31. fejezet – A túra indul


- Esőkabát?

- Beraktam.

- Váltás zokni?

- A váltás pulcsim mellett.

Jacob bólintott. – Helyes. Na és a szúnyogriasztó kenőcs?

- Jaj, ne már! – nyafogtam. – Arra végképp semmi szükség. És nem vagyok hajlandó újból felcaplatni érte az emeltre.

Már húsz álló perce alkudoztunk Jacobbal, egyre újabb általam feleslegesnek tartott holmival toldva meg a „100 dolog, amit feltétlenül be kell raknod a hátizsákodba” listát. Körülöttünk vidáman nyüzsgéssel sürgölődtek a többiek, ki korai reggelit fogyasztott, ki csupán egy pohár narancslével oltotta reggeli szomját, ám mindenki jókedvűen és frissen várta a túrát, csak én voltam elcsigázott és nyomorúságosan kedvetlen. A kialvatlanság második hátizsákként húzta le a vállamat, ami már csak azért sem tett jót a hangulatomnak, mert már az elsőt is épp elég nehéznek találtam – s ehhez jött még Jacob idegesítő gondoskodása, hogy dugig tömjük mindenféle haszontalan vacakkal.

- Nessie…! – Jacob, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy lélektani nyomást gyakoroljon rám, súlyos, átható pillantással meredt rám. – A kenőcsre márpedig szükséged van. És ez nem az én mániám, hanem a te biztonságodat szolgálja, oké?

- Úszógumit ne pakoljak be véletlenül!? – szakadt el nálam a cérna. – Vagy az se lenne elég ahhoz, hogy leszállj rólam?

Még ki se mondtam, már megbántam. Jacob arcán úgy rendeződtek át a vonások, mintha egy láthatatlan balhorog egyenesen képen találta volna.

- Valaki bal lábbal kelt fel ma reggelt – morogta az orra alatt. Ellépett mellettem, és szótlanul megindult a lépcső felé.

- Nem kell a kenőcs! – kiáltottam utána. Amit ő persze eleresztett a füle mellett, és két perc múlva egy teli tubussal tért vissza. – Köszönd Leah-nak – nyomta a kezembe –, az ő készletéből vettem kölcsön.

A gúnyos visszavágás, hogy az enyémben hiába is kereste volna, már a nyelvem hegyén volt, de Jacob sötétülő arcát elnézve – melyen a kis vitánkhoz mérten indokolatlanul nagy sértettség tükröződött – jobbnak láttam visszanyelni. Egy pillanatra még az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy talán a családom valamelyik ízléstelen búcsúajándékán húzta fel ennyire magát, hogy talán belekukkantva a bőröndömbe észrevette a pórázt vagy a bolhairtó port… De aztán elvettem a dolgot. Jacob nem az a túlérzékeny alkat, aki ne értené a tréfát.

Az indulásig fennmaradó húsz percet hamisítatlan kaotikus kapkodás töltötte ki. Mivel feltett szándékunk volt olyan kevés autóval lehajtani a folyópartra, amennyire csak lehetséges, a szokottnál több bonyolítási probléma merült fel az összfolyamat tető alá hozásában. Valaki mindig elfelejtett valamit, amiért aztán vissza kellett rohannia a szobájába, hogy két perccel később másvalaki gondolja meg magát, és döntsön úgy, hogy mégsem teszi ki vízveszélynek frissen vásárolt, méregdrága Mp3-as lejátszóját. A fejetlenséget fokozta, hogy Leah még valamikor reggeli közben összebalhézott az utolsó fánkon Embryvel, így ők ketten nem fértek meg egy autóban, és tíz percig veszekedtek azon, hogy akkor most melyikük üljön be mellénk.

Legnagyobb bánatomra Leah nyert, aki a füstölgő Embryre fölényes pillantást vetve bosszúszomjas örömmel mászott be mellém a hátsó ülésre, ahová én – a sokkal testesebb Quil javára lemondva – önként száműztem magam a jóval komfortosabb anyósülésről.

Iszonyú volt hátul a zsúfoltság. Claire és én a túlklopfolt marhaszegy szerencsétlen látványát nyújtva gunnyasztottunk a kétfelől ránk nehezedő nyomás alatt. Seth még úgy-ahogy igyekezett összehúzni magát, ám Leah teljes atletikus valójában terpeszkedett el mellettem; hegyes könyöke a négyes-ötös bordám közé beékelődve találta meg legkényelmesebb támaszhelyét.

Még félúton sem voltunk, de én már hevesen kívántam, bár megfojtottam volna a párnával tegnap este – lehetőleg még azelőtt, hogy alkalma lett volna belefogni abba a rémes emlékű beszédbe. A fejem még mindig zsongott a szavaitól, amiket a sok töprengés és az órákig tartó álmatlan hánykolódás sem tudott megfosztani sokkoló hatásától. Egyszerűen lesújtott Leah végzetszerű szerelemről alkotott keresetlen véleménye, és az a dühödt szenvedély, amivel azt nyíltan az arcomba vágta. Hogy ez még mindig Sam és Emily miatt lenne, azt nem hittem igazán, hét év alighanem elég idő még a legfájóbb szívsérülés begyógyítására is.

Az a néhány nem túl finoman elejtett részlet pedig – amivel az öbölbeli naphoz hasonlóan szintén önként szolgált – egyenesen a gyomrom legmélyére fúródott. Álmatlan óráim tetemes hányadát töltöttem tegnap éjjel azzal, hogy élethű képekben elképzeltem, miként ölel és csókol Jacob valami ismeretlen libát, aki persze sokkal érettebb és mérföldekkel tapasztaltabb nálam. Talán ezért is voltam olyan morcos vele a reggel folyamán… fájt elképzelnem, hogy mindez talán igaz is lehet.

Nem kellett jóstehetséggel megáldott médiumnak lenni ahhoz, hogy tudjam, rengeteg fejtörést okoz még nekem ez a dilemma a jövőben. Mert minden sziklaszilárd tény ellenére mintha magányos kötéltáncosként imbolyogtam volna az ellentmondások magasan kifeszített drótpályáján. Az egyik parton ott voltak Jaredék, na meg Paul és Rachel, akiknek ugyanolyan meseszerűen alakult a kapcsolatuk – míg a túloldalról Claire és Quil furcsa, de nagyon is ismerős példája integetett felém éppakkora hévvel.

Én már tudtam, miként érzek, a szerelem olyan tisztán bontott bennem szirmot, ahogy a rózsa nyílik ki egy verőfényes nyári nap délelőttjén; a ráébredést nem előzte meg hosszú évek testi aszketizmusa, nekem nem voltak olyan vágyaim, melyeket meg kellett volna tagadnom, hisz gyermekként csak Jacob barátsága számított, s az, hogy állandó tényezője legyen az életemnek.

Na de ő… Neki már szinte felnőttként kellett szembenéznie a sorsával. Jacob már akkor is egy egészséges, testi vágyakkal rendelkező majdnem férfi volt, aki nyugodtan élhetett volna nemi életet, lehetett volna szerelmes másvalakibe… sőt ez az egész végzetszerű mizéria megtörténhetett volna sokkal szerencsésebben végkifejlettel is. De a végzet mégis hozzám láncolta, s neki nem maradt más választása. Az a pillanat, amikor először egymás szemébe néztünk, és amire én már csak a múlt ködén át, homályosan emlékeztem, mindkettőnk életét egy csapásra megváltoztatta – mégis mintha két különálló szerződés kötettett volna ugyanazzal a láthatatlan szignálással.

És innen eredt minden kétségem gyökere. Míg az én apró betűs részem kimerült annyiban, hogy felnővén a szerelemhez kezdeti bizonytalansággal legyek sújtva, addig Jacob példánya ennél jóval több és sokkal súlyosabb megkötést rejtett.

De tényleg kötelező érvényű-e az apró betű? Vagy, mint ahogy szinte mindegyik szerződésben, ebben is vannak mentesítő kiskapuk? A test és a szív dolgára nem feltétlenül vonatkoznak ugyanazok a szabályok, nálam bölcsebb emberek is mondták már, hogy a szex működhet szerelem nélkül is. Miként vehetem hát biztosra, hogy Jacob nem eszerint élte tőlem független életét, hogy az elmúlt hat hónapban egyszer sem élt a bőségesen kínálkozó alkalommal?

Nyomorult Leah! – füstölögtem magamban. Ez is az ő hibája, ha nem ülteti el a bogarat a fülembe, most nem járna ezen az agyam egyfolytában!

De semmilyen vádaskodás nem segített a kínomon. Mire félórányi kocsikázás után leértünk a folyópartra, már olyan mélyen belelovaltam magam mazochista tépelődésembe, hogy a fejem is belevörösödött. Jacob meg is jegyezte:

- Ha meleged volt, miért nem szóltál? Bekapcsoltam volna a légkondit… úgy kipirult az arcod, jól érzed magad?

- Semmi bajom – hessentettem el magam mellől, mert ő aggodalmas arccal már a pulzusom után tapogatózott. A szememet nem mertem ráemelni, féltem, hogy rögtön kiolvasná belőle szörnyű gondolataimat.

- Hát jó… – Jacob lassan hátrált, a tekintetét mindvégig magamon éreztem, s fellélegezni csak akkor tudtam, mikor Leah zsörtölődését hallva – „Hogy nyílik ez a nyavalyás csomagtartó? A motyómat akarom, szomjan halok!” – kénytelen volt hátat fordítani nekem, és intézkedni az ügyben.

A kialvatlanság megspékelve újkeletű rögeszmémmel olyan mély apátiába taszított, hogy még a környező erdősáv hajnali szépsége sem tudott jobb kedvre deríteni. Pedig minden olyan szép és üde volt körülöttem. Itt fenn a hegyekben sokkal kevesebb felhő takarta az eget, a kora reggel tisztán, ezüstösen és hűvösen köszöntött a világra. Átható csend uralta a harmatlepte tájat, csak a bővízűen iramló folyó közeli csobogása hallatszódott. No meg valami más is – neszeltem fel hirtelen. Mintha beszédhangokat hallottam volna átszüremleni a fák sűrűjén.

A következő pillanatban egy kiterjedt, mosolyból, csacsogásból és piros mentőmellényekből kavart emberáradat özönlötte el az útmenti tisztást. Rachel és Paul vezetésével (akik jóval hajnal előtt keltek fel, és hajtottak át a szomszédos panzióba) egy nagyjából másfél tucat nőből és egy szem férfiból álló csapat sétált le a főútba torkolló mellékösvényről.

- Halihó! – kiáltott felénk Rachel, majd hátrafordult, és feltartott kezekkel megállította a csapatot. – Fiúk és lányok – bocs, Nigel, a többes számért –, örömmel jelentem nektek, hogy megérkeztünk. A gépkocsi mellett álló fiatalember – intett Jacob felé (mire négy szempár azon nyomban fel is villant az érdeklődéstől) – fog titeket beosztani a kenukba, melyek már ott ringatóznak kikötve a móló végén. Kérlek benneteket, hogy libasorban ereszkedjetek le a partra, az ösvény talaja ilyenkor még csúszik, könnyen elvágódhat rajta az ember. A móló tövében sisakok is várnak rátok – nem véletlenül, használatuk minden hiszti és frizurát illető kifogás ellenére is kötelező marad. Szóval rajta, az utolsó kapja a rózsaszínt!

Hemzsegő siserehadként indult meg azon nyomban a nőáradat – plusz Nigel –, de azért arra majdnem mindegyikük tudott időt szakítani, hogy elhaladtukban gyors érdeklődő oldalpillantást vessenek a dzsip mellett hajlongó „kenubeosztó fiatalemberre”.

Alig kezdődött el a nap, s én már most majd’ megpukkadtam a méregtől. És a nyomás egyre csak fokozódott rajtam az elkövetkező percekben. A másfél tucatnyi nőnek álcázott, ám valójában két lábon járó flörtölés ragadta el tőlem Jacobot, s bár a kihegyezett figyelem legalább annyira irányult a többi segíteni igyekvő fiúra, mint rá, engem ez, érthető okokból, nem nagyon vigasztalt.

- Eh, ne haragudj. Nem tudtam, hogy ilyen sokáig eltart a dolog – szabadkozott Jacob, miután, lerendezve a kenubeosztást, visszaügetett hozzám a partra. A kezében egy különösen randa védősisakot szorongatott, és nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, kinek a fejére szánja.

- Muszáj? – vetettem viszolygó pillantást a műanyag förmedvényre. Egy próbát megért a dolog.

- Attól tartok. – Jacob, ahogy azt sejthető volt, konok megvesztegethetetlenséggel nézett rám. – Bújj bele!

- És ha ellenállás tanúsítok? – alkudtam tovább. – Mondjuk, csapkodok a kezemmel… vagy rúgok a lábammal?

Jacob szánakozó kis mosolyt villantott. – Az se sokat számít. Hogy a dugót tömöd az üvegbe, vagy az üveget húzod a dugóra, oly mindegy. Esetünkben bőven elég, ha a sisak közreműködik.

- Akkor egye fene – morogtam megadóan. Nem hiányzott a botrány, amit azzal keltettünk volna, hogy ő megpróbál fejjel lefelé fordítva beletuszkolni a sisakba, miközben én torkomszakadtából üvöltök.

A védősisak már a fejemen volt, s éppen a csattal babráltam, mikor Rachel hangja harsant a távolból.

- Jacob! Sokáig trécselsz még ott a parton? Ez a kenu már türelmetlenül várja a vezérevezősét! Volnál szíves…?

- Nem is együtt megyünk? – néztem rá csalódottan. – Te végig egy másik csónakban leszel a… turistákkal?

Jacob elhúzta a száját. – Sajnálom. Embry, Seth és én visszük a három nagy kenut… De hé – rángatta meg egyik kikandikáló fürtömet –, egyet se búsulj! A legkényelmesebb kenut elsunnyogtam nektek.

- Nekünk? – értetlenkedtem.

Jacob kimutatott a móló végére. – Ott ni, az a négyszemélyes. Quil és Claire már menetkészek, látod?

Láttam, de a csalódottság ettől függetlenül tovább szorongatta a torkomat. Hisztizni viszont nem akartam, így jó képet vágtam a dologhoz, s kellő lelkesedést mutatva lesétáltam Jacobbal a móló végére. Ott aztán kétfelé váltunk. Ő sűrű és ragadós pillantásoktól kísérve beszállt a jobb oldalon ringatózó, féltucatnyi felajzott nő által telezsúfolt kenu orrába, míg én pedig balra véve az irányt féltékenységtől elszoruló gyomorral kecmeregtem bele a Claire mögött fenntartott ülésbe.

Az elkövetkező másfél óra akár felhőtlen boldogságban, a természet vad szépsége iránti delejes elragadtatottságban is telhetett volna… ha és amennyiben nem töltök minden öt percből legalább négyet azzal, hogy célzott figyelemmel kutassam-lessem, miként boldogul Jacob ott a hajó elejében.

A csapat mindeközben laza sorokat alkotva haladt lefelé a folyón. Az élen a három hosszabb hajó úszott, Jacob, Embry és Seth mindvégig egymás közelében tartották Rachel ügyfeleit, akik így csacsogva folytathattak eszmecserét az iramló hullámok felett. Mi többiek négy kisebb kenuval cikáztunk körülöttük, hol előretörve, hol lemaradva, végig a saját pillanatnyi kedvünk szerint. Messzire eltávolodni a kemény magtól azonban egyikük sem akart, s ezért magamban nagyon is hálás voltam.

Na persze engem nem a biztonsági megfontolások vezéreltek. Én Jacobot akartam folyamatosan a látóteremben tartani, mintha komolyan hinnék benne, hogy felvigyázó pillantásommal valamiféle mentális védőpajzsot tudok felhúzni körülötte.

Hát, mit mondjak, a próbálkozásaimat nem sok siker koronázta. A feromon-kibocsátás szinte látható felhő formájában áramlott felé, a másfél tucat nő – hajónként hat (plusz Nigel, aki fancsali képpel gubbasztott leghátul) – szünet nélkül kacarászott, búgott és viháncolt, vagy próbált más módon egy kis külön figyelmet kiharcolni magának.

A vetélkedés mindaddig alacsony gólátlag mellett döntetlenre állt, míg az első pihenőpontot elérve ki nem kötöttünk. Claire nyomában épp a móló deszkájára veszkölődtem kifelé, mikor hangos csobbanás ütötte meg a fülemet. Egy sikoly, majd újabb három csobbanás következett gyors egymásutánban, s mire irányba fordultam, a fuldoklót már segítő kezek villanásai húzták a part felé.

Mindannyian a helyszínre csődültünk. A félkör közepén négy alak tartózkodott: a három csuromvizes megmentő, valamint maga az áldozat, aki szétvetett tagokkal és lehunyt szemmel hevert a part kövein, olyan mozdulatlanul, mintha nem is lélegezne.

- Mire vártok!? – csattant fel Rachel, és Jacobra szegezte kinyújtott mutatóujját. – Elsősegélyre van szüksége!

Jacob arcát csak egy röpke pillanatig tartotta fogva a csodálkozás, aztán lesimult róla minden érzelem, s ő egy profi életmentő mozdulatával hajolt a csapzott áldozat felé, aki – és ezt némi szarkazmussal konstatáltam magamban – ritka érzékeny alkat lehetett, ha röpke tíz-másodpercnyi fuldoklás után ilyen magatehetetlen állapotba jutott.

Jacobnak minimum tízszer kellett ismételten rátapasztania a száját és belefújnia a készségesen elnyíló ajkakba, mire Miss Nagyhalál kábán pislogva hajlandó volt magához térni. (Csendesen megjegyzem: egy csepp vizet sem köhögött vissza.)

- Oh, istenem… – pihegte elcsukló hangon. – Köszönöm. Köszönöm, Jacob. – Azzal minden maradék életerejét mozgósítva felkönyökölt, és perzselő hálapillantást vetett megmentőjére. Homéroszi kínok között megpróbált talpra vergődni, de mindannyiszor látványosan kudarcot vallott. – Jaj – lehelte az ötödik visszahanyatlást követően. – Minden erőm elhagyott, Jacob. Olyan erőtlen vagyok, mint egy kismadár… segítenél?

Na ez volt az a pont, amikor nem bírtam tovább nézni a jelenetet. Felrántottam róluk a pillantásomat, hogy aztán egyenesen Leah tudálékos vigyorának látványába fussak.

„Ugye megmondtam?” – tátogta némán, és a földön kuporgók felé bökte az állát.

Nem feleltem, csak bámultam magam elé meredten. Még akkor is ott álltam egyedül, mikor a tömeg már szétoszlott, s az áldozat, három megmentője valamint egy seregnyi hálatelt kolléganő (plusz a blazírt Nigel) körülülték a napsütötte tisztást, és egymást túllicitálva kezdték éltetni a nap hőseit.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés