26. fejezet – …hogy a kínos közjáték után…


A különös bejelentés olyannyira abszurdnak tűnt (Még hogy két hét távollét a szülőktől! Nonszensz!), hogy hirtelen zavaromban rá sem kérdeztem. Ami végül kibuggyant belőlem, az így hangzott:

- Te délelőtt a kisházban jártál? – Már a gondolat is megszédített. Míg én háromnapos szobafogságom félhomályában sínylődtem, ő alig néhány méterre tőlem, de mindvégig a hátam mögött a szüleimmel konspirált, és mindenféle terveket szövögetett. – Nekem miért nem szóltatok?

Jacob a bűntudat leghalványabb jelét sem mutatta. – Mert nem akartunk felébreszteni – felelte szenvtelenül. – Azon kívül mindenféle más téma is szóba került, amivel csak untattunk volna.

A feltevést jogtalannak érezve rögtön tiltakozni akartam, de Jacob nem engedte. Ellentmondást nem tűrően berántott az egyik hosszan kígyózó sorba, hogy öt perccel később – mely idő alatt mindvégig figyelmeztetően szoros fogásban tartotta a kezem – dugig rakott tálcákkal mi is csatlakozzunk a késői vacsorájukat fogyasztó plázavendégek közé.

Az étteremrész a napnak ebben a késői órájában is dugig volt tömve; zúgó morajba olvadó beszélgetés, székcsikorgás és szapora tálcacsörgés töltötte be a vibráló levegőt. Üres asztalra csak valahol a terem közepe táján, egy különösen hangos lánybanda közvetlen szomszédságában találtunk. A négy roskadásig feltankolt tálcát középre, a közösbe toltunk, ahonnan mindenki saját kedve szerint szolgálhatta ki magát.

Immel-ámmal nyúlkáltam a sült krumplit rejtő papírzacskó mélyére, a gondolataimat még mindig a korábban elhangzott mondatok visszhangjai töltötték ki. Már-már azon voltam, hogy újból rákérdezek, ezúttal erélyesebben, mikor Jared váratlanul témát váltva így szólt:

- Hát, tudod, Ness, még mindig irtó furcsa így látni téged… Mármint, étellel a szádban – pontosított, és nevetve megcsóválta a fejét. – Hogy jutott egyáltalán eszedbe ez az egész? A régi rendszer prímán működött, nem? Ritkult a vad, és a vámpírbendő is úgy lett tele, hogy azt egyetlen embernyak sem sínylette meg. Akkor meg honnan ez a forradalmi ötlet, hm?

Jacob furcsa garathangot produkált mellettem.

- Nessie-nek akadt egy tapasztalt tanítómestere, Jared – válaszolta meg helyettem a kérdést. – Gondolom, ő sugalmazta a dolgot, és járt elől követendő példával.

Jacob szavai, bár mosollyal voltak burkolva, élesen csendültek. Árnyalatnyi provokatív gúny szivárgott onnan, ahonnan a szándékoltan finomkodó kifejezések jöttek. Nagyon felbosszantott vele, s egy másodpercre rá már azon kaptam magam, hogy habogva tiltakozom.

- Nem, dehogy! Ő ilyet soha… teljesen félreértitek…! – Nagy levegőt vettem, s megpróbáltam összeszedni kuszán csapongó gondolataimat. – Senki nem kényszerített erre. És még csak nem is ösztönzött, vagy sugalmazott bármit a saját példáján keresztül. Én egyes egyedül a saját elhatározásomból döntöttem így, Nahuel csak azt mutatta meg, hogyan kell elkezdeni. Ezért utaztam Dél-Amerikába.

- Nahuel miatt? – Jared, akiből ösztönösen bukott ki a kérdés, egy villanásnyi időre összenézett Jacobbal, majd olyan gyorsan, hogy ez utóbbi villámsebes rábólintását szinte csak sejthette, de nem láthatta (én magam is csak ösztönösen csíptem el), visszafordult felém, s felhúzott szemöldökkel várta a választ.

- Nem. Igen. Illetve csak részben! – A hárító, az őszinte és a diplomatikus válasz egymással versengve tört ki belőlem, s én csak most kezdtem kapiskálni, miféle fertőző közhangulat terjedt el a többiek körében az én dél-amerikai kiruccanásomat illetően. A Nahuel személyét övező érthetetlen rosszindulat – melynek legelső hordozója talán épp Jacob lehetett – nyilván mérges gázként szivárgott be a többiek tudatába, s kiváló célpontot szolgált a bűnbaktételre, valamint kényelmes megoldást kínált arra a dilemmára, hogy akkor most mégis kit hibáztassanak a kialakult helyzetért. A falka a Volturi közbeavatkozásától tartott, talán joggal, talán nem, erre egyelőre nem szívesen gondoltam, s ezt kényszeresen próbálta egyvalaki nyakába varrni.

- Hé, megállj! – bukott ki belőlem a méltatlankodás. A lelkiismeretem arra buzdított, addig próbáljam megvédeni Nahuelt, amíg végzetesen félre nem értik az ő ártatlan szerepét. – Ti teljesen rossz oldaláról látjátok a dolgokat. Azt nem tudom, mennyire komoly a fenyegetés a Volturi részéről, de ha már valakit hibáztatni akartok érte, akkor miért nem engem választotok? Igazságtalan lenne mindenért Nahuelt okolni, amikor neki épp oly kevés köze van hozzá, mint közületek bárkinek. Ő csak néhány jó tanáccsal szolgált nekem, és se le-, se pedig rábeszélni nem próbált semmire.

Három asztaltársam elgondolkodva nézett össze. Jacob és Jared valamivel hosszabb ideig, s őket látva nekem újból az a kényelmetlen megérzésem támadt, hogy valamiféle, számomra észrevehetetlen társalgást… vagyis inkább egyeztetést folytatnak hangtalanul. Mintha Jared egyfajta közvetítőszerepet töltene be köztem és Jacob között, s végezné el helyette a „piszkos munkát”. A hipotézist alátámasztandó ismét Jared rukkolt elő a következő kérdéssel:

- De miért pont ő? Ha át akartál térni az emberi kosztra, kérhettél volna tanácsot tőlünk is. Ezért tök felesleges volt elutaznod egészen Dél-Amerikáig. Jól mondom, haver? – Jared válaszreakciót várva nézett Jacobra, ám mert azt nem kapta meg (vagy csak én nem hallottam), ismét hozzám fordult. – Vagy volt más oka is, amiért éppen ő jutott eszedbe? Hm, ki vele, Ness!

- Jaj, ne nyúzzátok már szegényt! – csattant fel Kim, aki mindeddig némán követte a társalgást. Meleg, együtt érző mosolyt villantott rám, majd mindenkihez intézve szavait szelíden így szólt: – Miért ne látogathatta volna meg azt a fiút, ha a kedve úgy diktálta? Hisz olyan, mintha egy távoli rokona lenne… nem igaz?

A kérdés kétségkívül nekem lett címezve, amiért növekvő zavarom ellenére is hálás voltam. Kim ezzel a lazán elejtett félmondattal tökéletes alkalmat biztosított nekem a végső és legteljesebb magyarázat megadására.

- Hát, tulajdonképpen… – vettem nagy levegőt, s ezzel mintha egy héliummal töltött görögdinnye nagyságú lufi kezdte volna meg lassú felemelkedését a gyomrom mélyéről – Nahuel valamilyen szinten több is, mint egy rokon. Nekem mindenképp.

Pillanatnyi súlyos csönd támadt, amíg kivártam. Kim érdeklődve felvonta a szemöldökét, Jared mélyen az asztallapra hajolt, Jacob pedig egész testében megmerevedett. A rám összpontosuló feszült figyelem szinte tapintható hullámok formájában lódult meg felém. Megköszörültem a torkom, s kissé döcögő hangon folytattam:

- Nem tudom, hogy ti hogyan tekintetek rám, s magatokban minek neveztek a hátam mögött… és őszintén szólva nem is szeretném tudni. Néha még a saját szememben is olyan különösnek és megmagyarázhatatlannak tűnök, amit nehezemre esik szavakba, vagy összefüggő gondolatokba öntenem. – Lámpalázasan hordoztam közbe a pillantásomat. Elképedt arcokat igen, de heves tiltakozást nem tapasztaltam, így újból mereven előreszegeztem a pillantásomat, és nagy lélegzetvételt követően folytattam: – Mindig úgy tekintettem magamra, mint két különböző életforma közös metszőpontjára, ami osztozik ugyan az őt alkotó halmazok tulajdonságaiból, de a szabályok megszeghetetlenségéből kifolyólag soha nem tartozhat teljes egészében egyik vagy másik világhoz sem. Én egy páriának születtem, s ezt nem a szó legszomorúbbik értelmében mondom. Olyan kívülálló lettem, akit mindkét fél elfogad és szeret… de mindez akkor sem változtat a tényen, hogy reménytelenül egyedül vagyok… vagyis csak voltam a magam kasztjában.

- De hát hogy mondhatsz ilyet!? – Kim megbántott arccal, letaglózva meredt rám. – Még hogy egyedül!? Te? Kérlek, ne sértődj meg azért, amit most mondok, de kevés olyan irigylésre méltó embert ismerek, mint téged. Akit ennyi odaadó ember ajnározna körül a szeretetével. Lassan hét éve látom, hogyan alakul az életed, és soha, egyszer sem tűnt úgy, hogy bármiből is kirekesztve lennél. Sem testben, sem lélekben.

Kim kedves mosollyal rakott pontot a mondat végére, én mégis szörnyen ostobának éreztem magam – hogyan fogalmazhattam ilyen félreérhetően ezek előtt az emberek előtt, akik mindig is versengve igyekeztem biztosítani a szeretetükről?

- Én nem így értettem – motyogtam lesunyt fejjel, s már szaporán kellett pislognom, nehogy a szégyen könnyei megtalálják kifelé vezető útjukat. – És pont ezért nem beszéltem erről senkinek korábban. Mert féltem, hogy félreértitek, és megbántódtok miatta. Olyan ez, mint a… mm… – bőszen keresgéltem hasonlat után. – Igen. Olyan ez, mint az örökbe fogadott gyerek esete. A szülei rajongva szeretik, és ő is hasonlóképp érez irántuk, de mégis… A vérszerinti felmenők, az igazi, biológiai szülei iránt táplált kíváncsisága, a tudatos vagy tudattalan vágyódás soha nem múlik el belőle. Ez egy elfojthatatlan dolog, az embernek szüksége van a gyökereire. Szüksége van a tudatra, hogy valahol a világban létezik egy olyan lény, akivel ő genetikailag félig azonos. És hogy ez a lény…

Jacob ekkor már olyan hevesen csóválta mellettem a fejét, hogy kénytelen voltam félbeszakítani magamat.

- Ekkora sületlenséget is régen hallottam már! – fakadt ki, amint elhallgattam. – Te tényleg komolyan gondolod mindezt, vagy csak ki akarod húzni nálam a gyufát? Ez nem könnyű, pláne neked, most mégis erős esélyt látok rá… Pária!? De most tényleg, Nessie! – Elkínzott fintor feszítette meg az arcát. – Ha te tényleg meggyőződéssel hiszed magad annak, akkor nem sok értelme volt az elmúlt hét évemnek! Talán nem tettem meg mindent, hogy jól érezd magad velünk? Hogy egyenlőnek lásd, és egynek érezd magad a csapat minden tagjával?

Bármit is akartam erre felelni, az a keletkezés pillanatában menten a torkomra forrt. Jacob olyan tömény megbántottsággal nézett rám, hogy az már nekem fájt.

- Ó, a francba… – Első körben csak ennyi jutott ki összeszorult torkomból, amit második nekifutásra sem tudtam érdemben überelni: – Én nem úgy… Te teljesen rosszul értelmezted. – Kiengedtem minden levegőt a tüdőmből, lehajtottam a fejem, és egy darabig az orrnyergemet dörzsölgettem. Megfeszített agymunkával próbáltam összeszedni magamban a kellő szavakat, s talán percek is elteltek, mire az eredmény úgy-ahogy kielégítő formát öltött. Három szempár fürkészte az arcomat, ahogy lesütött tekintettel folytattam: – Mindnyájatokat nagyon szeretem, ezt tudnotok kell. És igen, abban is tökéletesen igazatok van, hogy irigylésre méltóan sok odaadó ember vesz és vett körül mindig is, akiknek a szeretetét még csak ki sem kellett érdemelnem, mert önként adták. De én a kirekesztettséget nem így értettem. Az én kívülállásom egyedül abból fakad, hogy a környezetemben nincs és nem is volt senki, aki száz százalékosan ugyanúgy működött, gondolkodott és érzett volna, ahogy én. Nekem nincs külön dokumentált történetem, kóresetem, valaki máséval közös múltam, amiből az identitásom táplálkozott volna. Emlékeztek, hogyan élte meg Sam az első átalakulását? Hogy mennyire torznak hitte akkor magát? S hogy ez milyen gyorsan megváltozott, miután rájött, hogy ezzel a dologgal nincs egyedül? Mert ez a lényeg: egyedül lenni egy bizonyos fajtában nagyon nehéz, szinte megemészthetetlen. Az embernek szüksége van valamire, ami pontosan ugyanolyan, mint ő maga…

- Úgy érted, valakire – szólt közbe Jacob. Csak a szeme sarkából nézett rám, arca a távoli színes kirakatsor felé irányult. – Valakire és nem valamire volt szükséged, nem igaz? Figyelj oda a pontos szóhasználatra, kérlek, különben fennáll a veszély, hogy ismét félreértjük egymást. – Lekapta a tekintetét a távoli fénypontról, s most az asztallapnak szentelt meg nem érdemelt figyelmet, úgy tette fel a kérdést: – Szóval ezért volt ilyen fontos a dél-amerikai út?

Rebbenés-szerűen bukott ki belőlem a válasz: – Igen. – Az asztal körül fojtóvá vált a csönd, minden mozdulat, még a legkisebb is bántóan hangosnak tűnt benne. Jared alatt nagyot reccsent a szék, ahogy hátradőlt rajta, és Kim műanyag késének nyikorgása is szokatlanul élesnek hatott, miközben gazdája – azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy elfoglaltnak tettesse magát – őrült iramban nyiszálta a sült húst.

- Előbb-utóbb el kellett mennem oda – mondtam csendesen. – Csak ott kaphattam válaszokat a kérdéseimre. Csak ott jöhettem rá, ki vagy mi is vagyok én igazából… hogy mit akarok, és mire vagyok képes… hogy a sors milyen utakat hagyott nyitva előttem, s nekem hogyan kell végigsétálnom ezeken. El kellett utaznom oda, egyszerűen azért, hogy letisztázhassam a magamról kialakított képet, hogy megerősíthessem a saját értékeimbe vetett hitemet. Hogy másvalaki tapasztalatából merítve kijelölhessem életem új célját.

- És erre csak Nahuel volt alkalmas? – Jacob végtelen lassúsággal fordította felém a fejét, olyan óvatosan, mintha nehezére esne közvetlenül a szemembe nézni. Amikor összekapcsolódott a tekintetünk, valami merev mosoly tűnt fel az arcán – félig gunyoros, félig fájdalmas –, majd végtelenül cinikus hangnemben megismételte: – Csak Nahuel? Kizárólag ő, és senki más a földön, volt képes arra, hogy életcélt tűzzön ki eléd? Hogy… megbocsáss a szóért… kielégítsen téged?

Mintha száz, egymástól független gumigyűrű szorította volna kínzó fogásába kavargó zsigereimet. Nem! – üvöltötte egy figyelmeztető szirénahang a fejemben. Mondd, hogy nem! Mondd, hogy ez így nem igaz! De nem cáfolhattam meg a korábbi kijelentéseimet, a kegyes hazugság egyetlen szavával nem foszthattam meg hitelétől mindazt, amiben a lelkem legmélyén igenis hittem. Így – bár tudtam, hogy ő nem ezt akarja hallani – rábólintottam:

- Igen. Csak ő volt képes rá.

Jacob tekintete megrándult. – Értem – dünnyögte maga elé, azzal visszafordult az asztallaphoz, s az elkövetkező húsz percben egy árva szót sem szólt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés