27. fejezet – …ez legyen a vége


Az est további része mintha egy sor rémálom lazán összefércelt montázsa lett volna. Az egyik pillanatban még ott ültünk az asztalnál, a megbántottság csendje mérgező buborékként nőtt körülöttünk – a másik pillanatban pedig már az országút tömör erdőfallal szegélyezett csíkján száguldottunk, a magunkkal hozott csend hívatlan ötödikként töltötte meg a kocsi utasterét. Egész hazavezető úton alig egy-két szót váltottunk egymással. Kim és Jared megszeppenten gubbasztottak a hátsó ülésen, szemmel láthatóan alig várták már, hogy végre megszabaduljanak nyomasztó társaságunktól.

Ha ezerszer nem átkoztam el magam az ostoba válaszért, akkor egyszer sem. Mit számít, ha nem fedte volna a valóságot – ostoroztam magam újból és újból –, Jacob a nemleges válaszban bízott, tudtad jól, s te végtelen csökönyösségből mégis megtagadtad tőle ezt az ártatlan elégtételt!

Nem találtam magyarázatot sem a saját, sem az ő viselkedésére. Hogy miért húzza fel magát annyira Nahuel miatt, s miért táplálja vele szemben ezt az érthetetlen ellenszenvet, továbbra sem voltam képes felfogni. Hisz világosan elmagyaráztam neki, mekkora jelentőséggel bír számomra Nahuel személye. Hogy az ő létezése és túlélése bizonyította be végérvényesen, hogy nekem is van létjogosultságom ezen a földön, hogy ő az élő példa rá, hogy mégsem vagyok egyedül.

Talán nem voltam elég egyértelmű? Talán kategorikusan ki kellett volna jelentenem, hogy mindez nem befolyásolja a mi kettőnk viszonyát, hogy minden szál, ami újabban Nahuelhez köt engem, nem abból a kötélből lett kioldva, ami hozzá fűz és fűzött, amióta csak megszülettem?

Miután a városba bekanyarodva kiraktuk Kimet és Jaredet, komolyan fontolóra vettem ezt a vallomást. Míg az erdőn át hazafelé hajtottunk, magamban kisebbfajta monológot szerkesztettem, kedves és kiengesztelő szavak gyöngyszemeit fűztem a sablonszerű bocsánatkérés hosszabb-rövidebb láncaira.

- Megérkeztünk – jelentette be Jacob kisvártatva, s én kábultan vettem tudomásul, hogy ez maradéktalanul így igaz. Már a garázsban parkoltunk, a fényszórók kialudtak, köröttünk háborítatlan csend és sötétség honolt. Tökéletes alkalom a zavartalan beszélgetéshez, döbbentem rá, s már szóra nyitottam volna a számat, mikor Jacob megelőzött.

- Beszélnem kell veled – szólt komoly hangon. Felém fordult, s a műszerfalak derengő fényében láttam, hogy az arca is tükrözi hangjának feszes tónusát.

Torkomban dobogó szívvel kérdeztem meg: – Miről?

- Hát először is Kim és Jared kéréséről, amivel nagy zavarukban végül mégsem mertek előállni. De most már mindegy, elvégre én is tolmácsolhatom helyettük. Szóval az a nagy harci helyzet, hogy ezek ketten augusztusban összeházasodnak, és ma este szerettek volna megkérni téged arra, hogy… ha másképp nem alakul programod, akkor személyes részvételeddel tiszteld meg ezt a jeles alkalmat.

- Ó… hát persze, szívesen – feleltem csendesen. Egy darabig egyikünk sem szólt, így nem kis lámpalázzal rákérdeztem: – Csak ennyi?

Jacob lassan megingatta a fejét. – Nem éppen. Kim és Jared azt is tudni szerette volna, hogy lennél-e olyan kedves megkérdezni jövőbelátó nagynénédet, melyik augusztusi nap felelne meg leginkább e tengerpartra tervezett nászesemény esőmentes lebonyolításához.

A kérdés meglepett ugyan, de semmi akadályát nem láttam a teljesítésének, ezért újfent beleegyezésemet adtam a dologhoz, s mint valami felhúzható óramű, ami percenként kongatja el a delet, megint rákérdeztem: – Csak ennyi?

Jacob rövid és merőben örömtelen nevetést hallatott.

- Nem – rázta meg a fejét –, még ezzel sem értünk a végére, sajnálom. De ígérem, hogy a következő kérdéssel teszem utoljára próbára a türelmedet, aztán rajtad áll, akarsz-e még látni ezek után.

- Miről beszélsz? – makogtam értetlenül. – Mi az, hogy akarlak-e még látni? Ne bolondozz. Hogyne akarnálak…

Jacob felemelt kézzel csendre intett. – Várd meg, hogy előbb elmondjam, s csak utána döntsd el… Na szóval… – nagy levegőt vett, miközben egész felsőtestével felém fordult – az a helyzet, hogy Rachel jövő hétre betervezett két csoportja közül az egyik járványos megbetegedés miatt lemondta az utat, így két teljes hétre szabaddá vált az egyik hegyi panzió. A szobák meg az ellátás is mind ki vannak már fizetve, az előleg vissza nem jár, szóval pazarlás lenne kihasználatlanul hagyni az alkalmat. A fiúkkal úgy döntöttünk, hogy csapatostul felcuccolunk, és ki-ki hozná a párját is… Némi munka, sokkal több szórakozás. A túrázókat napközben felváltva vinnénk, de az este mindannyiunknak szabad lenne. Csak mi tizen… akárhányan, a tábortűz körül, azt figyelve, hogyan csempész parazsat Collin Embry gatyájába, miközben az hortyogva alszik valamelyik kidőlt fatörzs tövében. Szóval a szokásos ökörségek. Van kedved csatlakozni?

Az utolsó kérdés úgy lapult meg a lendületes mondatáradat végén, mint egy félénk kisegér az elefánt árnyékában. Csak egy pillanatra csodálkoztam el ezen, aztán hirtelen összeállt bennem a kép. Az este folyamán egyszer már hallott félmondat – „akkor sem vennék fejemet, ha két hét múlva vinnélek haza” – most értelmet nyert bennem, és már-már hisztérikus kamasz-haragra gerjesztett.

- Minek kérdezed!? – mordultam rá olyan hangfekvésben, ami egyáltalán nem volt hízelgő rám nézve. – Hisz lefogadom, hogy ti ezt már réges-régen kiterveltétek! Mondd csak, ha bemegyek, a küszöbön már ott fog várni a bőröndöm, hogy kapásból fordulhassak is vissza?

- Beléd meg milyen bogár csípett? – Jacob összevont szemöldökkel, szobormereven bámult rám. – Mi az, hogy „kiterveltük”? Elmagyaráznád ezt nekem úgy, hogy én is értsem?

- Jaj, hagyd a süket dumát! – bokszoltam bele dühösen a vállába. – Nagyon jól tudom, hogy összeszövetkeztetek a hátam mögött! Amíg én a szobámban voltam, ti szépen kiterveltétek, hogyan vonhatnátok ki a tűzvonalból, igaz? Eszetekbe se jutott engem is megkérdezni!

Újabb ütésre lendítettem az öklömet, de Jacob ezúttal résen volt. Elkapta, és szorosan a markába fogta a kezemet.

- Engedj el, de azonnal! – fröcsögtem magamból kikelve, és eszeveszetten rángatni kezdtem a karom. Persze hiába, esélyem sem volt az engem lefogó roppant erővel szemben. Jacob az erőfeszítés legkisebb látható jele nélkül tartott féken, amitől én persze még jobban bedühödtem, s egyszeriben olyasmire vetemedtem, amire korábban soha. – Vedd le rólam a kezed, te… majom!

- Majom!? – Jacob nevetve figyelte, milyen fickándozó mozgással igyekszem kiszabadítani magam a szorításából. – Csak ennyire futja? A nagynénéd ennél százszor jobbakat is tud.

- Ne akard kiprovokálni, hogy utánozzam Rosie-t! – fenyegettem meg ziháló vadmacskahangon, és addig-addig váltogattam kitekeredett testhelyzeteimet, amíg sikerült felágaskodva szembe fordulnom vele, és egyik térdemet nagyjából a célirány felé lendítenem.

- Ez kétszer egy nap nem jön be – jegyezte meg vidoran Jacob, s játszi könnyedséggel tért ki az orvul meglóduló térd elől. Én persze rögtön elvesztettem az egyensúlyomat, s már-már az a veszély fenyegetett, hogy oldalra dőlve felnyársalom magam a sebváltón, mikor ő villámsebesen megragadta céljavesztett bal lábamat, a térdhajlatomba ékelt kezével lehúzta azt maga mellé, szorosan a csípője mellé ékelte, majd ugyanezt eljátszotta a másik oldalammal is, míg végül ott találtam magam ülni az ölében, szétvetett lábakkal, combig felcsúszott szoknyában.

- Roppant mód hálás lennék, ha kiszállnál alólam – sziszegtem összeszorított fogakkal, miközben mindenfelé néztem, csak az arcába nem – ami pedig ott volt előttem alig néhány centire, és majd szétrepedt az önelégült vigyortól.

- Ezt a legnagyobb örömmel teljesíteném is, ha nem szegeznél neki az ülésnek – felelte kedélyes társalgási modorban, miközben én pánikkal határos döbbenettel ébredtem tudatára, miként csúszom egyre lejjebb és lejjebb a combján, mígnem a terpeszem meg is feneklett azon a valamin, aminek mibenlétéről nagyon igyekeztem nem tudomást venni. De az ott volt, éreztem, és én is ott voltam, amit nyilván meg ő érzett, szóval a helyzet kezdett letagadhatatlanul kínos lenni.

- Akkor én most kiszállok – jeleztem szándékomat kissé remegő hangon.

- Tedd azt – bólintott beleegyezően Jacob, ám amikor vállának támasztott kezeimmel megpróbáltam fellökni magam, ő galád módon kihasználta helyzeti előnyét, s két karját azon nyomban védtelenné vált derekamra fonta. – Csak előbb tisztázzuk le a dolgot. Az előbb kérdeztem valamit, és te még mindig nem válaszoltál. Szóval…?

Harcias kedvem úgy szállt el, mint a húslevesnek megfőzött viadalkakas lelke; csak ültem erőmfogytán Jacob ölében, miközben két tenyeremet valósággal égette a pólón átsütő forró bőr.

- Ennyire súlyos a helyzet? – Meghunyászkodva, de rezzenéstelenül néztem bele a figyelmesen fürkésző sötétbarna szemekbe. – Mondd meg az igazat, és ne is próbálj megkímélni a keményebb részletektől!

Hajszálvékony, apró ráncok jelentek meg a fürkésző szemek sarkában, ahogy Jacob hunyorogva hátrafeszítette a nyakát. – Ezt hogy érted?

- Hát a Volturi – feleltem elkámpicsorodva. – Mert ez az egész róluk szól, nem? Azért akarsz felvinni a hegyekbe, hogy addig se legyek szem előtt, ha valaki esetleg meglátogatná a családomat. És az a tény, hogy ebbe anyáék is beleegyeztek, azt jelzi, hogy ők sem tartják vaklármának ezt az egész dolgot… jól gondolom?

- Eh, ugyan – nyögött fel Jacob, és egészen ellágyult arccal, duruzsolva folytatta: – Még semmi sem biztos. Nem akarom, hogy feleslegesen idegeskedj. Különben sincs semmi okod rá, hisz mi mindig itt vagyunk körülötted, és a családod se hagyná, hogy bármi bajod essen. Nessie… – Jobb kezével felnyúlt, és kisimított az arcomból egy előrehullott, göndör tincset. – De persze jobb félni, mint megijedni, úgyhogy nagyon is jó ötletnek tartom ezt a kiruccanás dolgot. Alice szempontjából is. Hisz te is tudod, hogy amíg a közvetlen közelében vagy, addig nem működik tökéletesen a térereje. De ha magára hagynád egy kis időre, biztos kitisztulna a vétel, s ő idejében tudna figyelmeztetni minket. Érted már?

- Ühüm – bólintottam úgy, mint aki tökéletesen átgondolta a dolgot, holott az agyam csak félig volt a témán. Mentálkapacitásom egyre nagyobb részét foglalta le ugyanis az erőfeszítés, hogy továbbra is úrinőhöz méltó viselkedést tanúsítsak – ami már csak a felettébb kompromittáló egymáshoz viszonyított testhelyzetünk folytán is kivitelezhetetlen feladatnak bizonyult. A helyzetet pluszban nehezítette, hogy Jacob keze beszéd közben – nyilván valami ösztönös motorikus reflexreakció miatt, és nem szándékosan – elkezdett fel-alá kalandozni a derekamon, s most éppen azon a határvidéken járt, ami az északi síkságot választotta el a déli égöv sokkal izgalmasabb domborzatától.

- Nos, mi a válasz? – kérdezte az öntudatlan kalandor kezek tulajdonosa. – Jössz, vagy nem jössz?

- Hova? – pislogtam értetlenül. A korábban vérszomjként beazonosított vágy újból ellepte az agyamat, s nekem minden erőmet meg kellett feszítenem, hogy józan eszemnél maradhassak. A koherens gondolkodásra már igazán nem maradhatott energiám.

Jacob egy kicsit elcsodálkozott ugyan a kérdésen, de készségesen válaszolt. – Hát a hegyekbe. Két hét. Csak te és én. Meg egy tucat begőzölt vérfarkas. Na és persze még egy csapat tök ismeretlen. – Felnevetett, és megvonta a vállát. – De hát kit érdekel? Attól még biztos jó buli lesz. Szóval…?

- Szóval – ismételtem kábultan. Az összefüggő gondolkodás kívül rekedt a lehetséges alternatívák körén. Ilyen közel a zsigerbemarkoló vérillathoz, ami – most már tudtam – a világ legerősebb ajzószereként hatott rám, nem tudtam mást tenni, csak uralkodni magamon, és talán valami kikerülő választ adni, amin majd később, távol az őrjítő kísértéstől, józanul elgondolkodhatom. – Majd… majd holnap eldöntöm, jó?

Az agyamat több rétegben megülő ködön keresztül hallottam Jacob elmosódott hangját. – Hamarabb nem lehetne? Holnap délelőtt kezdődik a muri, vagyis praktikus lenne még most megtudnom a válaszodat… az az én programomat is döntő mértékben befolyásolná.

- Ko-kora reggel – közöltem botladozó nyelvvel; az orromba szivárgó szüntelen illatáradat valósággal megrészegített. – Majd holnap kora reggel rád csörgök, és megmondom. Oké?

- És mi lenne, ha egyszerűen csak igent mondanál, hm? – Jacob keze most már határozottan az egyenlítői területek alatt cirkált, nem is tudván, milyen őrjítő hullámokat korbácsol ezzel érzékeny klímájú égitestem felszínén. És még feszíteni is kezdte a húrt! Félredöntött fejjel egész közel tolta hozzám az arcát, úgy duruzsolta a fülembe: – Kapsz, mondjuk… három perc gondolkodási időt. Addig talán még kibírom alsótesti vérkeringés nélkül.

Ettől némileg feltisztult az agyam. Ütközésig hátráltam a kocsiban, úgy meredtem Jacob vigyorgó arcába.

- Mi!? Mire akarsz ezzel célozni?

Jacobnak furcsa fintor vonaglott végig az arcán, ahogy lemutatott összepréselt lábainkra. – Eddig nem akartam szólni, de jó úton vagy afelé, hogy mélyvénás trombózist okozz az alsó végtagjaimban, olyan eszeveszett erővel szorítod körém a combjaidat.

- Jaj istenem, ne haragudj! Én észre se vettem… ó, a francba… – Le-fel csúszkálva próbáltam valami kevésbé harapófogó hatású pózt felvenni Jacob ölében, amivel csak annyit értem el, hogy ő elkínzottan felnyögött, s hogy elejét vegye a további kísérletezésnek, két, csípőmre kulcsolt kezével szorosan egy pontra fixált.

- Most… most inkább ne mocorogj – szólt furcsán fojtott hangon –, vagy esküszöm, nem állok jót magamért.

- Most rögtön kiszállok – tüsténkedtem. Már a bűntudat is tetézte zavaromat. – Csak engedj el, és megígérem, hogy nem okozok több fájdalmat.

Jacob torkából kurta, rekedt nevetést tört fel. – Valahogy majdcsak kibírom. Maradj még. És gondold át a válaszodat. Még van két perced.

- Én inkább mégis kiszállnék – mondtam. – Túl szűk hely ez kettőnknek, s én tényleg nem szeretnék kárt tenni a combodban. Vagy ha már itt tartunk, bármelyik más testrészedben. – De Jacob szorítása egy jottányit sem csillapodott a csípőm körül. Könyörgőn suttogtam: – Légy szíves…

- Ugyan már… – Jacob nevetéstől vibráló lehelete forrón horzsolta végig az arcomat. – Minden testrészem tökéletes biztonságban van melletted – amíg én úgy akarom.

- Vagy amíg én másként nem döntök – hangsúlyoztam ki erélyesen. – Ne feledd, hogy nekem továbbra is megvan az a kis genetikai problémám, hogy potenciális ételforrásnak tekintsek mindenféle melegvérű élőlényhez tartozó nyakat, önfegyelem ide vagy oda.

Újból megpróbáltam elrugaszkodni Jacob öléből, de ő ezúttal sem lazított a fogásán. Patthelyzet kialakulása fenyegetett. Vagy olyasmibe adom elhamarkodott beleegyezésemet, amit még feltétlenül át akartam gondolni csendes magányomban, vagy kivárom Jacob türelmének végét, nem adok választ, viszont megkockáztatom azt a nagyon is valószínű lehetőséget, hogy újból elvesztem az eszem, és mohón nekiesek a nyakának. Vagy más hasonló magasságban található testrészének.

De nem! – kerekedtem felül a dilemmán. Épp elég volt egyszer bolondot csinálni magamból, soha többé nem akarom átélni az utána következő megalázó időszakot. Amíg ő nem mutat hajlandóságot a dologra, addig én is visszafogom magam.

- Megyek – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – És vagy elengedsz, vagy kénytelen leszek erőszakot alkalmazni!

Jacob érdeklődve vonta fel a szemöldökét. – Talán belém harapsz? – És a mosoly már nyíló félben volt az arcán, mikor egy semmiből érkező emléksugallat – amit nyilván legutóbbi közösen töltött délutánunk végkifejlete idézett fel benne – egy csapásra beléfojtotta a jókedvet. Jacob arca elkomorodott, szorítása elernyedt, s mikor újból megpróbáltam feltápászkodni róla, ő már nem ellenkezett, sem tettben, sem szóban.

- Akkor holnap reggel rád csörgök, oké? – néztem vissza rá szelíd gyámoltalansággal, miután átmásztam a saját térfelemre, s fél lábbal már a nyitott kocsiajtón kívül voltam.

- Oké – bólintott, kerülve a tekintetemet. Nagyon úgy tűnt, hogy most már ennyiben marad az este. A példámat követve Jacob is kiszállt a kocsiból, és zsebre dugott kézzel megindult a felhajtónkra nyíló garázsajtó felé. El is köszöntünk, s neki már a kilincsen volt a keze, mikor váratlanul így szólt:

- Ugye nem hazudtál?

Nagyjából félúton járhattam a lépcsőn, a cipőm hangosan kopogott a fém fokokon, ezért attól tartva, hogy talán félreértettem, visszakérdeztem. – Tessék?

Jacob arcát már nem láttam, azt eltakarta előlem a garázs közénk ékelődő sötétje, de a hangja ezúttal tisztán csendült az éjszakában.

- Azt kérdeztem, hogy ugye nem hazudtál? Nahuelről. Mikor azt állítottad, ő egyszer sem harapott meg téged.

- Nem – feleltem határozottan. – Nem hazudtam. Ő egyszer sem harapott meg. Még csak a lehetőségét sem vetette fel soha.

Rövid csönd. Aztán:

- De te megtetted.

Nem volt értelme tagadni azt, amit egyszer már megvallottam, úgyhogy újfent beismertem. – Igen.

Újabb csend. Ezúttal valamivel hosszabb.

- És milyen volt? Úgy értem, megharapni. Neked milyen érzés volt? Rá nem vagyok kíváncsi.

A sötétséget átszelő mély fekvésű, telt hang most különös mellékzöngével gazdagodva jutott el a fülemig. Volt benne valami kihívó. És egy árnyalatnyi sértettség is, amitől önkéntelenül egy duzzogó kisgyerek ábrázata jelent meg lelki szemeim előtt.

- Semmi különös – válaszoltam az igazságnak megfelelően. – Vérízű volt, és épp emiatt csábító. Jóval finomabb, mint bármelyik vadállaté, mégis kevésbé zamatos, mint a fajtiszta embereké. És sokkal kevésbé ízletes, mint a tiéd.

Olyan sokáig nem érkezett válasz, hogy már azt hittem, csak hallucináltam az egészet, s a teljes párbeszéd csak és kizárólag az én fejemben játszódott le. Aztán egy ponton megremegett a sötétség, s a nyíló ajtón a holdfény egy vékony sávja kacsintott be.

- Jó éjt, Nessie – köszönt fel Jacob, s bár a csukódó ajtószárny hamarabb kitakarta előlem az arcát, mintsem szemügyre vehettem volna a vonásait, valami azt súgta, egy igazi, meleg, szívből jövő mosoly kísérte ezt a halk búcsút.

- Jó éjt neked is – köszöntem vissza csendesen, immár a bezárt garázsajtónak. De már nem számított. Nem, mert ami igazán fontos volt, arra jó választ adtam. Talán most először, mióta hazatértem Dél-Amerikából.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés