32. fejezet – Végállomás: a hálatelt női szívek torkolata


Hatodik órájába érkezett a kenutúra, a melegen ragyogó napkorong elérte, és egy picit túl is haladta az ég zenitjét. A hőmérséklet meredeken felszökött, így a reggel csípőssége ellen védelmet nyújtó pulóverek mind feleslegessé váltak. A fiúk nem zavartatták magukat, még a pólót is ledobták, és a csivitelő nősereglet zöme is gátlások nélkül vetkőzött bikini felsőre.

Az élveteg oldalpillantások ekkor már olyan sűrűn keresztezték egymást a levegőben, hogy csodálkoztam, a kenuk hogyhogy nem akadnak fenn ezen a szövevényes hálón. Miss Nagyhalál – akiről időközben kiderült, hogy Melodynak hívják – maradéktalanul felépült balesetéből (aminek szándékoltsága felől szemernyi kétségem volt), és megkettőzött iramban folytatta a flörtölést. Hogy ki az elsődleges célpontja, az nem volt teljesen világos, amennyire a távolból láttam és hallottam, Jacob, Embry és Seth egyenlő arányban részesültek a hölgy kitüntető figyelméből.

De persze a többi vérfarkas fiú sem panaszkodhatott arra, hogy elhanyagolják. A szüntelenül ökörködő Collin-Brady páros, valamint Paul és Quil is megkapta a maga bámulás-adagját; az exkluzív figyelemből csak azért maradtak ki, mert ők nem voltak annyira szem előtt.

Nem úgy a három vezérevezős, kiknek széles háta vízcseppekkel telehintve csillogott a ragyogó víztükör felett. Minden egyes mozdulattal, ahogy húzásra merítették a lapátjukat, többkötegnyi acélsodrony keménységű izom feszült meg a felsőtestükön, hogy a következő pillanatban ruganyosan lazuljanak el a makulátlanul sima és egyenletesen barna bőr felszíne alatt. A látvány önmagában megért egy hálaimát, amiért az ember lányának megadatott az a kiváltság, hogy mindezt szinte tapintásnyi közelből nézhesse végig – amit, legnagyobb bánatomra, néhány merészebb perszóna kacérkodó kis megjegyzések formájában tolmácsolt is az érintettek felé.

Önkínzó éberséggel figyeltem ilyenkor Jacob az arcát – vajon hogyan fogadja a bókokat? –, de egy-két sanda somolygáson túl semmi komolyabb reakción nem tudtam rajtakapni. Úgyhogy stratégiát váltottam, és a sokkal közelebbi célpontul szolgáló Quil arcát kezdtem el már-már ugyanolyan intenzitással fürkészni. Ő vajon hogyan reagál a bikinis lányok látványára? Claire-hez fűződő sorsszerű kötöttsége engedi-e észrevenni az érett női csáberőt?

Hát, vele sem jutottam sokra. Egyszer-kétszer elnézett a viháncoló hölgykoszorú felé, de az arca elé ilyenkor mintha redőny gördült volna, maga mögé rejtve a benyomások szülte rezdüléseket. Érzelmeket csak akkor tudtam leolvasni a vonásairól, amikor Claire-rel zsémbelt – amit pedig minden ötödik percben megejtett, hol azért, mert az kihajolt a kenuból, és vízbe lógatta a kezét, ahelyett, hogy lapátolt volna, hol meg azért, mert túlságosan kimelegedett a szorgalmas evezéstől, amire pedig nem sokkal korábban nyomatékosan felszólították.

- Nessie – fordult hátra egy alkalommal Claire, miután éppen lezavarták a soros vitát Quillel. – Neked nincs meleged ebben a hosszú ujjúban? Miért nem veted le?

- Ó… – meglepetten néztem végig magamon: a nagy féltékenykedés közepette teljesen megfeledkeztem a saját komfortomról. – Igaz is – mosolyogtam rá hálásan. – Köszi, hogy szóltál.

Térdemre fektettem a dologtalanná vált lapátot, és néhány gyors mozdulattal kibújtam vízhatlan felsőmből.

- Vettél alá fürdőruhát? – mutatott a pólómra Claire. – Mert akkor ezt is levehetnéd. – Vigyorogva tette hozzá: – Olyan kíváncsi vagyok, le tudsz-e barnulni ezzel az új bőröddel…

- Tudod, mit? – vigyorogtam vissza. – Kiderítjük! – Azzal megszabadultam második réteg ruházatomtól is.

Már tíz perce lapátoltunk laza tempóban a folyó egy különösen csendes szakaszán, mikor Jacob szeme a távolból felém villant. A bőrömön éreztem a végigfutó pillantás bizsergését, mintha forró sivatagi homokot pergettek volna végig a mellkasomon. Aztán Jacob hevesen mutogatni kezdett.

- Hát ennek meg mi baja? – dörmögte Quil. Hátranézett. – Nessie, te fogod az adást?

- Egyetlen szavát se – csóváltam meg a fejem, és Jacob felé fordulva ugyanezt a mozdulatot széttárt karokkal is megismételtem. – Nem hallom, mit mondasz…!

Visszafordultam az evezőmhöz, hogy újra munkához lássak, de akkor meg Claire különös tekintetébe ütköztem.

- Úgy irigyellek, Nessie – mondta lassan forgatva a szavakat, miközben a szeme egyértelműen két alaposan összefröcskölt bikini-háromszögemre esett. – Bárcsak nekem is ilyen gyorsan megnőnének a melleim!

Quillel egyszerre kezdtünk harákoló köhögésbe.

- Még csak az kéne! – kapkodott Quil levegő után. – Így is úgy nősz, mintha erőszakkal nyújtatnának. Nem, nem, élvezd csak ki az ártatlan gyerekkort, amíg lehet.

Claire durcás fintort vágott. – Tisztára úgy beszélsz, mint apu…

Quil válaszul felhozott egy rakat mélyértelmű bölcsességet, aminek én már a felét sem hallottam. Egyre csak Claire utolsó szavai visszhangoztak bennem. A kijelentés, hogy Quil pontosan úgy viselkedik, mint az apja, zavaró mellékízzel nyert mélyebb értelmet bennem. Mert hát ez volt a nyilvánvaló igazság! Quil pontosan úgy reagált Claire melltájéki kiterebélyesedést sürgető kívánságára, ahogy azt egy aggodalmas apa tenné: még a puszta elképzelés is elborzasztotta, hogy a kicsi lánya egyszer felnő, és a dekoltázsa több lesz két kiálló kulcscsontnál.

Quil szeme még csak fel sem csillant a lehetőségtől – nem furcsa ez? Nem az lenne a természetes, ha már sóvárogva várná a pillanatot, amikor Claire végre felnőtt nő lesz, és ő minden kötöttségek nélkül szeretheti testét-lelkét?

A gondolat nekem jobban fájt, mint Claire-nek. Mert a magam példájára vonatkoztattam az ő esetüket, és nem tudtam megállni, hogy ne Jacobot képzeljem Quil helyébe. Lehet, hogy Jacob is ugyanolyan zavarónak találja a rajtam végbement külalaki változásokat… hogy ő is inkább késleltette volna az idő múlását, hogy legyen ideje hozzászokni a felnövésem gondolatához?

És ezzel a malom két ellentétesen forgó kereke közé ékelődtem. S a kérdésre, hogy akkor ezek a fiúk miként bírják ki a „kivárás” időszakát – azt az átmeneti időszakot, amit Quil is úgy szeretne elnyújtani –, csak egyetlen, ám annál nyugtalanítóbb választ leltem.

Fél négy körül járt az idő, amikor a végcélt elérve utoljára kikötöttünk. A magányos büfével és egy kidőlt-bedőlt csónakházzal felszerelt turistaállomás parkolójában már ott várakozott a két kisbusz, ami a csapatot volt hivatva visszafuvarozni a kiindulási ponthoz.

A fáradt társaság rögtön meg is rohamozta az emelkedőt, és válogatás nélkül szállt fel a légkondival előkészített utastér hűvösébe – ami utólag adott némi plusz szervezői munkát Rachelnek. Tízpercnyi egyeztetés után sikerült csak úgy szelektálnia a két csoportot, hogy mi, helybeliek, akik kisebb létszámban képviseltettük magunkat, egy buszba kerüljünk, s csupán azok üljenek át hozzánk, akiknek a másik fedélzeten már nem jutott hely.

Talán nem meglepő, hogy épp Melody és kokettálásban jeleskedő szűkebb sleppje volt az, aki addig-addig vacillált a csomagjával, mígnem az utolsó ülés is megtelt az egyes számú buszon, így a három grácia „kénytelen” volt köztünk helyet foglalni.

Savanyú szájízzel néztem őket, hogyan araszolnak végig a kisbusz szűk folyosóján, miközben szaporán csavargatott nyakkal igyekeznek kipécézni maguknak a stratégiailag fontos helyeket. Embrynek rögtön útitársa is akadt az egyik grácia személyében, ahogy Seth is megkapta a maga párját, csak Melody kóválygott továbbra is tanácstalanul. Hova üljön… hova üljön…? A mellettem kínálkozó gazdátlan ülés mindenestől elkerülte a figyelmét, ahogy azt a széket se méltatta még csak egy futó pillantásra sem, ami a szokatlan csendben gubbasztó, arcát az üvegnek nyomó Leah oldalán ajánlgatta magát.

Ő ekkor még nem tudta, hogy a kivárással (amit nyilván a legnagyobb fogás reményében tett) eltaktikázta magát, ám a következő pillanat irgalmatlan hirtelenséggel döbbentette rá a valóságra.

- Min mosolyogsz ennyire? – kérdezte Jacob, mikor lehuppant mellém – nagyjából fél másodperccel az után, hogy az elsavanyodott képű Melody hátrasomfordált, és kényszeredetten elfoglalta az utolsó szabad helyet Leah oldalán. Szinte a hátamban éreztem gyűlölködő tekintetét.

- Semmin – csóváltam meg gyorsan a fejem, de az arcomról nem tudtam levakarni a kárörvendő vigyort.

- Naaa… – nógatott kedvesen, s még finoman oldalba is lökött. – Rám is rám férne egy kis nevetés.

- Miért? – néztem rá provokatívan. – A lányok nem voltak elég szórakoztatóak egész nap?

Jacob elfojtott egy rövid nyögést. – Túl szórakoztatóak is, ha engem kérdezel! …De hé, figyelj csak – váltott hangot hirtelen –, mi volt ez a meztelenkedés az előbb?

- Meztelenkedés!? – Felháborodottan hőköltem hátra az ülésben. – Te mutogattad magad tök pucér felsőtesttel, nem én!

- Az teljesen már tészta! – vágta rá Jacob habozás nélkül. – Én férfi vagyok, nekem szabad. De te… te… – bőszen kereste a szavakat gyalázatos viselkedésemre – te nagyon könnyen leéghettél volna! Mit is képzeltél egyáltalán, nem értem… Ötvenfaktoros naptej nélkül ilyen fehér bőrrel a tűző napon, ez felelőtlenség!

Ösztönszerűen vágtam vissza: – Még vámpírbőrrel is?

- Csss… Nessie! – Jacob vad lendülettel tekerte körbe a nyakát, hogy meggyőződjön róla, egyetlen illetéktelen fül sem hallotta meg az elszólást. Helytelenítő grimasszal fordult vissza felém. – Te lány! A sírba teszel… esküszöm. Először az a gátlástalan sztriptíz a folyón… most meg ez. Nem tudnál véletlenül még óvatlanabb lenni, hogy a hajam is elkezdjen hullani az aggodalomtól?

A torkomból artikulálatlan horkantás tört fel. – Csak nem sajnáltatni akarod magad? A nagy életmentő? A nap ezerszer körbedongott szuperhőse? Mister Szájból-szájba Lélegeztetek Mindenkit, Aki Fuldoklást Mímel?

- Nocsak! – Jacob fél szemöldökét magasra vonva vérlázítóan önelégült képet vágott. – Csak nem a féltékenység beszél belőled, Nessie? Mi? Honnan ez a sok epe?

- Epe!? Ugyan! – legyintettem, de az arcom már bizseregett. – Csak látom, amit látok. És szörnyen nevetségesnek tartom ezt az egészet.

- Milyen egészet? – kíváncsiskodott Jacob. S hogy demonstrálja, mennyire érdekli a válasz, felsőtesttel még egy kicsit előre is dőlt.

- Hát hogy… te… illetve a többiek is… és… Eh, mittomén! – Ingerülten megvontam a vállam; már szörnyen bántam, hogy egyáltalán belekezdtem ebbe a témába.

- Hát, köszönöm, hogy elmagyaráztad – mosolygott tenyérbe mászóan Jacob. – Ez nagy segítségemre lesz majd a jövőben, ha nem akarok, mm… hogy is mondtad… nevetséges helyzetbe kerülni.

- Le lehet szállni rólam – morogtam fojtottan. Éreztem, hogy piros foltok ütköznek ki az arcomon és a nyakamon, így aztán, hogy eltereljem róluk a figyelmet, panaszos hangon nyűgösködni kezdtem: – Különben is éhes vagyok! Egy falatot sem ettem még ma… a hasam olyanokat kordul, hogy azt a Richter-skálán is mérni lehetne.

Jacob nem nevetett. – Kétszer is megálltunk enni. Te miért nem használtad ki az alkalmat? Uh, mondom én, hogy a korai halálomra bazírozol… egy falatot sem enni egész nap… halálra éheztetnéd magad, ha én nem figyelek oda – Jacob ekkor már hónaljközépig járt a hátizsákja mélyén, és némi búvárkodás után egy gerenda méretű csokirudat halászott elő belőle. – Tessék, vesd rá magad. Ez majd visszaadja az energiádat.

- Kösz – vettem át a nasit, és bölcsen magamban tartottam a kikívánkozó választ, hogy mi töltene fel még a csokinál is hatásosabban. Gyanakodtam rá ugyanis, hogy – mint eddig mindig – egy „Nahuel szerint” kezdetű eszmefuttatás, most is csak vitába torkollna.

Kihámoztam celofánjából a barna színű, vaskos rudat, számba vettem a végét, és elmélyülten nyalogatni kezdtem róla a csokibevonatot. Az evés és a szokatlan új íz megtapasztalása annyira lefoglalta érzékeimet, hogy a beszédre már nem is maradt erőm, csak bámultam ki az ablakon, elmélázva néztem, mint suhan tova a mélyzöldbe olvadó táj. Talán tíz perc is eltelhetett csendes nyammogással, mikor furcsa öblös zajra lettem figyelmes: Jacob lesütött szemmel indokolatlanul mélyeket lélegezett mellettem.

- Mi az? – cuppantam le a csokirúdról. – Valami baj van?

Jacob nem nézett rám, finoman csóválta a fejét, s közben csak ennyit mondott: – Elment az eszem, amikor ezt adtam a szádba…

Ó, a disznó mindenségemet! – kaptam rögtön csokimaszatos számhoz. Nagyon gusztustalanul ehetek, ha még az ilyen ügyekben rendkívül toleráns Jacobnak is felfordult tőlem a gyomra.

Nem is nézett rám, míg el nem fogyott az egész rúd. S mivel az kimondottan XXL-es méretű volt, maradéktalan bekebelezése kitartott majdhogynem az út végéig. Épp a kiürült celofánborítót markoló ujjaim begyét nyaltam körbe, mikor a busz lelassított, és mi ott találtuk magunkat kora reggeli találkahelyünkön. A főútba itt torkollott az az ösvény, ami a turistacsoport szállójához vezetett fel arra a különösen szép panorámát szolgáltató szirtre, aminek szélét bizonyos szögből még látni is lehetett a buszunk ablakán át.

Hangos mozgolódás támadt körülöttem, s én ekkor döbbentem rá, hogy innen autóval megyünk tovább – a három plusz utas pedig átszáll a másik buszra, és a panzióig vezető rövid, de meredek kaptatót ezúttal nem gyalog, hanem motorizált körülmények között teszi meg.

A fedélzet lassan ürült, a sor akadozva haladt, és amikor végre mindenki leszállt, a csoportosulás akkor sem oszlott fel – sőt a másik buszról leszállók jóvoltából még fokozódott is némileg. Néhány másodperc múltán aztán az is kiderült, minek tudható be mindez.

- Egy pillanatra, Jacob – állta el a nevezett útját Melody, miközben kibővült társasága támogatólag köré sereglett. – Nem tudom elégszer megköszönni, hogy megmentettél. Olyan szörnyen ügyetlen voltam, s ha te nem ugrasz nyomban utánam, talán el is sodort volna az ár… – itt hosszan kivárt, hangsúlyozandó a dolog drámaiságát, majd hirtelen kiviruló mosollyal így folytatta: – Ha neked és a többieknek is megfelel, akkor én… és a lányok – intett maga mögé a bőszen bólogató hölgykoszorúra – átugranánk estefelé hozzátok, hisz gyakorlatilag szomszédok vagyunk, és néhány üveg jófajta fehérbor felajánlásával mondanánk újból köszönetet. Mit szólsz hozzá?

Igen, Jacob, mit szólsz hozzá? – villogott bennem is a kérdés, miközben visszafojtott lélegzettel vártam a választ.

- Erre… igazán semmi szükség – mosolygott ő udvariasan. – Bárki ugyanezt tette volna… nem várok érte külön köszönetet.

- De én szeretném – heveskedett Melody; a slepp egyetértése jeléül szaporán bólogatott.

- Nem hiszem, hogy… – Jacob hirtelen elnémult, s én a tekintetét követve észrevettem, hogy Rachel ádázul integet felé, miközben néma szavakat artikulál. Jacob arca egy csapásra megváltozott: szolgálatkész mosolyt öltött, s ő némi mesterkéltéggel így szólt: – Hát előre is köszönjük. Igaz, Embry? Seth?

A két nevén szólított fiú helyeslőleg hümmögött, ami abban a minutumban a női érzelemnyilvánítás jellegzetes ujjongó hangjait váltotta ki a környező hölgykoszorúból. Melody és társai viháncolva tapsikoltak – a celofánborító hangos zizegését, ami dühödten összeszoruló öklöm felől érkezett, rajtam kívül nem hallotta senki.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés