Nem foglalkoztam Carlisle-jal. Nem tud, és nem is fog visszatartani, muszáj elmennem, mielőtt még olyan tennék, ami nem lenne jó Jacobnak, mert elbeszélgetnék vele, de megszegni pedig nem szeghetem meg a szerződést. Igazság szerint szívesen megtenném, hiszen Bellát ölelgeti, mikor semmi joga hozzá. Tudom ez önzőség, hiszen olyas valakire vágyok; olyas valaki után fáj a szívem, aki még csak nem is emlékszik rám. Megértem, nagyon is megértem. Ám ha tovább itt maradok, nem fognak jó fordulatot venni az események.
- Edward, állj! – hallottam újból apám hangját.
- Carlisle muszáj elmennem. Én…
- Tudom. De Victoria itt van, a város környékén vadászik – mondta el a hírt, ami még közel egy éve történt eseményekre emlékeztetett. Újból dühös lettem, de ez más volt, mint Jacob iránti. Most ölni, gyilkolni akartam. Ha az a nő itt van, meg kell ölni. Egy mély, dühös morgás szakadt ki belőlem, majd erőteljesen becsaptam a Volvo ajtaját.
- Pontosan hol van? Megyek, és széttépem.
- Edward, nyugodj le! Ennek semmi értelme, semmire sem megyünk a kapkodással. Azt javaslom, hogy most várjunk, és álljunk készen, arra az esetre…
- Ha megtámadná Bellát? – fejeztem be helyette, de választ nem kapva, folytattam. – És ha megint elszökik? Vagy netán még rosszabb… megtámadja Bellát, mialatt mi csak ülünk a babérjainkon.
- Tudom. Csak az a helyzet, hogy Victoria La Push területén tartózkodik, és addig mi semmit sem tehetünk. – csatlakozott a beszélgetésbe Alice.
Hogy mi? Azok a szeszélyes farkasok védik Bellát? Rájuk semmit sem lehet bízni, és mégis ők őrzik ott a határokat.
- Megígérték, hogyha elhaladja a területüket, akkor szólnak nekünk, addig sajnos semmit sem tehetünk. Csupán az iskolában kellene ügyelni Bellára, és főként arra, hogy ne nagyon mászkáljon az erdőbe, veszélyes lehet – folytatta Carlisle a lehetséges lehetőségeket, mire beláttam, hogy muszáj maradnom, miatta. Ha nem is lehet velem, de az a tudat, hogy megvédhetem, már egy kicsit felvidított.
- Maradok – jelentettem ki, majd felmentem a szobámba.

***

Miután Jacob elment, felhívtam Alice-t, hogy szívesen elmegyek hozzájuk szombaton. Így aznap reggel elég izgatottan keltem fel. Gyorsan elkészültem, és lementem Charlie-nak reggelit csinálni, és magamnak.
- Hova készülsz, Bells? – kérdezte meg, mikor már rakodtam vissza a hűtőbe a maradékokat.
- Alice elhívott magukhoz.
- Te Cullenékhez mész? – kérdezte csodálkozva, miközben megfordult a székén.
- Igen? Van ezzel valami baj?
Egy pillanatra mintha nagyon mondani akart volna valamit, ám a végén csak ennyit mondott:
- Nem. – majd témát váltva újból megszólalt, - Bevetted a gyógyszeredet?
- Igen, de nem használ valami sokat – válaszoltam, majd dudát meghallva kinéztem az ablakon, Alice volt az. – Azt hiszem, megyek. Szia!
- Szia, Bella! Vigyázz magadra!
Ezután kimentem a kocsihoz, de közben nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy miért lepődött meg így Charlie, amikor megtudta, hogy a Cullenékhez megyek. Talán… talán azért, mert itt, Forks-ban mindenki furcsának tartja őket, pedig igazság szerint szerintem kedvesek, mármint Alice, de Edward…
- Szia, Bella! Úgy örülök, hogy úgy döntöttél, hogy átjössz hozzánk! – hallottam Alice dallamos hangját már az autóban, mire csak elmosolyodtam. A megengedett sebességgel mentünk, mégis nagyon hamar elértünk a Cullen-házhoz. A ház, maga, hatalmas volt, tele ablakkal. Biztos gyönyörű szép lehet napfényben, ám most, mint sajnos mindig, borús idő volt.
- Emmett, és Jasper elmentek kempingezni, Rosalie pedig ruhát vásárolni, Port Angeles-be. Carlisle most dolgozik – mondta még mielőtt beléptünk volna a házba. Ezek szerint biztos, hogy Edward is otthon van. A gondolatra, borzongás futott végig rajtam, de nem tudtam eldönteni, hogy jóleső ez, vagy nem. A bejáratnál máris összetalálkoztunk, egy kedvesen mosolygó, természetesen sápadt arcú, barna hajú és szemű nővel.
- Szia, Esme! Bella, ő itt Esme, aki anyánk helyett anyánk – mutatott be.
- Örülök, hogy találkoztuk! –mosolygott kedvesen, amit viszonoztam, majd elment a konyha irányába.
- Igazság szerint gondoltam beszélgethetünk, meg szeretnék neked mutatni valamit – közölte titokzatosan Alice, majd elindult fel a lépcsőn, mire én követtem. Egyszerűen bámulatos volt a ház, ugyanúgy, mint az ott lakók. Különlegesek. Nagyon tetszett, hogy ennyire nyitott, és fényes a ház. Valahol mélyen én is egy hasonlóról álmodoztam.
- Ez itt Rosalie és Emmett szobája, Carlisle irodája, ez pedig… Oh, szia, Edward! - köszönt testvérének, mikor meglátta, a folyosó végén, az egyik szobából kijőve, gondolom a sajátjából.
- Sziasztok! – köszönt vissza halkan, de olyan bársonyosan, és dallamosan, hogy újból azt a borzongást éreztem. Ezt csak tetőzte, hogy amíg el nem haladt mellettünk, végig a szemembe nézett, ugyanúgy, mint én az övébe. Valahogy nem tudtam szabadulni szempárja fogságából. Hirtelen egy kép villant be, egy ugyanilyen szempárról, ami talán öt centire volt arcomtól, és szerelmesen nézett vissza rám. Erre csak megráztam a fejem.
- Még mindig kíváncsi vagy? – zökkentett ki Alice hangja álmodozásomból.
- Persze – válaszoltam kissé kábultan, mire csak mosolygott.
Alice szobáját úgy képzeltem el, amilyen tényleg volt: Fala vajszínű volt, két nagy ablakkal, a szobában egy nagy franciaágy állt, és még egy szépítkező asztal, majd az ággyal szembeni falból egy hatalmas gardróbszoba nyílt.
- Arra gondoltam, - kezdte, miközben a gardrób felé húzott, - hogy sok az olyan holmim, ami felesleges, így azokat neked szeretném adni.
- Hogy mi? Alice, én ezt nem…
- Dehogynem. Csodálatosan fognak állni, na, gyere! – majd beléptünk a szobába. A helységben a padlótól a mennyezetig voltak a szekrények, és a különböző ruhák, amik csak arra vártak, hogy valaki felvegye őket.
- Alice, muszáj ezt? – majd látványosan nyeltem egyet.
- Persze, persze. Válassz! – mutatott a ruhák sokaságára, miközben ő is egy-kettőt leszedett a vállfáról.
Alice-szel a ruhapróba szinte az egész délutánt betöltötte, mert mikor sikeresen kijutottam a gardróbszobából, két nagy pakkal, már elmúlt fél hét is. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy hazamenjek.
- Alice, haza kell mennem – mondtam neki már a nappaliban állva.
- Rendben, de egy pillanat, mert Esme hív – válaszolta, majd kiment.
Ezen a napon rájöttem, hogyha Alice eltervez valamit, akkor az úgy is lesz. Még a ruhapróba elején tiltakoztam, de mindhiába, nem érdekelte, azt mondta szívesen adja, így hát nem tudtam mást tenni, mint elfogadni a holmikat. De valahol örültem neki, és boldog is voltam, hiszen tudtam, hogy nagyon jóban lettünk, és nem csak a ruhák miatt. Mert ma nem csak próbáltunk, hanem szokás szerint sokat beszélgettünk. Mindig csodálattal figyeltem, ahogy minden dologhoz, milyen pozitívan áll.
- Bocsi, Bella, nem tudlak hazavinni, mert be kell segítenem Esme-nek. Ugye, nem gond, ha Edward visz haza?
- N… nem – válaszoltam kissé nehezen, mert valahogy furcsa érzés szállt meg, hogy Edwarddal lehetek kettesben.
- Rendben, szólok neki.
Edward kocsija el kellett ismernem, nagyon kényelmes volt, talán kényelmesebb is, mint nővérének. Ő viszont gyorsabban vezetett, mint bárki, aki mellett eddig ültem. A táj, szinte elsuhant mellettünk, én rajtam pedig a pánik kezdett eluralkodni.
- Kicsit lassítsál! – a hangomból kicsit kihallatszódott a félelmem, még ha nem is akartam.
- Oké – válaszolta, de azt a mosolyt, amire szája görbült, nem tudtam, mire vélni. Ezután nem is tűnt el márványarcáról. A házunkhoz érve, már besötétedett, de a házban még nem égett a villany, ebből gondoltam, hogy Charlie még nincs itthon. Az eső viszont szakadt, biztos ezek voltak a kora délelőtti sötét felhők.
- Köszi, hogy hazahoztál! Akkor…
- Elkísérlek az ajtóig.
- Oké – mondtam, majd kiszálltam az autóból, ami után rögtön éreztem, hogy a hajam átnedvesedik, majd teljesen átáztam. Futni, nem mertem az ajtóig, féltem, hogy elesek, így hát normális emberi tempóban sétáltam oda.
- Még egyszer, köszi! – majd megfordultam, de meglepődtem, mert szép, esőáztatott arca, csupán néhány centire volt az enyémtől. – Szia… - suttogtam nagyon halkan. Ő viszont köszönés helyett, egyre közeledett az arcomhoz, mire én szinte teljesen a falhoz lapultam. Az arca még mindig vészesen közelített az enyémhez, majd lágyan, és finoman találkoztak az ő, hideg, és az én meleg ajkaim. Jóleső borzongás futott végig a gerincemen, a szívem pedig kétszer gyorsabban kezdett verni. De hirtelen elszakadt tőlem, és csak ennyit suttogott:
- Nem szabad. Sajnálom. – majd alakját elnyelte az esőfüggöny.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés