28. fejezet – Búcsú a családtól


Másnap az ébresztőórám türelmetlen csörgésére riadtam fel. Mintha egy íj feszült volna meg bennem, úgy rándultam fájdalmas gyorsasággal minden átmenet nélkül ülő helyzetbe. Valami fontos tennivalóm van – villogott bennem a vészjelző – valamit feltétlenül el kell intéznem… de egyszerűen nem akart beugrani, mi ez a rendkívüli fontosságú dolog.

Aztán egyszeriben lefoszlott agyamról a pókháló, s én megkönnyebbülve dőltem vissza a párnámra. Tegnap este, miután feljöttem a szobámba, első dolgom volt SMS-ben megüzenni Jacobnak, hogy mégis velük tartok a hegyekbe, sőt néhány oda-vissza üzengetés után abban is megegyeztünk, hogy én megyek át hozzá indulás előtt, s nem neki el eljönnie értem ide a nagyházba, bölcsen elkerülve így az újabb konfrontációt kekeckedésre hajlamos nagynénémmel.

A kijelző még csak fél hetet mutatott, vagyis bő három órám volt még a háromnegyed tízes találkozóig. Ennyi idő, gondoltam, bőven elég kell hogy legyen a pakolásra, pláne, ha Alice-t is sikerül bevonnom a folyamatba.

Kilenc óra után tíz perccel már korántsem voltam ilyen nyugodt. Egy párzási időszak kellős közepén megzavart kannyúl esztelenségével spuriztam fel-alá a bőrönd és a ruhásszekrény között, folyamatosan átcsoportosítva e két, méretben és befogadóképességben oly zavaró anomáliát mutató tároló-alkalmatosság beltartalmát. Hiába feszegettem négy irányból, a bőrönd makacsul kitartott amellett, hogy márpedig nem fér bele a szekrény teljes ruhaállománya, sőt, még azt is meggondolja, hogy egyáltalán hajlandó lesz-e önszántából becsukódni.

Nem tagadom, kissé összezavarodtam. Mit vigyek magammal, és mit hagyjak itthon? Mi fog hiányozni, és melyik darab lesz az, amire egyszer sem lesz szükségem? A túracsizma és a strapabíró farmer mellé berakjak néhány finomabb holmit is? Lesz ilyesmire egyáltalán szükség… vagy álló nap térdig tapicskálunk majd a sárban, hogy aztán éjszaka ugyanabban a szétnyűtt, összesarazott gúnyában dőljünk le holtfáradtan, amiben addig voltunk?

Végül minden fajtából beraktam legalább egy példányt. Lesz, ami lesz, akkor sem maradok szégyenben, ha magas rangú vendégünk érkezik. Fogtam a motyót, vetettem egy búcsúpillantást a szobámra, s már cígölődtem is lefelé a lépcsőn.

Búcsúzkodáshoz egy csokorba gyűlt családtagjaim ünnepélyes csendben vártak odalenn. A rendezett sort megbontva elsőként két nagybátyám járult elém.

- Fogd ezt, hugi – nyomott a kezembe egy kutyabehívó sípot Jasper. – Ha az az ostoba négylábú nem ugrana az első füttyjelre.

- Ez pedig itt – lépett elém Emmett – egy extra nagy szakítószilárdságú nyakörv. Használd belátásod szerint.

- Kösz, fiúk. Rátok mindig számíthat az ember. – Azzal lábujjhegyre álltam, s mindkét viccmester arcára cuppantottam két-két puszit.

- Jaj, szívem, biztos, hogy el akarsz menni? – Rosie halálra vált arccal vitorlázott felém. – Gondolj bele, két hét a sok ápolatlan négylábú között… még a végén rád ragasztanak valami nyavalyát! Bepakoltad a fertőtlenítő sprayt, amit a komódra raktam?

- Be – nyugtattam meg mosolyogva. – Ne aggodalmaskodj már annyit. Nem a sötét középkorba utazom vissza, csak fel a hegyekbe.

Rosie egy tojásaira féltékeny nőstény griffmadár hevességével kaparintott a karmai közé, és fejemet a mellkasára húzva susogta a fülembe: – Az egyik túrabakancsod mélyére eldugtam egy teli zacskó bolhairtó port. Biztos, ami biztos, szórd be velük a fiúk pokrócát.

Ezután kicsit felgyorsult a sor. Nagyapa a lelkemre kötötte, hogy szedjem az általa összeállított vitamint, amit nagyanya azzal a figyelmeztetéssel egészített ki, hogy el ne felejtsek ezen felül naponta legalább háromszor enni is. Majd jött anyu, s a számára kiszabott időt azzal töltötte el, hogy minimum öt különböző módon megölelt és megpuszilt, miközben nem kevesebb alkalommal gondolta meg magát, s zavarodottan hol marasztalni próbált, hol pedig jó szórakozást kívánt.

- Na, kislányom – lépett hozzám apu –, két általános érvényű jó tanácsom van a számodra. Az egyik, hogy ne tégy semmi olyat, amit én nem tennék. A második, hogy még azt se! – Rám mosolygott, szélesen és ragyogón, majd kinyúlt, és szorosan a mellkasára ölelt. – Érezd jól magad, buksi. És ne borítsd ki Jacobot! Legalábbis ne nagyon.

Nem volt időm rákérdezni, mire gondol, mert ekkor Alice keveredett elém, s nekem eszembe jutott, hogy valamivel kapcsolatban feltétlenül szavát kell vennem.

- Alice – súgtam neki –, ha megérkezne a karkötő, azonnal értesíts. Nem tudom, hogy a mobil mennyire működik odafönt, de vonalas készülék lesz a panzióban, azon elérhetsz. Egyébként volt mostanában valami biztató látomásod?

- Úgy érted, az elmúlt fél napban? – Alice egy darabig csupa vigyor arccal nézett rám, aztán megrántotta a vállát. – Nem, a karkötő teljesen eltűnt az éterből. De mondtam, hogy ez inkább jó jel, mint rossz. Valószínűleg azt jelenti, hogy már Nahuelnél van.

Még akkor is a karkötőn járt az agyam, amikor kigördülve a 101-esre diszkrét padlógázzal megiramodtam La Push felé. Szóval szőrén-szálán eltűnt az éterből… és Alice ebből arra következtetett, hogy Nahuel végre megtalálta. Persze ez logikus, ha jobban belegondolunk, hisz Nahuel hozzám hasonlóan „leárnyékolja” a jövőt, így a tettei következményét és minden mást, ami kapcsolatba kerül vele, nem, vagy csak nehezen lehet előre megjósolni.

Ostoba kis babona, de komolyan hittem, hogy ha a karkötő megkerül, akkor minden problémám egy csapásra megoldódik. Ha újra a csuklómon lesz, a varázsereje körbeburkol majd engem, és minden cselekedetemet a helyes ösvényre tereli… sőt talán még a számra is féket rak, mielőtt – rossz szokásomhoz híven – olyat találnék mondani, amit később megbánhatok.

A házhoz érkezve egyenesen a garázshoz hajtottam, a fák árnyékában leparkoltam, és a bejárati ajtóval próbát sem téve kapásból Jacob szobájának hátsó kertre néző ablakához kerültem – ami invitálóan nyitva hagyva várt engem. Így hát nem csináltam belőle lelkiismereti problémát, most is kopogás nélkül bocsátottam be magam.

Szemrehányást senki sem tett, hisz a szoba perpillanat gazdátlan volt – Cicát pedig túlságosan lefoglalta az a testméretét többszörösen meghaladó pamutgombolyag, amit nagy erőbedobással igyekezett szétcincálni.

- Szia, te kis huncut – guggoltam le hozzá –, látom, új játékot kaptál. Biztos, mert olyan jó kiscica voltál… igaz-e?

- Inkább gazdasági megfontolásból – hangzott fel mögöttem a bosszús-nevetős hang. Jacob a fürdőszoba felől érkezett, öltözékét mindössze egy csípőre tekert fehér törülköző alkotta. – Kénytelen voltam beruházni néhány gombolyag fonálba, csakhogy megóvjam a személyes értékeimet. Amúgy, szia…

- Szia, és… bölcs gondolat – nyögtem, miközben minden erőmet mozgósítanom kellett, hogy le bírjam tépni róla a pillantásomat. Figyelmemet elterelendő jó mélyen bedugtam a kezem a kosárba, mire Cica rögvest felhagyott a gombolyag-tépéssel, és húsz karommal esett neki új prédájának.

- Hol a cuccod? – kérdezte Jacob, miközben lendületes léptekkel átszelte a szobát.

- A csomagtartóban – feleltem, s a pillantásomat továbbra sem mertem felemelni. – El ne felejtsük átrakni a kocsidba…

- Nem fogjuk, ne izgulj… – A szemem sarkából láttam, ahogy Jacob a ruhásszekrény nyitott ajtajának takarásába vonul, s ott többé-kevésbé nyilvánosan megkezdi az öltözködést. – De ugye betartottad az egy bőrönd plusz egy kistáska limitet? Mert vontatót nem kötünk a dzsip mögé…

- Mértéktartó maradtam, ne aggódj. – Még mélyebbre hajoltam a kosár fölé, de a periférikus látásom így is bőven szállította az ingereket. S miközben Cica vad örömmámor közepette marcangolta mártír jobbomat, én csőlátásért imádkozva szenvedtem végig Jacob produkcióját. És mintha szántszándékkal nem kapkodta volna el a dolgot. Ráérős mozdulattal végigszárogatta magát a törülközővel – a részleteket nem láttam ugyan, de rendkívül élénk képzeletem az utolsó csillogó vízcseppig rekonstruálta a folyamatot –, aztán csak állt ott pucéran, egy plafonig nyúló, vörösesbarna jelenés a látásom homályos szélén, és nem zavartatva magát kényelmesen válogatott a szekrény tartalmából.

Hogy meddig tartott a szalonképes állapot elérése? Tippelni se tudnék. Valamivel később arra ocsúdtam gyönyörteljes zavaromból, hogy már az ajtónál áll, és hangos szóval sürget az indulásra.

- Máris! – pattantam volna fel, de a meghatározhatatlan ideig tartó guggolástól lemerevedett izmaim megmakacsolták magukat, s én ahelyett, hogy lendületesen felegyenesedtem volna, nyekkenve fenékre huppantam. A mulatságos összképet pluszban tetézte, hogy Cica – négymancsnyi kimeresztett karommal ragaszkodva hozzám – a kezemmel együtt repült ki a kosárból, s még akkor is ott csüngött-lógott rajtam, amikor én, mint valami hátára fordított bogár, levegőben kalimpáló lábakkal próbáltam talpra vergődni.

A helyzet komikumát fémjelezze, hogy Jacob azonnali segítségnyújtás helyett önfeledt hahotázásban tört ki.

- Ezt nevezem, Kölyök! – szólt fuldokló orrhangon. – Egy kis gyakorlással igazi látványossággá fejleszthetnéd. Még egy macska kellene a másik kezedre, s akkor bármelyik cirkusz tuti vevő lenne a produkcióra.

- Hogy miért nem szakadok meg a röhögéstől… – morogtam az orrom alatt, miközben kínkeservvel hasra gördültem. Nem kisebb erőfeszítéssel négykézlábra tornáztam magam, s a rendületlenül kapaszkodó macskával a jobbomon felbandzsítottam Jacobra. – Nem venném zokon, ha segítenél…

- Akkor nincs, mi visszatartson – vigyorgott ő, s egy laza csípőmozdulattal ellökte magát az ajtófélfától. – Pedig egy darabig még elnéztem volna a műsort. Mostanában olyan ritkán adnak bármi jót is a tévében, úgyhogy ez igazi felüdü… – Jacob ajkán elnémult a szó, az arcáról pedig olyan hirtelen olvadt le a csúfondáros vigyor, s adta át a helyét az elborzadás fintorának, hogy én önkéntelenül a hátam mögé néztem. Talán a fél Volturi kandikál be az ablakon, vagy miféle szörnyeteg rémítette halálra Jacobot?

De a tekintetem akadály nélkül siklott fel a szelíd bárányfelhőkkel maszatolt égre: az ablakban egy szem rosszindulatú vámpír sem ácsorgott. Visszafordítottam kitekert nyakamat, s Jacob pillantását követve lenéztem immár macskátlanított kezemre.

A látvány egy halk ó hangot szakított fel belőlem, s én furcsa szégyenérzettel eltelve igyekeztem a hátam mögé rejteni szétkarmolt jobbomat. Jacob persze rögtön lecsapott a csuklómra.

- Jézusom, Nessie, te… vérzel! – Borzadálytól kikerekedett szemekkel bámult hol rám, hol pedig piros vércseppeket hullató mancsomra. – De miért… hogyan… nem értem. Előfordult már máskor is? Nem érdekes. Gyere! Azonnal viszlek a nagyapádhoz – és mire észbe kaphattam volna, már a karjaiban is voltam.

- Állj! Jacob… ne! Hallod!? – Amennyire korlátozott mozgásszabadságomtól tellett megmerevítettem magam, s karomat-lábamat kinyújtóztatva sorompóként ékelődtem az ajtófélfába. Így Jacob szó szerint fennakadt rajtam.

- Ez nem a legjobb alkalom a játszadozásra, úgyhogy légy szíves, hagyd ezt abba! Így vagy úgy, de kiviszlek… te jársz jobban vele, ha nem nehezíted meg a dolgom… – Jacob nagyon igyekezett határozott fellépést tanúsítani, de a hangja minden szóval egyre fojtottabbá vált, s a szorítása is ezzel szinkronban vesztett kényszerítő erejéből. A végén szinte esdeklőn tette hozzá: – Nessie, kérlek…!

- Előbb hallgass meg! – követeltem makacsul, s továbbra sem lazítottam megfeszített izmaimon. – Tegyél le, és esküszöm, kielégítő magyarázatot adok majd a dologra.

Jacob egy darabig még kivárt, aztán egy ingerült szusszantással engedelmeskedett.

- Kösz – motyogtam nem túl hálásan. Rögtön masszírozni kezdtem a derekamat, ami pokolian belesajdult a kéretlen gimnasztikába… s ez így együtt hirtelen annyira felbosszantott, hogy a méltatlankodás szinte sisteregve robbant ki belőlem. – Minek kell rögtön hisztériázni? Egy apró kiscica játék közben megkarmolta a kezemet – ez még nem ok arra, hogy hanyatt-homlok rohanjunk a sürgősségire! Egy ragtapasz bőven megtette volna… Látod, már el is múlt!

Jacob sötét tekintettel, duzzogva méricskélte orra alá dugott kezemet. Aztán egyszeriben minden maradék gőz kiszállt belőle, és, mintha csak sóhajtana egyet, gyámoltalan hangon annyit mondott:

- Nem ezt ígérted.

Erősen túráztattam az agyam, hogy mégis milyen ígéretre gondolhat. Netán tettem valamilyen fogadalmat a múltban, ami egy bizonyos karommennyiségen túl tiltja a háziállatokkal való közvetlen interakciót? És ennek értelmében nem lett volna szabad védőkesztyű nélkül nyúlnom Cicához? Megelégelve a hasztalan töprengést, rákérdeztem:

- Mit is?

Jacob karba tett kézzel állt előttem, s jó darabig úgy tűnt, a morcos szemöldökráncoláson kívül semmilyen más reakcióra nem hajlandó. De aztán szipákolt egy jó hangosat az orrán keresztül, és darabosan belekezdett: – Megígérted. Akkor, ott az autóban. Megígérted, hogy vigyázol magadra, hogy soha semmilyen körülmények között nem veszélyezteted a testi épségedet. És én a szavadat vettem, te pedig beleegyeztél – úgyhogy most kíváncsi vagyok, miként lehetséges az, hogy egy macska ezt művelje veled?

Lenéztem a kezemre – már nem vérzett, viszont tucatnyi felduzzadt piros karcolás szelte át keresztbe-kasul. Egy szó, mint száz, úgy nézett ki, mint bármelyik földi halandó keze, aki volt olyan botor, hogy önként ajánlja azt fel egy önkívületi játéklázban fetrengő kiscicának.

- A diéta óta van – mondtam, és (kioltva az ingerültséget) egyszeriben szégyenérzet lobbant fel bennem – íme egy újabb részlet, amit nem közöltem idejében Jacobbal! – Tudod, furcsán működik ez a dolog, még én magam sem értem pontosan. De a hajlandósághoz lehet valami köze. Régebben sehogy sem lehetett volna vért venni tőlem, a tű egyszerűen belém tört, ha próbálkoztak. De mostanában már máshogy van. Ha eléggé közreműködő akarok lenni – és ne kérdezd, hogy ez hogy működik a gyakorlatban –, akkor a bőröm enged a tű szúrásának. Na, valahogy így lehetett ez Cicával is.

Jacobot teljesen összezavarta, amit mondtam, ez lerítt róla.

- Engedd meg, hogy összefoglaljam! – sóhajtotta, és egy furcsán professzoros mozdulatot tett a kezével. – Szóval, nagyjából úgy áll a helyzet, hogy a bőröd ellenálló-képessége teljesen megváltozott, kiszámíthatatlan lett, s így ha egy kicsit is elbambulsz, akkor bármi, a legártatlanabb dolog is kárt tehet benne… Na remek! Most aztán a fél szememet se vehetem le rólad! Sőt, ha azt akarom, hogy nyugodt maradjon a lelkem, még azt sem engedhetem meg, hogy akár egy fél pillanatra is elmozdulj a közelemből! – E szavakkal aztán megfogta ép bal kezemet, jobbjával felmarkolta az ágyon összekészített motyóját, s olyan mély hivatástudatot tükröző, fennkölt arckifejezéssel célozta meg a folyosóvégi ajtót, mintha a kitűzött feladat sokkal inkább örömet okozna neki, s nem azt a hosszan részletezett bosszúságot, amit pedig ékesszólóan ecsetelt nekem két teljes órán át, egészen addig, amíg fel nem értünk a hegyekbe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés