14. fejezet – Mért kell mindennek elromlania?

Már nyitogatni kezdtem a szemeimet, de még nem teljesen voltam magamnál. Aztán hangokat hallottam, majd Edward morgását.
Itt van. De akkor… mégis mi van Renesmee-vel?
Hirtelen kinyitottam a szemem…
Megláttam azt az alakot, akit még azelőtt felismertem, mielőtt elájulhattam volna, vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt az eszméletvesztést, amin keresztülmentem.

- Gabriel – suttogtam, mire mindenki rám emelte tekintetét.
Ekkor észrevettem, hogy Renesmee Edward karjaiban van.
De azt még mindig nem tudtam, hogy ki az a másik vámpír, aki Gabriel mellett volt egész idő alatt.
- Igen, én vagyok. Látom, hogy a barátomat még nem ismered. Ő itt Aaron – mutatta be. - Oh, és azt majd’ elfelejtettem mondani, hogy miatta „aludtál” el egy kis időre, neki ugyanis ez a képessége.
Edward ekkor hirtelen mellém lépett és szorosan átölelt.
- De szép jelenet – mondta gúnyosan Gabriel. – Igazából először azért jöttünk, hogy téged megöljünk - mutatott felém -, de van egy jobb tervem.
- És szabadna tudnunk, hogy mi az? – kérdezte Edward, aki szinte tajtékzott a dühtől.
- Ha elárulnám, akkor nem lenne meglepetés. Azt meg ugye nem akarjuk?
Erre Edward támadó pozíciót vett fel, miközben Renesmee-t átadta nekem, és morogni kezdett.
- Na, ezt a meleg fogadtatást azért nem vártam. – Gabriel még mindig gúnyos hangon beszélt.
- Egyáltalán nem vagy itt szívesen látott – szűrte a fogai között a szavakat Edward.
- Jaj, de kár. Pedig azt hittem, hogy majd rendezünk egy partit. – Felnevetett.
- Azt hiszem, akkor mi megyünk is. Gyere, Aaron! – Mire ezt kimondta már ott sem voltak. Olyan gyorsan eltűntek, mintha ott se lettek volna. Ha nem lett volna vámpírszemem, akkor biztos, hogy nem látom őket, amint kilépnek a széttört ajtó helyén, ami egyébként darabokban hevert a padlón.
- És most mit akar tenni? – kérdeztem Edwardot.
- Nem tudom, mert valamiért nem sikerült olvasnom a gondolataiban.
- Akkor mi mit tegyünk?
Mikor már épp mondani akart volna valamit, megszólalt a telefonja.
- Halló! – szólt bele.
- Szia, itt Alice. – Én is hallottam minden egyes szavát Alice-nek, ugyanis közvetlenül Edward mellett álltam és a vámpíroknak amúgy is jó a hallásuk.
- Mit szeretnél mondani?
- Nos, volt egy látomásom - kezdte ideges hangon.
- És mégis mit láttál?
- Azt, hogy az a Gabriel nevű vámpír meg egy társa elmennek a Volturihoz.
- Hagy menjenek, ha akarnak – mondta Edward, majd fújtatott egyet dühében.
- De ezt nem érted… - kezdte volna Alice, de Edward közbevágott.
- Mit nem értek?
- Azt, hogy Gabriel és a társa elmentek a Volturihoz…
- Ezt már mondtad – szakította félbe ismét.
- De az okát még nem mondtam el, és ha továbbra sem hagyod, hogy befejezzem a mondataimat, akkor nem is fogom elmondani. – Alice sértődött hangon beszélt.
- Jó, rendben, mondd csak!
- Azért mentek el, mert látták Renesmee-t és azt fogják mondani, hogy ő egy halhatatlan gyerek.
- De ez nem igaz! – kiabálta Edward.
- Én tudom, hogy nem igaz, de úgy láttam, hogy ők meg vannak róla győződve. Valószínűleg nem nézték meg figyelmesen. Nem koncentráltak a szívdobogására.
- Biztosan így lehetett. De mégis, hogy nem figyelhettek rá?! – Edward arca eltorzult a fájdalomtól. Megértettem, hogy mit érez. Az én szívem is sajgott, mert nem tudtam, hogy most mi lesz Reneesme-vel. Ha a Volturi idejön, akkor semmi esélye sincs.
- Nem tudom Edward. Figyelj, higgadj le! Megoldjuk valahogy. Senki nem hagyja, hogy bármi baj legyen.
- Igazad van. Majd valahogy megoldjuk. Csak ki kell találnunk valami megoldást amilyen hamar csak tudunk.
- Azt hiszem, akkor megyek és megbeszélem ezt a helyzetet a családdal is. Talán az lenne a legjobb, ha ti is jönnétek és hoznátok Renesmee-t is.
- Rendben, hamarosan ott leszünk.
Letette a telefont, majd felém fordult.
- Szóval meg kell beszélnünk a többiekkel. Együtt sikerül kitalálni valamit. Ebben biztos vagyok. – A végén mosolyra húzta a száját. Én is próbáltam remélni, hogy minden jó lesz, de én egyáltalán nem voltam biztos benne.

Elindultunk a Cullen házhoz Renesmee-vel.
Mikor odaértünk Alice épp azt magyarázta, hogy mit látott. A család döbbenettel az arcán hallgatta, amint a látomása részleteit ecseteli.
Alice befejezte a mondanivalóját, majd a szobára csönd települt…
Talán a megoldás eshetőségeit vették számításba.

Egy idő után azonban kezdett a csönd egy kicsit kínossá válni.
Végül Carlisle megszólalt.
- Úgy gondolom, hogy vissza kéne adnunk a babát, annak, aki odavitte a házatokhoz – mondta felénk fordulva.
Kétségbeesetten néztem fel Edwardra, akinek ekkor ugyanilyen volt az arckifejezése.
- Nem lehetne, hogy nálunk maradjon? Elbújtathatnánk és… – Ezeket a szavakat nehéz volt kiejtenem, hiszen a helyzet érzelmi sokkja alatt álltam. Éppen ezért a hangom néha elcsuklott és nagyon halk volt még egy vámpírhoz képest is. És a végét már nem is tudtam befejezni.
- Sajnálom Bella – mondta Carlisle őszinte sajnálattal a szemében. – Nem tarthatjuk őt itt, mivel csak veszély venné körül. Ha a Volturi nem jönne el érte, akkor belemennék, hogy még maradhasson, de így…
Bár fájt bevallanom, de igaza volt. Nem akarhatom azt, hogy teljesen ki legyen szolgáltatva a Volturinak.
Hang nem jött ki a torkomon, mert túl sok érzelem kavargott bennem - és éreztem, hogy ezen még Jasper sem tud segíteni -, ezért csak bólintottam Carlisle szavaira.
Edward eközben mindvégig engem figyelt és mikor látta, hogy érzelmileg kezdek összeomlani, megölelt.

A karjaimban ott volt Renesmee, akitől hamarosan el kell válnom. Nem akartam ezt, de az ő érdekében muszáj volt.
Inkább ne legyen velem, de legalább biztonságban éljen. Az, az ember biztosan visszafogadja, ha megtudja, hogy nincs más esélye a kicsinek az életben maradásra.
Legalábbis ezt csak remélhetem, hogy visszafogadja. És, amit írt arról, hogy szegény…
Azt meg lehet oldani… Edward sem akarná, hogy a „gyermekünk” nyomorogjon. Biztos, hogy tudunk adni neki pénzt, amiből felnevelheti.
De olyan fájdalmas az elválás gondolata, viszont szükséges.

- Tehát, meg kell keresnünk azt, aki ott hagyta a küszöbön Renesmee-t – mondta Carlisle felébresztve engem szomorú gondolataimból.
- És mégis hogy kezdjünk hozzá? – kérdezte Edward.
Láttam rajta, hogy neki is fáj az a tudat, hogy elveszítjük Renesmee-t. Ez az egész családon látszott.
- Azt hiszem, van pár ismerősöm, akiknek szólhatnék segítség gyanánt. Talán ők megtalálják.

Csak egy a probléma…
Már megint ott van ez a rendkívüli és bűvös szó, hogy „talán”.
- És mi lesz, ha nem találják meg? – adtam hangot félelmemnek.
- Akkor valahova elbújtatjuk – válaszolta Carlisle. – De remélem, hogy erre nem lesz szükség. Mégiscsak jobb helye lenne a rokonánál.
- Igen… Reménykedjünk, hogy sikerül megtalálni – mondta Alice, bár az ő szemében is megcsillantak a bánat jelei.
- Én megyek és beszélek velük – mondta Carlisle, majd a dolgozószobája felé vette az irányt.
- Akkor mi hazamegyünk – kezdte Edward. – De ha bármi van, akkor szóljatok!
- Természetesen majd felhívlak – válaszolta Alice.

Miután visszaértünk a házhoz csak az járt a fejemben, hogy hamarosan nem lesz már itt velem Renesmee, ezért én is, és Edward is az egész napunkat vele töltöttük.
Azt hiszem nagyon a szívünkhöz nőtt ez a gyerek. De nem csak nekünk volt fontos, hanem az egész Cullen családnak. Mindenki befogadta, de most mégis vissza kell adnunk, annak az embernek, aki idehozta.
Pedig már minden olyan tökéletes volt.
Miért kell minden álomnak ilyen hamar szertefoszlani? – kérdeztem magamtól, de a választ sajnos nem tudtam rá.

Már egy egész nap telt el, mióta Alice közölte velünk látomását, és már Carlisle is értesítette a barátait a segítségkérésünkről.

Hirtelen Edward mobilja rezegni kezdett.
Gyorsan felkapta, majd beleszólt.
- Halló!
- Alice vagyok, csak azért hívlak, mert…
- Mi történt, Alice? – kérdezte Edward sürgető és kétségbeesett hangon.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés