13. fejezet – Egy új családtag?

A tekintetemet végigfutattam a családon, majd Edwardra néztem.
Az ő szemében is ott lappangott a türelmetlenség kis szikrája. Én is úgyanígy éreztem, türelmetlen voltam, valamint kíváncsi a döntésre.

Ekkor Edward jelentőségteljesen ránézett a többiekre és megkérdezte azt, ami ebben a pillanatban a legfontosabb volt.
- Mit gondoltok erről?
- Én azt hiszem, hogy gondoskodnunk kéne ennek a gyermeknek a biztonságáról és otthont adni neki – mondta Esme és egy sugárzó mosolyt küldött felém.
- Még valaki elmondaná a véleményét? – kérdezte Edward.
- Én egyetértek Esmével – mondta Rosalie.
- Szerintem is meg kéne tartani… Nem látom, hogy bármi rossz történne, ha befogadjuk – adta tudtunkra Alice is a véleményét.
- Emmett? – Edward a bátyja felé fordult.
- Én úgy gondolom, ha Rosalie ezt akarja, akkor nekem is jó. – Ekkor feleségére mosolygott, majd átölelte.
- És te, Jasper?
- Én nem értek ezzel egyet, mert ő mégis részben ember. Veszélyesek vagyunk rá.
- Igazad van, de máskor is türtőztettük magunkat. Itt van például Bella, akinél meg tudtuk állni, hogy ne legyen komoly baja – mondta Edward válaszul Jasper reakciójára.
- De ő egy gyerek… Bellának legalább lett volna esélye - igaz, hogy kicsi, de lett volna arra - hogy megmeneküljön, ha úgy alakul. De egy gyerek még sikítani sem tud, se futni.
- Ő viszont egy félvér, Jasper, ezt ne feledd! Talán nála másképp van ez az egész. Nem tudjuk, hogy hogyan fog fejlődni, sem azt, hogy miként fog viselkedni. Igazából szinte semmit sem tudunk róla…
- Akkor meg mért akarjátok megtartani?
- Mert máris megszerettük – válaszolta Edward, majd átölelt engem gondosan ügyelve a karjaimban alvó kislányra.
- Kérlek, Jasper. – Alice szomorú szemekkel nézett rá Jasperre.
- Na, jó. De én szóltam előre. Ha bármi baj lesz, akkor nem az én hibám, mert én megmondtam.
- Nem lesz semmi baj – mondta Alice.

Ekkor eszembe jutott valami, vagy inkább valaki…
- Carlisle, te mit gondolsz? – kérdeztem.
- Én Esme és a többiek boldogságát tartom szem előtt, így beleegyezek, de tudnotok kell, hogy a Volturi érkezésekor el kell őt rejteni. Te tudod, hogy miért, Edward.
Edward erre csak bólintott, de én nem értettem. Reméltem, hogy majd később mindent kiszedhetek belőle, amit tud.

De most nem foglalkoztam ezzel, mivel annyira örültem ennek a helyzetnek. Mindenki befogadta az új jövevényt.
- Van egy új Cullen! – kiáltott fel Emmett, mire mindenki nevetni kezdett.
- És mi lesz a neve? – kérdezte Esme Edward és felém fordulva.
- Renesmee Carlie Cullen – válaszoltam, mire Esme megmerevedett. – Talán nem jó? – Féltem, hogy nem tetszik neki a név.
- Jaj, dehogynem kicsim. – Odajött és megölelt engem és Edwardot.
Úgy látszik ez az érzelemkitörések időszaka – gondoltam magamban.
- Köszönöm szépen – suttogta Esme a fülembe meghatódva.
- Igazán szép név – mondta Edward.
- Nos, akkor úgy látszik, hogy nagyszülők lettetek – Viccelődött Emmett, amit igazából csak Carlisle-nak és Esmének mondott, de mi is hallottuk.
- Azt hiszem nekünk még lesz elintéznivalónk a baba miatt, úgyhogy azt hiszem, megyünk. – Edward az ajtó felé kezdett húzni.
- Sziasztok – köszöntem el és ezután szinte pillanatok alatt visszaértünk a házhoz.

- Kéne vennünk pár bútort a kicsinek – magyarázta Edward. – Kell egy kiságy, meg szekrény és a többi babaholmi is, hiszen neki vannak szükségletei, mivel részben ember. Az egyik ilyen dolgot már meg is tapasztalhattuk, hisz’ tud aludni. – Bólintottam.

Még aznap elmentünk és beszereztünk minden szükségesnek vélt dolgot.
A házban - mivel több szoba volt - kialakítottunk egy külön babaszobát. Mire készen lettünk igazán otthonossá vált a szoba. Persze eddig is szép volt, de most egy baba igényeinek megfelelően lett berendezve.

Olyan jó lett minden.
Végre volt egy férjem és egy gyermekem, akit bár nem én hordtam ki, mégis ő volt nekem a világ közepe.

Folyamatosan vele akartam lenni, de néha mégis Rosalie-val és Esmével volt, hiszen ők is nagyon szerették. Máskor pedig Alice-re bíztam. Az egész család szerette Renesmee-t. Edward is nagyon boldog volt, amikor játszhatott vele. De egy gond volt, méghozzá az, hogy Renesmee nagyon gyorsan nőtt és nem tudtuk, hogy mi lesz ennek a vége. Még csak két napja volt nálunk, de máris úgy éreztem, mintha két hónapja lenne itt, mivel annyit nőtt ezalatt az idő alatt. Talán tudta ezt az, az idegen, aki itthagyta a küszöbön. Esetleg részben ezért is hagyta itt, mert nem tudta ennek a végkimenetelét és mivel ő ember volt, nem tudta kezelni a helyzetet. Csak azt nem értem, hogy mégis honnan tudott rólunk. Senkinek nem szoktuk elmondani, ha bemutatkozunk. Például nem így szoktuk kezdeni: Helló, Bella vagyok, vámpír.
Elég furcsán néznének rám és őrültnek hinnének.
De még mindig nem tudom, hogy ő, hogy tudhatta meg.
Talán sose fogom megtudni. Vagy esetleg hamarabb, mint hinném…

Valami hirtelen eszembe jutott, annyira belefeledkeztem abba a tudatba, hogy Renesmee itt van velem, hogy nem gondoltam arra, hogy meg kell kérdeznem Edwardot a Volturiról és arról, hogy mért kell elrejtenünk Renesmee-t.

- Edward – szólítottam meg.
- Igen? – jött oda hozzám.
- Beszélni szeretnék veled.
- Miről?
- A Volturiról – mondtam, mire düh remegtette meg a testét.
- Mit akarsz beszélni a Volturiról? – A végét csak szűrte a fogai között.
- Nos, szeretném megtudni, hogy miért is kell elbújtatni Renesmee-t, mikor jön a Volturi.
- Hát, azt hiszem, jogod van tudni… - mondat, majd egy kis szünetet tartott és folytatta - Régen gyermekeket is változtattak át vámpírrá, de ők… szóval ők nem voltak kezelhetők és mindenkire rátámadtak.
- Oh. – Csak ennyit bírtam mondani.
- Mikor a Volturi ezt megtudta, elpusztította az átváltoztatott gyermekeket és megtiltotta, hogy bárki is átváltoztasson akárcsak egyet is. Ezért nem láthatják meg a kicsit, mert ők nem hagynák, hogy megmagyarázzuk és elég rossz következményei lennének ennek.
- De hol bújtatjuk el őt? És ki marad vele?
- Valaki, aki majd nem fog résztvenni a találkozón a Volturival. Azt pedig, hogy hol bújtatjuk el, még nem tudom, de ezt majd máskor megbeszéljük, rendben?
- Rendben – válaszoltam.

Tehát Renesmee veszélyben lenne, ha tudnának róla, mivel nem hinnének nekünk, hiába van nálunk egy levél. Azt bárki írhatta volna. Bár az tény, hogy Renesmee alszik és a szíve is dobog, ami megtévesztő lenne és még embernek is hinnénk, ha nem tudnánk, hogy nem az.

Az idő gyors szárnyakon repül, de mégis néha jobb lenne, ha megragadna egy kis időre.
Mért kell az időnek ilyen hiperaktívnak lennie? – kérdeztem magamban.
Igazából talán jó lenne túlesni ezen az egészen.
Csak azt szeretném, ha Renesmee biztonságban lenne, úgyhogy ebből a szempontból meg más szempontból is, az lenne a legjobb, ha nem is jönne a Volturi, de ha már jönnek, akkor meg kéne próbálni elrejteni előlük, mint ahogy már Edward is mondta, és természetesen nem a házban, mert azt megéreznék és abból semmi jó nem származna.

De legalább már egy dolog miatt nem kell aggódnunk…
Azért, mert már vámpír vagyok…
Teljesítettük a Volturi kérését, így ebben már nem lehet semmi hiba.
És mivel Renesmee-t is elbújtatjuk, talán tényleg sikerül megúsznunk ezt az egészet…

Miközben gondolkodtam épp az egyik ablaknál álltam, ahonnan ebben a pillanatban távolodni kezdtem, majd megindultam a nappali felé, de mielőtt odajuthattam volna, két vámpír törte be az ajtót…
Ezután elém lépdeltek…
Nem értettem mit keresnek itt, de az egyiket felismertem…
Örültem neki, hogy Renesmee most elment Edwarddal egy kis időre, mivel nem akartam, hogy baja essen…
Aztán nem volt több időm gondolkodni. Egyre álmosabb lettem, csak azt nem tudtam, hogy mért, hiszen a vámpírok nem alszanak. Egyre jobban szédültem is, míg egyszercsak nem érzékeltem semmit a külvilágból, csak annyit, hogy a földre zuhanok. Aztán minden teljesen elhomályosult és erőt vett rajtam a sötétség…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés