16. fejezet – Váratlan találkozás

- Mit látsz Alice? – kérdeztem kíváncsian.
- Semmit… én… nem láttam semmit.
- Ezt meg, hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom… Nem láttam semmit csak nagy feketeséget… Olyan mintha… nem is tudom… mintha valaki nem engedné, hogy látomásom legyen – válaszolta, de a végét már csak suttogva mondta.
- De mégis ki tenne ilyet?
- A jobb kérdés inkább az, hogy ki tud tenni ilyet… Azt hiszem, hogy a Volturi megtenné, de én úgy tudom, hogy ilyen képesség nincs a birtokukban…

Ezután csöndbe burkolóztunk. Mindketten belemélyültünk a gondolatainkba. Én már csak akkor ocsúdtam fel, mikor megérkeztünk a házhoz.

- Nekünk ideje mennünk… - kezdte Edward, majd elhallgatott egy pillanatra – Bemegyek Renesmee-ért és megyünk, rendben? – intézte szavait most már felém fordulva.
Bólintottam, majd azt láttam, hogy Edward bemegy a házba, hogy hazavihessük a „kislányunkat”.
Sajnos ez az utolsó nap, amit vele tölthetünk, mert holnap már át is adjuk a nagynénjének.

Amint Edward kiért, azonnal hazamentünk, persze csak az elköszönés után.
Egész éjjel Renesmee-t néztem, ahogy alszik és azon gondolkoztam, hogy talán soha nem látom, vagy, ha látom is, akkor sem velem fog élni. De mégis az a gondolat is ott motoszkált a fejemben, hogy talán a Volturi távozása után ismét velem lehet.

Hirtelen Edward karjait éreztem magam körül, ahogy szorosan magához húz.
- Minden rendbe jön – suttogta bizalommal teli hangon.
Egy ideig csak álltunk és mindketten az alvó kislányt néztük.
Aztán felé fordultam és egyenesen a szemébe néztem.
- Láttad Alice látomását, igaz?
- Nem… – mondta, mire felhúztam a szemöldököm, ezért folytatta – Vagyis igen, de nem látott semmi fontosat csak feketeséget.
- Pontosan. De ez is fontos, mert azt mondta, hogy…
Edward félbeszakított.
- Tudom, hogy mit mondott… Azt, hogy olyan, mintha valaki nem engedné, hogy látomása legyen… Hiszen ott voltam a kocsiban és én is hallottam, amiről beszéltetek.
Igaz… Edward is ott volt, de ekkor ezek szerint nem nagyon foglalkoztam a külvilággal.
- Jó, de akkor most mégis mi legyen? Ha Alice-nek valaki tényleg nem engedi, hogy „lásson”, akkor honnan tudjuk a Volturi jövetelének időpontját? – kérdeztem.
- Nem fogjuk tudni… Éppen ezért kell sietnünk… Amint felébredt Renesmee, elvisszük Silviához.
- Rendben – mondtam elhaló hangon.
- Így lesz a legjobb – bíztatott Edward és még egy mosolyt is a szájára erőltetett, de tudtam, hogy belül neki is fáj Renesmee elvesztése.
Átöleltem és arcomat belefúrtam a nyakába.
Ránéztem az alvó „angyalkám” arcára és megfogadtam, hogy az ő érdekében lemondok róla…

Ekkor azt kívántam, hogy bár megállna az idő és soha nem jönne el a holnap. De sajnos a kívánságok nem mindig teljesülnek…

Eljött a másnap.
Reggel nyolc óra volt és Renesmee már felébredt ekkor, így lassan elindulhattunk Cullenékhez…

Mikor odaértünk már mindenki a garázsban volt a kocsiknál, mert úgy döntöttünk, hogy most mindenki jön, mivel el akarnak köszönni Renesmee-től.
Ezalatt az idő alatt, amíg a „lányom” velünk volt, még Jasper is megszerette… Bár nem is csodálom, hisz’ ki ne szeretne egy ilyen „tündért”?!

Elindultunk a kocsik felé és beszálltunk. Két kocsival megyünk, mivel kilencen vagyunk.

Már éppen indulni készültünk, mikor léptek zaját halljuk…
Egyre hangosabban… és egyre közelebbről… Kiszálltunk a kocsiból, de közben egy kérdés zakatolt a fejemben.
- Mi lehet ez? – kérdeztem, de ekkor rám tört a felismerés.
- A… a… a Volturi, igaz? – hangom kétségbeesett volt.
Ekkor védelmezőn átöleltem Renesmee-t.
Senki nem bírt megszólalni, így Edward is csak bólintott válaszként.
A félelemtől szinte megdermedtem, de főleg a „lányomat” féltettem.
De ez meg hogy lehet? – kérdeztem magamban.
Alice nem látta… Hacsak…
Talán mégis a Volturi volt, aki nem hagyta „látni” Alice-t.
De ők nem tudják, hogy mi a képessége. Legalábbis azt hiszem.
Ezt muszáj volt kiderítenem…
- Alice – fordultam felé -, a Volturi tudja, hogy mi a képességed?
- Nem, mért? – Ekkor arcán átvillant a döbbenet. – Csak nem arra gondolsz, hogy a Volturi akadályozta a látomásaim? – folytatta néhány másodperc szünet után.
Bólogattam.
Nem voltam biztos benne, de sejtettem, hogy ők állnak az egész mögött…

A hangok ekkor már vészesen közeledtek.
- Nem lehetne Renesmee-t elbújtatni? – kérdeztem, mivel próbáltam megtalálni az utolsó fogódzkodót is a „kislányom” számára.
- Már túl közel vannak – válaszolta Edward.
- Akkor most mihez kezdünk?
- Várunk… mást nem tehetünk, csak várunk…

A léptek zaja másodpercenként közeledett, míg meg nem láttuk a zajt kiadó vámpírokat.
Végignéztem rajtuk.
Most többen vannak, mint legutóbbi „látogatásukkor” – futott át agyamon a gondolat.
Akkor viszont még esélytelenebbek vagyunk velük szemben. Nyeltem egyet.
Azt hiszem, van köztük elég sok újszülött is…
Hát ez nem sok jót ígér… Remélem, belátják, hogy Gabriel tévedett és elmennek…

Megláttam a „vezetőket” is. Ott meneteltek elöl. Aro széles mosollyal az arcán lépkedett felénk, de Marcus és Caius mogorván néztek maguk elé.
Minél közelebb jöttek, annál jobban próbáltam eltakarni Renesmee-t a kíváncsi tekintetük elől, bár be kell valljam, nem mentem vele semmire, hiszen egy vámpírszem elöl nem tudod elrejteni azt, amit ráadásul még látni is akarnak, így feladtam a próbálkozást, bár még mindig szorosan a karomban tartottam őt.

A vámpírok még mindig közeledtek felénk…
Aztán hirtelen már ott álltak előttünk…

- Áh, Bella, jól nézel ki… Jól áll a halhatatlanság* – mondta Aro és közben ajka mosolyra görbült.
Nem tudtam mit mondjak, így végül csak annyit feleltem:
- Köszönöm. – Elég furcsán hangzott, de mégis mit mondhattam volna?! Ilyen beszélgetésekre nincsenek meg az általános sablonválaszok.
- Na, de mos nem egészen ezért jöttünk, de örömmel látom, hogy már te is tagja vagy a fajtánknak…
- Viszont lehet, hogy nem sokáig – mondta gyűlöletteljes hangon Caius.
- Na de Caius… - mondta Aro szinte dorgáló hangon – ilyet nem illik mondani, mikor ez nem igaz.
- Akkor mért jöttetek? – kérdezte Carlisle, bár mind tudtuk az ittlétük okát.
- Természetesen a halhatatlan gyermeket jöttünk szemügyre venni – válaszolta Aro felvéve a gúnyos hangját.
- Mégis miféle halhatatlan gyerek? Én nem tudok semmi ilyesmiről – mondta Carlisle olyan magabiztossággal, hogy bárki elhitte volna neki.
Bárki… kivéve a Volturit… pedig ez volt az igazság… tényleg nem volt halhatatlan gyerek…
- Oh… valóban? Akkor mégis ki az ott újdonsült vámpírunk kezében?
- Ő nem egy halhatatlan gyerek – morogta Edward.
- És szabadna tudnom, hogy mért kéne nektek hinnem?
- Mert ez az igazság… és magad is meggyőződhetsz róla, ha egy kicsit hallgatsz… Meghallod a szívdobogását – mondta Edward jelentőségteljesen.
Ekkor néhány pillanatnyi csönd állt be, majd Aro megszólalt.
- De… akkor ő egy ember?! Ez is tilos!
- Várj, Aro! Ő nem ember, hanem félvér – mondta Carlisle.
- Félvér? De olyan nem létezik.
- De igen. Létezik, hisz’ itt van… Ő egy nagyon különleges lény – ellenkezett Edward.
- Nos, ha így áll a helyzet, akkor hol vannak a szülei?
- Meghalt az anyja, az apja pedig fogalmunk sincs, hogy hol van. – Edward ekkor lehorgasztotta fejét.
- Hogy került hozzátok? – faggatta tovább Aro, miközben Marcus és Caius mérgesen fújtatott. Ők nem igazán szerették elhúzni a dolgokat a látszat szerint, és nem szerették, hogy „testvérük” ennyire engedékeny. Persze csak hozzájuk mérten volt az.
- Egy kosárban hagyták a házunk előtt egy levéllel együtt, ahol mindent leírtak a származásáról.
- Értem… Egyébként ki volt az a hölgy, akit tegnap meglátogattatok?
Edwardra néztem…
Ezt mégis honnan tudja? – kérdeztem magamban.
Döbbenetünket látván Aro megszólalt.
- Tudjátok, nem tétlenkedtem ezalatt az idő alatt, amíg nem találkoztunk… Összeszedtem néhány tehetséget… Például itt van Alexis, aki tárgyakat mozgat az akaratával, Richard, aki nyomkövető, mellesleg tőle tudtam arról a nőről, akivel találkoztatok, valamint Amy, aki képességfelismerő, tehát bárkiről megmondja, hogy milyen képessége van, aztán itt van még
 Joseph, aki viszont képességblokkoló… Oh, jut eszembe, sajnálom Alice, de muszáj volt… - fordult a végén Alice-hez egy hamis sajnálkozó arccal, és ezután gúnyosan elvigyorodott.

Tehát akkor tényleg a Volturi miatt nem volt semmi Alice látomásában.

- Ja… és van még elég sok tehetségünk, de most nem mondok többet.
Ekkor megérkezett egy másik vámpír.
- De jókor jöttél kedves Roger! – kiáltott fel Aro…

Csak azt nem tudtam ki ez a rejtélyes Roger… És ami még rosszabb, hogy nem tudtam, mi a különleges képessége… Valamint zavart még valami… méghozzá az, hogy mintha egy másik vámpír lépteit is hallottam volna, akinél… egy… egy… egy ember volt?!

*Idézet a BD-ből.. az eredeti könyvben Felix mondja Bellának, de az én történetemben nem szerepel Felix, így eme megtisztelő tisztséget - miszerint ő mondhatja ezt - átadtam Arónak :D

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés