15. fejezet –Segítségkérés

- Az történt, hogy sikerült… nos… szóval… sikerült megtalálni Renesmee rejtélyes rokonát.
- És hol van? – kérdezte Edward, bár láttam rajta, hogy nem igazán örül ennek a hírnek és bevallom, hogy én se.
- Port Angelesben... és hamarosan odamegyünk, de nektek is kell jönni, viszont egyelőre még Renesmee-t ne hozzátok.
- Akkor kire hagyjuk?
- Majd Rosalie vigyáz rá, mert ő úgyse jön velünk és Esme sem, tehát már meg is van a két „dadus”.
- Rendben, akkor elmegyünk Bellával együtt a házhoz és onnan indulunk Port Angelesbe, igaz?
- Igen. Akkor hamarosan találkozunk.
Megszakadt a vonal…

- Akkor már csak abban kell bíznunk, hogy befogadja Renesmee-t – mondta Edward immár felém fordulva.
Bólintottam, majd ránéztem a „kislányomra”, akit hamarosan vissza kell adnunk az igazi családjának.
Edward eközben mellém lépett, megcsókolt és nyugtatólag simogatta a hátam…
- Nem lesz semmi baj. Renesmee biztonságban lesz és a Volturi sem tud bizonyítani semmit.
- Tudom, de hiányozni fog – mondtam keserves hangon.
- Nekem is.
Elég volt ennyit mondanunk és tudtuk mit érez a másik. Fájdalmat Renesmee elvesztése miatt és kételyek gyötörtek mindkettőnket a jövőjét illetően, hiszen Alice még nem látta, hogy befogadják-e vagy nem, mivel még meg sem kérdeztük.

Fél óra múlva elindultunk ismét a Cullen ház felé.
Igazából a lábaim egyre nehezebben vittek, pedig mivel vámpír voltam nem lehettem fáradt, de mégis, mintha ólomsúlyú köveket rögzítettek volna lábamhoz, hogy csökkentsék a mozgási képességeimet.

Egyre jobban haladtam előre az elválás felé.

Beléptünk a házba, ahol Rosalie és Esme fogadtak minket és egyből elvették tőlem Renesmee-t, de mielőtt még indultunk volna, megpusziltam a homlokát, majd eltűntünk a garázsban és elindultunk kocsival.

A futás gyorsabb lett volna, de nem akartunk semmiféle gyanút kelteni, ezért inkább az autó nevű lassabb utazóeszközzel indultunk Port Angelesbe.

Útközben senki sem szólt a másikhoz, még Alice sem, pedig vele általában sokat beszélgettem.
Carlisle és Edward is csöndbe burkolóztak, amíg oda nem értünk egy kétemeletes, sárga házhoz, melynek terasza is volt és épp ott ücsörgött egy harmincas évei elején járó, barna hajú nő.
Biztos ő lehet az a rejtélyes idegen, aki otthagyta Renesmee-t a házunknál – gondoltam magamban.

Mikor a nő meglátott minket a szemei elkerekedtek, de visszafogta döbbenetét és felállt a székből, ahol ült.
Közeledni kezdett felénk és igazából mindenki zavarban volt.
Mért nem hoztuk Jaspert? – kérdeztem magamtól. Igazából az ok, amiért Jasper nem volt velünk az, az volt, hogy ő és Emmett elmentek vadászni.

Már csak egy méter volt a távolság köztünk és a nő között, amikor megszólalt.
- Mégis miért jöttek ide? – kérdezte egy kis éllel a hangjában.
- Nos, tudja mi… mi azért jöttünk, mert a maga unokahúga - már ha jól tudom, hogy az öné - nálunk van, de szeretnénk, ha újra önnél lenne, mivel velünk most mégkevésbé van biztonságban, mint eddig – mondta Edward, hangján észrevehető volt a szomorúsága.
- Ezt mégis hogy érti?
- Szóval akkor az ön unokahúga? – kérdezett vissza Edward.
- Igen, az enyém. De elmagyarázná nekem, hogy ezt mért mondta?!
- Azért, mert… nos, ön egyáltalán honnan tud a vámpírokról? – kérdezte Edward értetlenkedve.
- Először is, mert a húgomnak egy vámpír volt a szerelme… De egy idő után elment… Persze vámpírságát már csak akkor tudtam meg, mikor Elisabeth meghalt és a szerelme visszajött ide, hogy felkeresse. Ekkor elmondtam neki, hogy mi történt és ő tudtomra adta, hogy egy vámpír. Azt mondta, hogy nem embervérrel táplálkozik. Mindent tüzetesen elmesélt és beszélgetésünk végeztekor azt mondta, hogy ő nem tud a gyermeke mellett maradni, de nekem sem tanácsos megtartanom, ezért úgy folytatta, hogy van egy másik olyan család, aki szintén nem iszik embervért és azt javasolta, hogy vigyem el oda. Így került az unokahúgom önökhöz.

Ezen egészen ledöbbentem. Eléggé hasonlított ez a történet a miénkhez Edwarddal, legalábbis abból a szempontból, hogy náluk is megvolt az a vámpír-ember szerelem, ami köztünk is. Nem gondoltam volna, hogy másnál is van ilyen. Persze gondoltam, hogy lehetséges, de arra nem számítottam, hogy az utamat keresztezni fogja egy másik ilyen kapcsolat. Bár én se Elisabeth-et, se a szerelmét nem ismertem, de azért elég elszomorító volt ennek a szerelemnek a végkifejlete.

- Így már világosabb – mondta Edward, és ezzel a mondatával ragadott ki a gondolataim közül.
- Szóval most végre válaszolnak a kérdésemre? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a nő.
- Hát… Hallott már ön a Volturiról?
- Valamit erről is mesélt Benedict…
- Benedict a húga szerelme? – kérdeztem.
- Igen – válaszolta a nő és szomorúan hajtotta le a fejét.

- Talán térjünk vissza az eredeti témához, mit mondott önnek ez a Benedict? – kezdte ismét kérdezgetni Edward néhány pillanattal később.
- Csak annyit, hogy velük nagyon vigyázzak és soha nem szabad tudomást szerezniük a kicsiről.
- Értem, akkor egy részét tudja – mondta Edward, de a végénél már Carlisle felé fordult és olyan gyorsan hadart, hogy nem hiszem, hogy ennek a nőnek az emberi füle meghallotta volna.
- Oh, igaz… még be sem mutatkoztunk… - hadarta ismét Edward.
- Én Edward Cullen vagyok.
A nő látszólag megdöbbent, de azért ő is bemutatkozott.
- Én pedig Silvia Thorne.
- Nagyon örvendünk… Az én nevem Carlisle, ő itt Alice, ő pedig Bella – mutatott be végül mindnyájunkat.
- Én is örülök… - mondta Silvia is egy kicsit félénken.
- Tehát, amit még nem tud, azt elmondjuk dióhéjban, mert elég sürgős – mondta Edward.
- Hallgatom!
- Szóval az a lényege, hogy a Volturi megtiltotta, hogy gyerekek legyenek átváltoztatva és nemrég tudomást szereztek a kicsiről, akiről azt hiszik, hogy ő egy halhatatlan gyerek. És ha valakiről ezt feltételezik, annak nincs jó vége. Ezért is kérjük a segítségét, hogy ne legyen semmi baj. – Edward határozottan ejtette ki a szavakat és én bíztam benne, hogy Silvia segít nekünk.
- Azt hiszem, hogy talán maradhatna nálam, ha tényleg nincs más megoldás.
- Ebben az esetben sajnos nincs, mert még ha el is bújtatnánk, akkor nagyobb lenne az
 esélye annak, hogy megtalálják, mivel valakinek ott kéne lennie vele és ez feltűnhetne a Volturinak. Ezért azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha itt marad – mondta Carlisle és sóhajtott egyet.
- Nos, akkor rendben.
- A pénz miatt pedig ne aggódjon, mert adunk arra elegendőt, hogy felnevelhesse – folytatta Carlisle.
- De én nem akarom elfogadni, hiszen ő az én unokahúgom és fel fogom nevelni valahogy. Csak azért vittem el önökhöz, hogy jobb sorsa legyen… Viszont valamit szeretnék kérdezni.
- Mit? – kérdeztük mindannyian egyszerre.
- Azt szeretném tudni, hogy ha a Volturi elmegy, utána sem lehetne maguknál?
Erre a mondatra remény töltött el… Talán Renesmee mégis velem maradhat.
Ránéztem Edwardra.
- Talán nálunk lehetne, de ezt majd csak akkor tudjuk meg, amikor a Volturi már elmegy, addig nem tudok rá konkrét választ adni – mondta Edward és láttam rajta, hogy benne is felragyogott a remény szikrája.
- Akkor remélem, hogy sikerül visszakerülnie magukhoz. Nálam tényleg nem lenne neki jó, hiszen szinte semmit sem tudok róla.

- Egyáltalán vért is iszik? – kérdezte Silvia néhány perc csend után.
- Igen, de mint, ahogy azt gondolom, már tudja, hogy emberi táplálékon is tud élni – válaszolta Edward, mire a nő csak bólintott egyet.
- És mikor hozzák őt ide?
- Holnap, már ha önnek nem gond – mondta Alice, aki eddig még meg sem szólalt.
- Rendben, akkor holnap várom magukat. – Búcsúzóul még egy mosolyt villantott ránk Silvia, majd elköszöntünk egymástól és ő bement a házába.

- Tehát, ha a Volturi elmegy, utána nálunk lehet Renesmee? – fordultam Edward felé kérdésemmel, mert nem volt elég az, amit Silviának mondott, mégegyszer hallanom kellett.
- Elvileg igen, de ne éld bele magad, mivel ez még közel sem biztos.
- De nekem az is elég, hogy van rá esély.

A Volturi, ha tartja magát az eredeti időhöz, akkor nyolc nap múlva érkezik, de mivel már másfél napja elmentek Gabrielék szólni nekik, nem valószínű, hogy ténylegesen akkor jönnek, viszont még nem döntöttek, ezért Alice nem látja őket, mi pedig tanácstalanok vagyunk. Persze azért az is egy kis idő volt, mire Gabrielék egyáltalán odaértek, mert csak a szándékot látta Alice, mielőtt még valóban ott lettek volna, ezért nem döntötte még el a Volturi, hogy mikor jönnek pontosan, mivel csak nemrég szereztek tudomást erről az egészről.

A kocsiban megkérdeztem Alice-től, hogy mért volt ennyire szótlan.
- Mert arra koncentráltam, hogy hátha meglátom, mikor jönnek, de sajnos még mindig nem döntötték el az időpontot, de… - Nem tudta befejezni a mondatát, mert szemei a távolba meredtek és gondoltam, hogy egy látomás…
Talán most megtudjuk, hogy mikor jön az a ”királyi” család…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés