- Edward… - néztem rá - … mi történt?
A hangom még a megszokottnál is sokkalta gyengébben csendült fel. Talán a sok belém tömött altató lehet az oka. Amióta kórházba kerültem, most ébredtem fel először. Érthetetlen képek kavarogtak előttem, mindössze az égő tűz narancsos lángjaira emlékeztem igen élénken. A többiről fogalmam sem volt. Biztosan elvesztettem az eszméletemet, vagy valami ilyesmi… Miután anya elment, hogy megkeresse apámat, egyedül maradtam vele, azonban Edward még mindig nem szólalt meg. Csak ült a betegágyam mellett, hideg tenyere a kézfejemre borulva pihent. Aranybarna szemei gondterheltnek tűntek… Nem tudtam, mire gondoljak. Talán… Valami rossz történt? Ólomlassúsággal múltak a percek, s közben azon izgultam, hogy anya és Charlie ne jöjjenek be addig a kórterembe, amíg ezt nem beszéltem meg Edwarddal. Egyszerűen úgy éreztem, mindenféleképpen tudnom kell róla.
- Nézd, Bella – kezdte végül, éppen abban a pillanatban, amikor rá akartam üvölteni, hogy mondjon már valami.
Gondolom, ebből is látszik, hogy a türelem sohasem tartozott az erősségeim közé. A bennem kialakuló érzésekből valami az arcomra is kiülhetett, mert Edward zavartan elhallgatott. Mi ütött ma mindenkibe?
- Edward?! – mondtam ki a nevét valamivel erélyesebben, mint szerettem volna.
- Nézd… - kezdte megint, az eltelt öt percben már másodjára -… Az a helyzet, hogy James…
- Hogy?! – a türelmem lassanként a végéhez közeledett.
- Hogy James elmenekült.
- Mit csinált? – kiáltottam szinte hisztérikusan. – De hiszen… Hárman mentek ellene.
Ja, igen. Ez a jelenet is szerepelt az emlékfoszlányaim között: Emmett, Alice és Jasper megindul a dühtől forrongó James felé, mialatt a balett stúdió parkettáját feltépik, s a fadarabokból máglyát raknak. Arra már nem emlékeztem, vajon mi történt ezután.
- Igen-igen – komoran bólintott, mint aki nyomatékot akar adni a saját szavainak. – Csakhogy nem számoltunk a képességével.
- A képességével? – visszhangoztam.
Azt már korábban „megtanultam”, hogy minden egyes vámpír rendelkezik valamilyen különleges képességgel. Példának okáért, Edward gondolatolvasó volt, míg a testvére, Alice, látta a jövőt. Persze a látomásai időről-időre változhattak.
- James képes uralni a tüzet – magyarázta elfelhősödött tekintettel.
Nem mondom, némi időre volt szükségem, hogy összerakhassam a fejemben ezeket a darabokat. Egy, a Cullenékhez hasonló lényt csak úgy tehetünk el láb alól, ha darabokra szaggatjuk, és a cafatokat hamuvá égetjük. Így volt vámpír, nincs vámpír. Egyszerűen hangzik, igaz? Valójában az is. Kivétel, ha olyan tulajdonsággal rendelkezik, mint ez a James nevű fazon.
- Ezek szerint… - valahogy nem tudtam végigmondani a megkezdett mondatot.
- Hamar rájöttél – mosolygott Edward, mint aki örül neki, hogy ilyen jó logikám van.
Ám ez a mosoly messze nem volt olyan felhőtlen és őszinte, mint amit általában kaptam tőle. Most szomorúságról árulkodott.
- Noha Alicenek sikerült eltörnie a nyakát, ez nem segített. Tudod, a sérülésekből, legyenek bármilyen súlyosak is, viszonylag hamar felépülünk. A halál kulcsa elsősorban a tűz. Ha viszont egy vámpír képes uralkodni a lángok felett…
- Ha úgy akarja, azok nagy ívben elkerülik – fejeztem be helyette.
- Igen, lényegében erről van szó.
Istenem... A fejem fáradtan hanyatlott vissza a párnára. Ezt nem hiszem el! Mindazok után, amit a stúdióban átéltünk, a pokol soha nem ér véget…? Mi lesz most velünk? Az egész életem menekülésből fog állni? Bár a gondolataimban való olvasás messze nem tartozott Edward erősségei közé, most mégis kitalálta, min agyalok ennyit.
- A meneküléssel nem érünk el semmit – jelentette ki komoly, tárgyilagos hangon. – Bármilyen gyorsak is vagyunk, az illatod alapján a Föld bármely pontján a nyomunkra akadna.
- Akkor mihez kezdünk? – tettem fel a kérdést teljesen jogosan.
- Maradunk és felvesszük velük a harcot.
Harcolni? Egy ilyennel szemben? Nem! Az ki van zárva! Nem akarom, hogy Edward miattam tegye kockára az életét. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak az altestemet takaró pléd vékony anyagába. Hirtelen eszembe jut valami. Valami, amit James mondott nekem, mialatt épp igyekezett engem a halálba hajszolni.
- Ha vámpírrá változtatsz, megváltozik a vérem illata! Onnantól kezdve már nem leszek érdekes a számára. Alicesszel is ezt tette az az orvos! – hadartam olyan gyorsan, hogy nem is voltam biztos benne, hogy Edwardnak sikerült felfognia, amit mondtam.
Azonban az arckifejezése arról árulkodott, hogy minden egyes szót értett. nagyon is. Arcizmai megkeményedtek, aranybarna szemei szinte villámokat szórtak felém. Ha szívbajos lennék, száz százalék, hogy már ennyitől infarktust kaptam volna, és vége.
- Azonnal felejtsd el ezt az ostobaságot, Bella! Nem foglak vámpírrá tenni! Nem hagyom, hogy ugyanolyan szörnyeteggé válj, mint amilyen én vagyok! Ez nem élet!
- Jól van, jól van, felfogtam! Most örülsz?! – most már kezdett bennem is felmenni a pumpa.
- Bella… - szólalt meg azon a hangon, amitől mindig meghatódom.
Felállt, és megpuszilta a homlokomat. Direkt nem csókolt meg, mert olyankor mindig elszaladt velem a ló. Letépni róla a ruháit, bőrébe mélyeszteni a körmeimet… Semmi egyéb vágyam nem volt.
- Figyelj, ezt később még megbeszéljük, rendben? Most inkább pihenj. Mindjárt itt vannak a szüleid. És ne haragudj rám! – kérte még utoljára, majd egészen egyszerűen köddé vált.
Mindig ezt csinálja, gondoltam. A következő pillanatban kinyílt a kórterem ajtaja, és Charlie lépett be rajta. Ez furcsa… Edward azt mondta, mind a ketten jönnek.
- Anyát hol hagytad?
- Telefonál Phillel. Így nem akart bejönni, hogy ne zavarjon téged.
- Rendes tőle – sóhajtottam.
- Hogy vagy? – ülte le pontosan ugyanoda, ahol nem sokkal korábban még Edward foglalt helyet.
- Már jobban, köszönöm…
- Ennek örülök.
- Apa, sajnálom! – bukott ki belőle. – Nem akartam így viselkedni veled, csak…
- Tudom, ne aggódj – simogatta meg a fejem búbját. – A barátod mindent elmondott.
Nem is tudom, miért, de abban a pillanatban valahogy egyáltalán nem érdekelt, hogy vajon mit hazudhatott neki. Elvégre az egész élete nem áll másból, mint hazugságokból. S félő volt, hogy most velem is ez történik majd. Mikor beszélhetek velük őszintén? Nem akarok ezen gondolkozni, figyelmeztettem magam, s gyorsan elzártam a gondolatokat elindító csapot.
- És most, mi legyen? – törte meg a csendet Charlie.
- Visszamegyek veled Forksba. Nem akarok Jacksonvilleben élni.
- Nem is tudod, mennyire örülök ennek – vigyorodott el azon a napon először.
Az én apám már csak ilyen, gondoltam. Bár nem mindig tudja kifejezni az érzéseit, valójában igen is, nagyon rendes és szeretetreméltó ember. Azt hiszem, már értem, anyám miért választotta őt annak idején.

A nap hátralévő része is viszonylag mozgalmasan telt, így nem maradt rá időm, hogy Jamesen gondolkozzam. Úgy tűnt, egész Forks tudomást szerzett a „balesetemről”. Ez történik, ha az ember a helyi rendőrkapitány lányaként látta meg a napvilágot. Mindenki tudni akart, mi van velem. Emlékszem, mekkora felhajtást csaptak körülöttem, amikor először megjelentem a helyi középiskolában. Majdnem én lettem az iskolai újság fő témája. Kész rémálom, ha engem kérdeztek. De, lényeg a lényeg, hogy alig pár óra leforgása alatt, ha a fél község nem fordult meg a kissé szűkre szabott kórtermemben, akkor keveset mondok. Persze, ez az egész Jessicát viselte meg a legjobban. Hosszú perceken át hallgattam, hogy mekkora szemétnek tartja Edward Cullent, amiért nem vigyázott rám eleget. Nem győztem neki hangsúlyozni, hogy csak egy BALESETRŐL van szó. Nem ért halálos sérülés, a leletem szerint megmaradok. Mindegy, ő csak mondta és mondta a magáét, én meg, jobb ötlet híján, ráhagytam a dolgot. Ő tudja… Érdekes módon, még a Cullen házaspár is tiszteltét tette nálam Carlisle biztosított róla, hogy a kórház legjobb orvosai és nővérei fogják gondomat viselni, valamint megígérte, hogy a Vadásszal is kezdenek valamit. Szívből remélem, hogy így lesz!

Aznap éjszaka nem aludtam valami jól. Hiába a vacsora mellé kapott altató, úgy tűnt, semmiféle hatást nem gyakorol a szervezetemre. Szinte öt-tíz percenként felébredtem, s csak bámultam a plafont. Ha valamilyen úton-módon mégis sikerült álomba merülnöm úgy egy-egy órácska erejéig, ezekben nem volt köszönet. James félelmet keltő alakja úton-útfélen a nyomomban volt, hol a dzsungelen, hol a sivatagon űzött keresztül, ám egy idő után mindig elkapott. Szinte éreztem, amint pengeéles fogai újfent a bőrömbe marnak, s a vámpírok mérge végigszáguld az ereimen. Amikor az egyik ilyen álmomból felriadtam, a szemem elé táruló látványtól minden csepp vér jéggé fagyott a bensőmben. Hideg pillantású, az emberi vér fogyasztásától vörölő pupillájú szemek lebegtek előttem, alig pár centiméterre az arcomtól. Az azokat közrefogó arcot, ha akarnám se tudnám elfelejteni… James volt az. Szőke haját, mint mindig, most is szorosan hátrafogva viselte, ajkain ördögi vigyor játszott, ami elégedettséget sugallt felém. A Vadász ráakadt a bárányra. Legszívesebben felsikítottam volna, ám mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, hideg tenyere az ajkaimra borult. A fenébe, gondoltam. A kapálózásra képtelenné váltam, egyetlen pillantásától mozdulatlanná merevedtem.
- Kicsi Bella – suttogta, egészen közel hajolva hozzám. - Nem kellene sikoltoznod, nem gondolod? Még a végén felébresztenéd az édesapádat. Ezt nem szeretnénk, ugye?
Oldalra sandítottam: Charlie a kórterem egyetlen, sarokba állított kanapéján fekve hortyogott. Mivel a fekvőhelyet nem az ő magasságához igazították, úgy összehúzta magát a takaró alatt, mint egy kisbaba. Más körülmények között roppant viccesnek tartottam volna a dolgot, ám most csak az aggodalom tombolt bennem. Edward nem volt sehol, gondolom, a „veszekedésünk” után hazament. Így már értem, hogy került ide James. Amennyire tudtam, megráztam a fejem, jelezve, hogy igazat adok neki.
- Helyes, látom, aggódsz apuci életéért. Ennek örülök – Minden egyes szavától kirázott a hideg.
- Mit akarsz te itt? – motyogtam a kezébe.
Természetesen, még így is meghallotta. Úgy gondolom, az ilyesmi nem okozott neki túl nagy nehézséget.
- Ó, hát nem egyértelmű? Eljöttem, hogy lássam, hogy van az én legújabb játékszerem – felelte negédes hangon.
- Jó vicc…
- Ugyan, nem viccelek. Ne aggódj, ma semmi szín alatt nem végzek veled. Le vagy gyengülve, így nincs meg a vadászat öröme.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem újra.
- El foglak rabolni, Bella. Miután felépülsz, szépen magammal viszlek az én titkos kis játszóteremre. Ott, ameddig csak lehet, eljátszadozom veled, majd szépen, lassan magamhoz veszem az utolsó csepp véredet is.
- Szemét vagy, James… Edward nem fogja hagyni.
- Egyre rájöhettél volna: ez a játék már régen nem róla szól, hanem csak kettőnkről. Ez a mi játszmánk, kicsi lány.
Jeges ajka egy puszit adott az arcomra, majd olyan hirtelenséggel, ahogyan jött, már távozott is, Én pedig ott maradtam az ágyamon fekve, s egyenletesen rázott a zokogás.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés