetlenkedve meredt rám.

- Ez…?

- IGEN! – kiáltottam fel és a merev Edward nyakába ugrottam, teljesen őrült módra. De semmi nem számít csak az, hogy boldog voltam, nagyon.

Renesmee

Jó kedvem volt, de éreztem, hogy ez a nap rosszul fog végződni, és nem tehetek semmit az ellenkezőjének az érdekében. A madarak sem csiripeltek, a nap is elbújt a felhők mögé, de én rendületlenül tartottam előre Jake háza felé, melyben egykor én is laktam.

A házat meglátva megtorpantam, Jacob állt az ajtóban, de nem egyedül. Egy nő volt vele és a nyakába csimpaszkodott.

A lábaim gyökeret eresztettek, teljesen ledöbbentem. A lány Jake nyakában lógott és megcsókolta. Sarah volt az, az egyik évfolyamtársam.

- Khm – köhintettem hangosan, és fagyosan méregettem a csókolózó párost, akik ijedten rebbentek szét.

Jacob arcán rengeteg érzelem futott át, majd ijedten ejtette le Saraht, aki felháborodva tápászkodott fel.

- Mi a fene…? – morogta, mikor felállt, majd végig mért. – Csaknem a csajod?

- De, személyesen – sziszegtem.

- Oh, akkor bocsi, megyek is. Viszlát! – kiáltotta és elhúzta a csíkot. Magas sarkújával igazi libás módon tipegett végig az úton, majd eltűnt. Remélem, hogy többé nem is látom.

Jacob ijedten nézett mérges szemeimbe és percekig meg sem szólalt.

- Sajnálom… Relie… én nem…

- A mesét a papádnak meg a mamádnak tartogasd, engem nem érdekel – vágtam hozzá mérgesen, a tekintete elsötétült a szülei említésétől, de nem gurult még be.

Abban a pillanatban gyűlöltem őt és undorodtam tőle, de mégis fájt, hogy ezt tette velem.

- Relie… Renesmee…

- Most jön az a rész, hogy ő mászott rád?

- De tényleg így volt! Idejött, téged keresett, aztán rosszul lett…

- És te futottál hozzá és romantikusan a karjaidba kaptad, mi?

- Dehogy… de nem hagyhattam a földön, aztán lesmárolt, pont akkor jelentél meg.

- Hihető. Ilyesmik történnek a Csók és szerelem ötszázhuszonkettedik adásában, nem?

- Miért vagy ilyen? Csak nem féltékeny vagy?

- És ha igen? Nincs meg rá az okom?

- Nincs, de jól esik.

- Hogy mi? – rökönyödtem meg. – Te beteg vagy.

- Én? Nem.

- Nem én csaltalak meg egy utolsó ribanccal – köptem a szavakat. Még ő áll neki kötekedni? Bocsánatot kellene kérnie! De az neki luxus!

- Na ide figyelj – emelte fel a hangját. – Nem csaltalak meg, ne emlegesd a szüleimet, és ne viselkedj úgy, mint egy hisztis, házsártos hárpia, rendben?

Döbbenten meredtem rá, majd akaratomon kívül mozgásba lendült a kezem és teljes erőmből pofon vágtam.

Jacob megtántorodott és az orrához kapott, az vérzett, valószínűleg eltörött. Nem gáz, neki ez két perc alatt begyógyul.

- Megőrültél? – sziszegte. – Elmebeteg vagy.

Akartam neki adni még egy pofont, de lefogta a kezemet, és szorosan megfogta.

Fájt.

- Aú, engedj el!

- Akkor végig hallgatsz!

- Mert ha nem?

- Ne akard tudni – felelte villámló szemekkel. Teste megfeszült.

Kiszabadítottam a kezemet és mellkason ütöttem, de ő ezúttal gyorsabb volt. Meglökött, de nem finoman, ahogy a legtöbb szerelmes férfi tenné, hanem durván és dühösen.

Nem lett volna semmi baj, de egy táska hevert a földön és megbotlottam benne és hátraestem. A fejemet bevertem a szekrénybe és egy pillanatig csillagokat láttam. Jacob fújtatva állt előttem.

- Nem csaltalak meg! – ordította a képembe és megragadott. – Elegem van, hogy folyton hisztizel, és semmit sem tudunk megbeszélni!

- Eressz el! – sziszegtem könnyes szemmel, és a hangom egy cseppet sírósra sikeredett a fájdalomtól, de főleg attól, hogy a fájdalmat Jake okozta.

- Parancsolj! – sziszegte és ledobott, mivel eddig ő tartott engem, és így a földre estem.

- Mi van, ha elhiszem, hogy nem csaltál meg? Mi van, ha beismerem, hogy túlreagáltam? De mi van, ha ezt az estét soha nem tudom neked megbocsátani? – tettem fel a kérdéseket halkan, majd elrohantam, mert nem akartam vele lenni abban a pillanatban.

A fejem sajgott, a szívem fájt, de a könnyeimet nem engedtem folyni. Legszívesebben felordítottam volna, és világgá mentem volna, de nem tettem.

Haza kellett mennem, tartoztam ennyivel a szüleimnek. De most rontsam el a kedvüket? Nincs hozzá szívem…

- Relie! – hallottam mögülem egy kétségbeesett ordítást, majd Jacob száguldó teste párosult hozzá. – Ne haragudj! Kérlek! Könyörgöm! Szeretlek! – sorolta kutyaszemekkel eléggé bűntudatos képpel.

Nem bírtam tovább, és a földre rogytam. Kikészültem, összeomlottam. Kinek, ahogy tetszik…

- Relie? Jól vagy? – kiáltott fel ijedten és mellém térdelt, majd átölelt.

Bella

- Képes vagy örökké velem lenni? – suttogta Edward.

- Képes. Edward… már nem kell vigyáznod rám – suttogtam vigyorogva, egyértelmű célzást adva.

- Milyen igaz… - felelte csibészes mosollyal, és szenvedélyesen megcsókolt. Erősebben, durvábban, mint valaha, de mégis még soha nem volt benne ennyi mély érzelem, ennyi odaadás, ennyi szerelem.

Az ajkai felfedezték testem minden szegletét, puha csókjai felmelegítettek, holott mindketten jéghidegek voltunk.

- Talán végre egy magamfajta is boldog lehet – suttogta, de nem várt választ, ez inkább magának szólt, mint nekem.

Kéjes nyögés szakadt fel belőlem, mikor a nyakamat borította el csókok sokaságával, és én sem tétlenkedtem tovább. Lágyan, érzékien kigomboltam a felsőm, mire még jobban begerjedt.

Miután végre megszabadultunk minden ruhától, minden félelemtől, végre egymáséi lettünk, úgy igazán. Testileg-lelkileg.

- Ezt elbírnám viselni örökké – nevetett fel Edward.

- Valaki telhetetlen…

- Szeretlek, Bella Cullen.

- Cullen?

- Nemsokára ez lesz a neved! – vágta ki magát mosolyogva.

- Igaz, én is szeretlek Edward Cullen.

- Tudod… te különleges vagy. Hosszú évtizedekig senki nem tudott boldoggá tenni, erre jössz te… és mindent megkapok, ami csak kelhet a boldogságomhoz. Köszönöm.

- Nincs mit – mondtam vigyorogva, de legbelül meghatódtam.

- Szeretni foglak örökké és örökké és örökké…

- Avagy az oroszlán, a bárány és a gyermekük boldog története…

- Furán hangzik, hogy gyermekük. Az oroszlán és a bárány gyermeke… Perverz egy név, nem?

- Egy kicsit, de tökéletesen illik a mi történetünkre.

- Igen, talán meg kéne írni…

- De ki írná meg nekünk? Megvan! Van egy vámpírnő, nagyjából velünk egyidős a párjával, és néhány barátjával élnek Magyarországon, ő szokott irogatni.

- És jól ír?

- Nem tudom, de majd megkérdezzük!

- Rendben, de most jobb, ha elkezdjük élvezni az örökkévalóságot!

- Igen is, leendő Bella Cullen. Élvezzük egymást örökké!

Renesmee

Nem tartott sokáig, hogy megnyugodjak, Jacob karjaiban feküdtem. A gondolataim folyton elkalandoztak, és eszembe jutott, hogy az elmúlt évek alatt mennyit változtunk. Ő is és én is, csak az óta, mióta megismertük egymást. Anya történeteiből azt vettem le, hogy Jake akkoriban teljesen más volt, sokkal felelőtlenebb és gyerekesebb, de úgy néz ki mára már megkomolyodott legalább egy kicsit. Anyu is alig ismert rá a legjobb barátjára, de én így ismertem meg, számomra nem volt furcsa.

Az én jellemem is rengeteget változott, hiszen rengeteg új érzelmet és új élményt tapasztaltam, amit korábban soha. Sokkal többet nevettem és sokkal többet sírtam, mint annak idején a Newton családban. Talán egyszer majd meglátogatom őket, hiszen ők abban a hitben élnek, hogy meghaltam és ez nem volt szép tőlem, főleg Heather-höz és Mike-hoz. Ők bár kicsik, de szerettek engem, és biztosan rosszul érintette őket, hogy nem láttak többé.

Ugyanazok a gondolatok uraltak, mint anyát a nagypapával szemben. Sokat beszélgettünk róla, hogy milyen rossz lehetett Charlie-nak.

Talán az lenne a legjobb, ha meglátogatnánk őket, de mégis hogyan? Hiszen anyának már jóval öregebbnek kellene lenni és a többieknek is. Nem, talán mégis jobb úgy, ha mindketten veszni hagyjuk a múltat, és nem térünk vissza többé. Nem szabad bolygatni a múltat, és a Volturit sem kéne felbosszantani azzal, hogy felfedik magukat Charlie előtt.

Egy kép jelent meg előttem…

Egy öreg, hatvanas éveiben járó férfit láttam a tévé előtt ülni a kanapén, de a szemeivel nem a foci meccset nézte, hanem valahol máshol járt. Annyira ismerős volt a férfi, de nem jutott eszembe, hogy honnan.

- Charlie? – hallottam meg hirtelen egy női hangot, és az ajtó felé fordultam. A férfival egykorú barnahajú nő állt az ajtófélfának támaszkodva, és aggodalmasan nézte a férjét, mert bizonyára az volt.

A Charlie-nak nevezett férfi felnézett, akiben a nagypapámat véltem felfedezni.

- Igen, Renée?  - kérdezett vissza, és mosolyt erőltetett szomorú arcára.

Renée? Nem úgy hívják a nagymamámat? De hiszen ők már elváltak! De várjunk csak… Ez a nő – a nagymamám – volt a reptéren, mikor Jake-kel Chemvill-be akartunk utazni. A nagymamámmal beszélgettem!

- Charlie… Kérlek, ne emészd magad! A múlton már nem változtathatunk, Bella már régen nincs többé.

- És ha mégis? Addig, míg nincsen holttest a személyt, nem lehet biztosan halottnak nyilvánítani… És az unokánk is olyan sokáig élt! Ha tudtam volna…

- Már késő… Renesmee meghalt abban az autóbalesetben…

Tudják? Uramisten! Talán mégis vissza kéne menni? De nem tehetjük! Nem szabad felfedni a természetfeletti lények létezését, én sem vagyok ember, ahogy a családom se.

- Legalább te itt vagy nekem… Mikor elmentél Bellával, nem gondoltam volna, hogy valaha boldog leszek veled.

- Én sem… De látod képes voltam leragadni Forksban a kedvedért…

- Igen, köszönöm.

- Nincs mit, nem csak érted teszem. Szeretlek, Charlie!

- Én is szeretlek, Renée… - suttogta nagypapa és egy csókot lehelt a nagymamám szájára…

Arra eszméltem, hogy Jacob ijedten rázogat.

- Relie?! Hallasz engem? Mi a fene van veled?

- Semmi – feleltem magamhoz térve és egy könnycsepp gördült le a szememből, és hirtelen megértettem, hogy honnan jönnek a látomások. Mégis örököltem valamit apától és anyától… Látom a múltat és látom a jövőt, de ezt még befolyásolni nem tudom. De se baj, van időnk! Egy egész örökkévalóság áll rendelkezésünkre!

- Biztos? Olyan furcsa voltál…

- Most már nincsen semmi, biztos. Szeretlek, Jacob!

- Én is, de ez most, hogy jön ide?

- Sehogy – feleltem. – Soha ne próbáld megérteni a női logikát. – mondtam és megcsókoltam.

Lehet, hogy soha nem fogja megtudni Charlie és Renée, hogy élünk, de meg tanulnak azzal a tudattal élni, hogy meghaltunk és ott vannak ők egymásnak. Érzem, hogy boldogok lesznek, és ehhez különleges képesség sem kell.

Lehet, hogy az élet néha bonyolult és értelmetlennek tűnik, de akkor is gyönyörű, csak hinni kell benne, hogy létezik a boldogság!

Én mindvégig hittem benne, hogy egy nap a szüleimre találok, pedig milyen reménytelen vállalkozásnak tűnt akkor! Most meg itt vannak tőlem nem messze, mellettem pedig a szerelmem fekszik.

Gyönyörű a szerelem…

- Szeretkezzünk… - suttogtam érzékien a fülébe.

- Mi? Itt?!

- Igen… Feküdj… - mondtam nevetve, és megsimogattam, mintha egy kutya lenne. – Mármint… Le velem feküdj!

- Benne vagyok – felelte vigyorogva. – Ha tudnád mekkora kockázatot vállalok… lefekszem az oroszlán és a bárány gyermekével… Csak azt ne mond, hogy lábhoz… - kérlelt vigyorogva.

- Oké – nevettem fel és megcsókoltam. Ha belegondolok, hogy ez a pasi örökké az enyém… Hjaj… de jó! Örökké és örökké és örökké…

The End

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés