30. fejezet – Leah fecseghetnékje


Délután négy órára befutott az egész csapat. A sereghajtó Clearwater testvérek épp akkor érkeztek, mikor mi többiek már uzsonnához készültünk, s a szép időt kihasználva a hátsó kert kecskelábú asztalát terítettük meg a szabadtéri étkezéshez. A lelkem kezdett úgy-ahogy lecsillapodni, s már csak minden másodig percben jutott eszembe kínos baklövésem. Szóval majdhogynem sorsszerű volt, hogy valami kibillentsen ebből az ingatag nyugalomból.

- Üdvözlet a díszes társaságnak! – kurjantott fel a maga hivalkodó stílusában Leah (Seth a háta mögött diszkréten megforgatta a szemeit), és nagy elánnal begyalogolt közénk. – Látom, már mindenki itt van… – Egy töredékmásodpercig megpihent rajtam a tekintete, produkált valami fintorgás-szerű mosolyutánzatot, majd tovább szónokolt. Egészen addig fújta a magáét, amíg ki nem derült, hogy sors furcsa fintorából épp velem kell majd egy szobán osztoznia. Ekkor újból rám nézett, hosszan méricskélt, szinte láttam, hogyan kattognak fejében a fogaskerekek, és születnek meg a bosszantásomra kitervelt forgatókönyvek, aztán széles vigyort villantott – Remek! – mondta. – Biztos irtó jókat fogunk szórakozni lámpaoltás előtt. – Aztán leszállt a témáról, s nem is került az utamba egészen addig, amíg el nem érkezett a lefekvés ideje.

Hosszan, szörnyen hosszan molyoltam a fürdőben, nagyon nem akaródzott visszamennem közös szobánkba. De a tennivalók elfogytak, a fogaim, az arcom és minden más testhajlatom makulátlanul tiszta és üde illatú volt, úgyhogy nem húzhattam tovább az időt, elébe vágtam elkerülhetetlen végzetemnek.

Az ajtón belépve egy váratlan jelenet végszavának lettem akaratlan fültanúja.

- …és viselkedj! – rakott felkiáltójelet Jacob a minden valószínűség szerint ennél jóval hosszabb és tartalmasabb mondat végére, aminek elejét a rossz időzítés miatt sajnos nem hallhattam.

- Khm… helló! – jeleztem halk torokköszörüléssel érkezésemet. Pedig a legszívesebben sarkon fordultam volna. De valahogy erőt vettem magamon, sőt, Jacob irányába még egy suta mosolyt is sikerült összehoznom. – A folyosó-felügyelő razziát tart? Vagy újraosztjuk a szobákat?

- Hogy mit? Ja… Nem. – Jacob mintha zavarban lett volna. De a pillanat gyorsabban tovaszállt, hogysem biztos lehessek benne, s a következő másodpercben már a szokásos magabiztosságával mondta: – Csak megbeszéltük a holnapot. Leah ö… volt olyan angyal, és vállalta a közreműködést, így reggel ő is velünk tart a kenutúrára.

Nevezett kelletlenül közbemorgott. – Mintha lett volna más választásom…

- Leah ezzel azt akarja mondani – vigyorgott Jacob –, hogy némi rábeszélésre adta csak be a derekát.

- Gyakorlatilag megfenyegettél! – fortyant fel Leah. Azzal tüntetően hátat fordított nekünk, lendületből felkapott piperetáskájával kifordult a folyosóra, hangosan elcsörtetett, s csak a fürdőszoba visszhangos távolságából morogta vissza: – Felőlem aztán mindegyik belefulladhat abba a nyavalyás folyóba! Még hogy én pesztráljam Rachel önelégült kuncsaftjait…!?

- Min húzta fel így magát? – pislogtam értetlenül Jacobra. – És te minek ragaszkodsz a jelenlétéhez, ha ő ennyire nem akar velünk tartani? – Az orrom alatt morogva tettem hozzá: – Én nem esnék kétségbe, ha mégse jönne…

- Hát mert… – Jacob rántott egyet vállán – mert több szem többet lát. Azonkívül holnap húsz, evezőlapátot még hírből sem ismerő üzletembert kell végignavigálnunk egy igen rázós folyószakaszon. Szóval Leah keze jól jön majd, ha csoportostul kezdenek potyogni a vízbe… De neked ugye nem gond?

- Micsoda? – vágtam meglepett képet. – Ha belepottyanok a vízbe? Nem hiszem, hogy gondot okozna. Úgy értem, a víztől nem fog szétmállani… vagy valami.

- Ezt nagy megnyugvással hallom – szaladt széles mosolyra Jacob szája –, de nem így értettem. Arra gondoltam, nem zavar-e, hogy mások is lesznek ott rajtunk kívül. Tudod, hogy van ez… Rachel ott igyekszik szorosra húzni a kiadásokat, ahol csak fogást talál rajta. Most éppen a hivatásos túravezetőkön spórol.

- Ja, hogy az? Nem, ugyan már. Miért zavarna? – Lazán legyintettem egyet. – Hisz előre megmondtad, hogy ez lesz. Rachel ügyfeleit időnként gardíroznod kell, elvégre ez a munkád… nem, nem gond.

- Biztos? – Jacob vesébe látó pillantással kezdett fürkészni. – Mert kimenthetem magamat valami mondvacsinált indokkal, és mi ketten kitalálhatunk valami külön programot. Elvégre Paul és Embry még mindig ott lesz, hogy kisegítsen…

Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem ejtett gondolkodóba. Az ijedtség és az öröm, ami kétfelől lepett meg a feltevés hallatán, fél percig erősen tusakodott bennem, míg végül döntésre jutottam.

- Á, ne, miattam nem kell – ráztam a fejem, mint aki tuti biztos a dolgában. – Engem nem zavar, hogy mások is lesznek ott.

Jacob rövid hümmentéssel vette tudomásul a választ.

- Hát, jó – sóhajtotta, s leengedte két karba font kezét. – Akkor hagylak pihenni. Holnap korán kezdünk… úgyhogy ne csacsogjatok sokat Leah-val.

- Majd visszafogom magam – dörmögtem az orrom alatt.

Jacob felnevetett. – Sok sikert hozzá. Jó éjt, Nessie – azzal tett egy ösztönszerűen gyors lépést felém, amitől én látványosan megmerevedtem, mire ő megtorpant, sietve visszarántotta előrenyúló kezét, kétszer egymás után megköszörülte a torkát, majd csikorgó sarkakkal félfordulatot vett, és kirobogott a folyosóra.

Hát ez meg mi volt? – tűnődtem magam elé meredve, értetlenül és bénán. Lassan, egy alvajáró gépies mozdulatával fordultam meg, és álltam neki kivetkőzni két soron körbetekert köntösöm frottír rétegeiből. Továbbra is mélyen gondolataimba merülve bebújtam az ágyba, leoltottam az éjjeli lámpámat, és nyakig rántott takaróval vártam, hogy magába szippantson az álom.

De a gondolataim nem akartak átadni a puha sötétségnek. Valamiféle titkos izgalom vibrált a csontjaim mélyén, egy félénk, de minden lehunyt szemű perccel egyre öntudatosabb váló érzés, amitől önkéntelenül mosolyra húzódott a szám sarka. Olyan jó, hogy eljöttem – hatotta át egész testemet a gondolat. Olyan jó, hogy igent mondtam, s most itt lehetek egy házban Jacobbal, ahol csak egy sor lépcső s csupán néhány vékony fal választ el tőle…

Az elképzelés olyan heves érzékzsongást okozott a bensőmben, hogy még mélyebbre kellett fúrnom magam az ágyban. Úgy éreztem, ha csak egy porcikám is kilóg a takaró alól, mikor Leah visszajön, menten lebukok, mert ő egyetlen szippantással kiszagolja a levegőből meglóduló gondolataimat – melyeket most már ráadásul pajzán képzelgések is átszőttek.

Nagyjából öt mozdulatlan percet töltöttem a pokróc alatt, míg bekövetkezett a pillanat. Padlódeszka reccsent, az egyik zsanér felnyikorgott, majd a becsukódó ajtó kívül rekesztette a folyosóról és a földszintről felszüremlő mind ritkább hangokat. A csapat túlnyomó része már nyugovóra tért, csak a legkitartóbbak kóricáltak továbbra is a fürdőszoba, vagy éppen konyha környékén.

Leah alatt megnyikordult a matrac, s én azt is hallottam, hogy nagyot bokszol a párnájába, mintha valamiért neheztelne az ágyneműre. Aztán egy darabig még hangosan vackolódott, az ágy mind keservesebb nyikorgásából ítélve hol jobbra, hol pedig balra vetette magát, majd elcsendesedett, pár percig – mialatt én némán füleltem a takaró alatt – mozdulatlan maradt, már-már úgy tűnt, végre megtalálta a nyugalmát, és aludni fog, mikor:

- Tudom, hogy nem alszol… – Provokáció nem volt a hangjában, épp csak kijelentett egy tényt, amiben megfellebbezhetetlenül hitt, és amiben, mellesleg, igaza is volt.

Egyetlen porcikámmal sem árultam el, hogy hallottam volna a megjegyzést. Továbbra is némán gubbasztottam, még a lélegzésemet is lassabbra vettem.

- Engem nem tudsz átejteni – szólt ismét, nyilvánvalóvá téve a kellemetlen tény, hogy ezt az estét nem úszhatom meg ennyivel. Isten tudja, miért, de Leah mindenáron beszélgetni akart velem, és ha ő egyszer elhatározott valamit…

- Igen? Mit szeretnél? – Lehúztam magamról a takarót, és álmos arcot vágva rápislogtam. – Dúdoljak egy altatódalt… vagy te inkább olyan esti mesés fajta vagy?

Leah nem vette a lapot – amit szörnyen furcsálltam. Őt ismerve az lett volna a minimum, hogy valami csípős válasszal visszavágjon, s aztán jót derüljön a saját éleselméjűségén. De Leah csak egy sovány fintort vágott, s még csak meg sem kísérelt pimaszkodni.

- Milyen csend van itt – jegyezte meg félhangosan. Tűnődve meredt a plafonra, két összefűzött keze fej fölé emelve feküdt a párnán.

- Igen, tényleg – hagytam rá, és erősen reméltem, hogy ezzel a már-már szentimentális gondolatsorral be is rekeszthetjük a sehová sem tartó eszmecserét.

De nem volt ekkora szerencsém.

- Kár, hogy ez már nem sokáig marad így – szólt nagy sóhaj kíséretében Leah. – Két napot sem adok neki, s máris úgy fog nyüzsögni a környék, mintha valami karnevál szállta volna meg.

- Ezt meg hogy érted? – lőttem vissza a kérdést. A nyugtalanság még kényelmes fekvőpozíciómból is felrántott, s én félkönyökre emelkedve bámultam át a szemközti ágyra. – Csak nem attól tartasz, hogy a Volturiból valaki ide is követni fog minket?

Nem akartam gyávának tűnni, de némi ijedtség azért belopakodott a hangomba. Hogy pont miattam menjen tönkre a fiúk nyári vakációja! Ezt igazán nem akartam…

Leah fölényes kis nevetést hallatott. – Nyugi, kislány, nem így értettem. A fenyegetés persze továbbra is fennáll – dőreség volna megfeledkezni róla –, de nem, most nem egy hadseregre való feltüzelt vámpírzsoldosra gondolok… Habár a feltüzelt jelző nagyon is illene rájuk.

Azon nyomban visszahanyatlottam a párnára – szóval mégsem fenyeget minket közvetlen veszély. Ez olyan megnyugvással töltött el, hogy – a következményektől nem tartva – szórakozottan visszakérdeztem: – Akkor ki a feltüzelt?

Mivel érdemleges válaszra nemigen számítottam, már fordultam is volna a fal felé, de attól, amit Leah mondott, egyszeriben megtorpant a lendületem.

- Hát a szomszéd panzió szállóvendégei. Amint megtudják, hogy itt vagyunk, hat lóval sem lehet majd visszatartani őket.

- És ez miért baj? – adtam az értetlent, holott már sejtettem, merről fúj a szél.

És igazam is lett.

- Hát, ha téged egy kicsit sem zavar, ha egy háremre való, begőzölt tyúk árasztja el a környezetedet, akkor le a kalappal az önuralmad előtt, kislány!

- Tyúk? – visszhangoztam szerencsétlen képpel. – Úgy érted, nő?

Leah magasról lesajnáló pillantást vetett rám. – Miért, lehet ezt máshogy is érteni? – Hitetlenkedve megcsóválta a fejét, s újból a plafont kezdte fixírozni. – Amióta Rachelnek az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy a fiúkat használja legfőbb helyi látványosságnak, azóta úgy rajzanak a női ügyfelek, mint szúnyogok a fény körül. Az embernek egy perc nyugta sincs tőlük, esküszöm… Ha ezek egyszer megneszelik, hogy itt vagyunk – és holnap kétségtelenül meg fogják –, akkor vége a kellemes csöndnek. Falkákban jönnek majd át portyázni… és a fiúk sem fognak nagyon tiltakozni, azt lefogadhatod.

Ismeretlen epés érzés kezdte marni a gyomromat. Nyugtalanító kérdések tucatjai merültek fel bennem, de feltenni csak a legbugyutábbat tudtam.

- Miért nem?

Leah nem válaszolt rögtön, csak nézett rám, pillantása elárulta, hogy ilyen tökkelütött embert, mint én, keveset ismer, aztán lemondóan megcsóválta a fejét, és így szólt: – Mert férfiból vannak, s mint ilyenek, folyamatosan ki vannak szolgáltatva a libidójuknak.

- Úgy érted, hogy…?

- Úgy. – Leah sötéten felnevetett. – Van egy-két igazi skalpgyűjtő a csapatba, nem is hinnéd… Ezek a feltunningolt bizniszmacák annyira odavannak az újdonságért, hogy nem sokat kell fűzni őket. Komolyan mondom, szánalmasak. De ezt a saját szemeddel is láthatod majd holnap. A lélegzetek varázsütésre fognak elakadni, amikor ez az öntelt, magát félmeztelenül illegető macsóhorda feltűnik a színen… jó, ha a nyáluk ki nem csordul az ámulattól.

- De hát… ez akkor is… – kezdtem zavart hebegésbe, s éreztem, hogy az arcomat eluralja a borzadály. – De biztos nem az összes fiú! – kiáltottam fel. – Jaredről például elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyet tegyen, hisz augusztusban elveszi Kimet… És nyilván Paul sem kacsingat félre Rachel háta mögött. Meg… meg… – de hirtelen kifogytam a pozitív példákból. Úgy szerettem volna Jacob nevét is sor végére fűzni, de hát ehhez egyszerűen nem volt kellő jogalapom, és nem utolsó sorban attól is rettegtem, hogy Leah egyetlen szavával esetleg olyan illúziót törne össze bennem, amit nem tudnék súlyos lelki sérülés nélkül kiheverni. Ám a gondolat rágott belülről, s én kerülőutat választva így fogalmaztam: – Meg hát nyilván Quil sem vevő a dologra… ugye?

Visszatartott lélegzettel vártam Leah válaszát. Ha Quil az összes vérfarkasos szerelmi-végzet história mellett is képes rá, hogy párhuzamosan folytasson alkalmi nemi életet egy korban hozzá illő nővel, akkor nyilván Jacob esetében sem kell hasonló gátlásokkal számolni…

Leah hosszan rágta magában a hallottakat, és utána is csak egy idegölően semmitmondó válaszra volt hajlandó. – Ja – ismerte el –, vannak tiszteletre méltó kivételek, de nagy általánosságban nem ez a helyzet. A többiek, azzal az idióta Embryvel az élen, úgy viselkednek, akár a tyúkólba tévedt éhes rókák, még csak meg sem próbálják diszkréten csinálni… Az ember gyomra felfordul, komolyan mondom. Szinte már félek átalakulni…

Igaz is – jött a nyugtalanító felismerés –, Leah előtt egyetlen fiúnak sem lehet titka! Elvégre farkas alakban kis túlzással úgy működnek, mintha egy közös szerverre csatlakoznának, megosztva minden érzésüket és gondolatukat. Következésképp Leah-nak minden engem érdeklő információval rendelkeznie kell.

- Igen, el tudom képzelni, milyen kellemetlen lehet ez neked – bólogattam együtt érzően. Annyira szerettem volna kipuhatolni az igazságot, hogy ennek érdekében még egy kisebb mértékű képmutatástól sem riadtam vissza. – Ha folyton a sikeres hódításon jár az eszük… Gondolom, ilyenkor inkább azokkal járőrözöl, akiket nem érint a dolog közvetlenül. Quil társasága például kész felüdülés lehet a többiekhez képest, nem?

Leah krákogó kis nevetést hallatott. – Azt nem mondanám. Quil a maga módján még idegesítőbb is. Mintha ez az átkozott végzetszerű szerelem a józan eszét is elvette volna. Egyfolytában csak arra gondol, hogyan tudna még több örömet okozni egy harmadik elemibe járó kislánynak. Én meg már kinőttem a kezdő kamaszok cukorszirupos, körömlakk szagú, nyálas popzenét imádó korszakából. Ah – fújt megvetően –, ez az egész dolog annyira természetellenes és nevetséges!

A kés, ami már eddig is forgott bennem, most egy második pengét is növesztett.

- Szo… szóval te így látod? – motyogtam; a megrendülésemet képtelen voltam véka alá rejteni. – Ilyennek látod ezt az egészet kívülről?

Leah arcán egy pillanatra zavar hullámzott végig – mintha tudatára ébredt volna, hogy szavaival találomra olyan érzékeny pontba talált, amit eredetileg nem is vett célba –, de gyorsan leküzdötte feltörő jobb érzéseit, és kíméletlenül így folytatta: – Igen, pont ilyennek. És már ne is haragudj ezért, de én végtelen hálát érzek, amiért engem megkímélt mindettől a sors. Egyetlen porcikám sem kívánja a gondolatot, hogy egy olyan elvakult szerelem rabja legyek, ami nem ismer se múltat, se jövőt, csak végigdúl rajtad kéretlenül, kitörölve minden korábbi érzést, és úgy fertőz meg, mint valami értelmi elbutulással járó korcs vírus.

Egy fél percig levegőt sem kaptam a megdöbbenéstől. Leah – bár soha nem állt hozzám olyan közel, mint a többiek – komolyan megbántott a véleményével. Ez a néhány szó – amit, láttam rajta, véresen komolyan gondolt – olyan kemény csapást mért a világomra, hogy egy pillanatig minden széthullással fenyegetett.

- Én… álmos vagyok – kényszerítettem ki magamból a menekülés szavait. – Jó éjt, Leah. – Azzal fejbúbig rántott takaróval falnak fordultam, és keményen a nyelvemre harapva igyekeztem visszafojtani a torkomban feszülő sírást.

Aznap saját kiserkent és megalvadt vérem ízével a számban nyomott el az álom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés