Napok teltek el James különös látogatása óta, én azonban képtelen voltam megnyugodni. Minden egyes óra elteltével, mely a gyógyulásom felé vezetett, egyre jobban eluralkodott rajtam az a bizonyos félelem. Egyet biztosan tudtam: nem akarok meggyógyulni. Tudtam, mi lesz annak a következménye… James elmondta. Magával visz egy olyan helyre, ahol senki sem találhat ránk, majd egy idő után végez velem. Többé nem láthatnám többé Edwardot… Ebbe a tudatba pedig úgy éreztem, azonnal belehalok. S mégis, a gyógyulásom ellen nem tehettem semmit. Úgy tűnt, Carlisle nagyon is komolyan gondolta, amikor kijelentette, hogy az itteni orvoskollégái minden tőlük telhetőt meg fognak tenni azért, hogy mielőbb jobb színben láthassanak. A hetek egyre csak múltak és múltak, én pedig úgy éreztem, az időm egyre fogy. Edward és Charlie minden nap bejöttek hozzám – természetesen az előbbi autójával, hiszen apámnak nem kevés problémát okozott volna a benzinpénz kifizetése -. Ilyenkor mindketten azon voltak, hogy felvidítsanak, ám próbálkozásaik időpocsékolásnak tűntek a szememben. Semmi és senki sem tudott segíteni, hogy úrrá legyek a letörtségemen. Egyik délután, amikor szokatlanul jó kedvem volt, nagyjából tíz perc beszélgetés után, apa felemelkedett ültéből.
- Na, gyerekek, azt hiszem, én most megyek – jött oda hozzám, és búcsúzás gyanánt megpuszilt.
- Miért? – bukott ki belőlem, mialatt a mosoly valósággal lelohadt az arcomról. Általában nem viselkedett így, ezért is néztem rá kissé ferde szemmel.
- Van egy kis gond a kapitányságon – sóhajtott.
- Gond?
- Az a valaki már megint áldozatokat szed a környéken. Minden rendőrre szükség van. Még a megyei rendőrfőkapitány is tiszteletét teszi az egyik őrjáraton.
Ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban elakadt a lélegzetem. Rémült pillantást vetettem az ágyam végében ülő Edwardra, aki rögtön megfogta a kezem, s enyhén megszorította. Azt hiszem, ezzel kért meg rá, hogy maradjak csendben. Így hát kénytelen voltam becsukni a szólásra nyitott számat. Végül, végső elkeseredésemben csak ennyit bírtam kinyögni:
- Vigyázz magadra.
- Szoktam – felelte, mint mindig, majd kezet fogott Edwarddal, s elhagyta a kórtermet.
Amint az ajtó becsukódott mögöttem, azonnal megszólaltam:
- Ők azok, igaz?
Kedvenc vámpírom először csak egy bólintással reagált, de, amikor észrevette, hogy aligha érem be ennyivel, folytatta.
- Esme és Rosalie figyelik őket. Most viszont, szerencsénkre – nem egészen úgy mondta ezt a szót, mintha valódi szerencséről lenne szó -, most csak ketten vannak. Laurent nem jött velük.
- Ezek szerint komolyan gondolta, amikor azt állította, hogy nem akar részt venni ebben a hajtóvadászatban.
- Úgy tűnik – komoran biccentett.
- És most mi lesz? – tettem fel a következő kérdést, ami így hirtelen eszembe jutott.
- Apám megnézte a leleteidet. Ha minden igaz, holnap hazamehetsz.
- Tényleg? – úgy viselkedtem, mint aki a hír hallatán majd kiugrik a bőréből, pedig valójában, sokkal inkább bőgni lett volna kedvem.
Most már úgy éreztem, perceim vannak hátra a Vadász érkezéséig. Félreértés ne essék, mindennél jobban bíztam Edwardban és a családjában – az életemet is a kezükbe helyeztem a múltkori alkalommal -, de ez a tényeken mit sem változtatott. James csak arra várt, hogy felépüljek, és utána, egy neki tetsző időpontban elrabolhasson. Remek kilátások, mondhatom.
- Carlisle azt tanácsolta, hogy ameddig nem sikerül lezárnunk ezt az ügyet, költözz hozzánk.
- Tessék?!
- Úgy gondolja, ha a közvetlen közelünkben vagy, akkor könnyebben vigyázhatunk rád.
- És Charlie? Ő mit mondott erre? – róla nem volt szabad megfeledkezni. Miattam volt közvetlen veszélyben, még szép, hogy aggódtam érte.
- Ő biztonságban van, ne aggódj. James azon kifinomult stílusú vadászok közé tartozik, akik csakis az áldozatuk vérére szomjaznak. Persze, a hajtás mellett enniük is kell, de náluk aranyszabály, hogy a főétel rokonait nem bántják.
- Milyen szabatosan fogalmazol – jegyeztem meg gúnyosan.
- Bella! – szólt rám.
- Bocsánat – sütöttem le a szemem, és tüntető jellegű hallgatásba burkolóztam. Edward pedig ugyanott folytatta, ahol az imént abbahagyta.
- Amikor apám felhozta neki az ötletet, teljes mértékben egyetértett vele. Mivel manapság nem sokszor lesz otthon, Charlie is jobbnak látta, ha rábíz valakire. Azonnal elfogadta Carlisle javaslatát.
- Nem csodálom.
- Szóval, holnap este hazajössz velem. Esme már nagyon vár téged. Egy egész lakosztályt rendezett be a számodra.
- Miért csak este?
- Ez nem Forks, Bella – nevette el magát, amitől úgy éreztem, mintha valaki egy selyemszalagot húzna végig a gerincem mentén – Itt nem esik minden nap. Mit gondolsz, mit szólnának az emberek, ha egy gyémántként ragyogó tinédzser elsétálna mellettük?
- Igazad van…
- Na, látod. Ideje mennem. Holnap találkozunk – lehelt egy gyöngéd csókot a számra, majd odébbállt. Én pedig azt sem tudtam, mit gondoljak. Cullenékkel fogok élni… Te jó ég!

Másnap délelőtt az egyik orvos leszedte a gipszemet, valamint kiszedte a varratokat. Azt tanácsolta, hogy egyelőre ne terheljem meg túlságosan a lábamat, fokozatosan szoktassam hozzá a mozgáshoz. Ennek megfelelően, ebédidőig egy járókerettel magam előtt bóklásztam a kórházhoz tartozó parkban. Világoskék köntösömben szakasztott olyan voltam, mint a környéken sántikáló idős nénik. Ha ezt Jessica látná, gondoltam. Biztosan halálra röhögné magát rajtam. Az igazat megvallva, még ennek is nagyon örültem volna… Viszont, hála a folyamatos járókeretezésnek, nap végére egészen belejöttem a gyaloglásba. Egy tájgyalogló versenyt ugyan nem nyertem volna meg, de már legalább a keret nélkül is tudtam haladni. Mire Edward megérkezett, egy nővér tiszta ruhát hozott, és elkísért fürdeni. Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy egyedül, segítség nélkül zuhanyozhattam. Ezt kihasználandó, majdnem negyedórán át folyattam magamra a langymeleg vizet. Amikor a fiúm belépett a kórterembe, már teljes harci díszben – értsd utcai ruhában – ültem az ágyamon, csekélyke poggyászom pedig a lábam mellett várakozott.
- Egész jól festesz – állapította meg, amikor meglátott.
- Kösz – mosolyogtam, és tényleg örültem neki, hogy így gondolja.
Egyik kezébe vette a bőröndömet, a másikkal pedig finoman átölelte a vállamat. Így hagytuk el a Phoenixi kórházat. Ahogy kiléptünk az ajtón, hallani véltem, amint a fiatalabb nővérek összesúgnak a hátunk mögött. Nyílván sokuknak tetszett Edward, de csak most jöttek rá, hogy bizony-bizony, már foglalt. Nem is tudom, miért, de abban a pillanatban nagyon elégedett voltam magammal.

Az ezüst Volvo félelmetes gyorsasággal falta a kilométereket. Azt eddig is tudtam, hogy Edward világéletében a sebesség megszállottja volt, de ez az iram még tőle is gyorsnak számított. Forksba vezető út első órájában még beszélgettünk egy keveset, ám ahogy ránk esteledett, kezdtem elálmosodni, s nagyokat ásítottam ott, az anyósülésen. Ezt látva, Edward félreállt a leállósávba, és rám nézett:
- A hátsó ülésen van egy hálózsák. Nyugodtan feküdj le aludni.
- Oké, köszi – azzal kiszálltam, majd a másik ajtónál beszálltam a hátsó ülésre.
Magamra kanyarítottam a fekete hálózsákot, majd a fejemet lehajtva, már aludtam is. Legközelebb arra ébredtem, hogy Edward gyengéden rázogatja a vállamat.
- Bella, ébresztő! – szólongatott. – Megérkeztünk.
Álmosan pislogtam párat, majd felültem. Ő a kocsi mellett állva várta, hogy végre kiszálljak. Odakint, mint mindig, most is szemerkélt az eső. Ez Forks és környéke, ahol az átlagos csapadékmennyiség jóval az amerikai átlag felett mozog. S, bár nem a legbizalomgerjesztőbb hely a világon, szeretek itt élni, gondoltam. Ma már minden ide köt: az iskola, a barátok, de még a szerelem is. Láttam, amint az aprócska cseppek végigfolynak a kezén, amit felém nyújtott, hogy segítsen, ha szükségem van rá. Belekapaszkodtam, ő pedig szinte kirántott a hátsó ülésről. Azon már meg sem lepődtem, hogy a kis kofferom is nála volt. Valahányszor meglátom ezt a házat, újra és újra elámulok azon, hogy itt valóban vámpírok élnek. Ehhez képest Charlie háza maga a megtestesült várbörtön. Faltól-falig ablakok, nyitott terek, a legutóbbi lakásdivat szerint berendezett szobák. És most, ki tudja, meddig, itt fogok élni, ráadásul azzal, akit szeretek. Az egész olyan volt, mint egy valóra vált álom. Együtt léptünk be a tágas Cullen-villába, ahol máris a készülő rántotta illata csapta meg az orromat. Jaj, ne, jutott eszembe, teljesen elfelejtkeztem róla, hogy én nem vagyok vámpír, s ennem is kell néhanapján. Mit ne mondjak, máris kényelmetlenül éreztem magam.
- Gyere – Edward gyengéden megfogta a kezem, és elkísért a konyhába.
Az egész Cullen család ott várakozott, Esme ekkor végezte el az utolsó simításokat a nekem szánt reggeli terítékén. El sem akartam hinni… S ezzel együtt egyre inkább úgy éreztem, nem kellene itt lennem. Nem vagyok közéjük való… Rosalie pillantásai is ezt az érzést erősítették bennem. Ő volt az, aki a legkevésbé sem tudott elfogadni engem. Gondolom, ennek az volt az oka, hogy korábban Carlisle őt szánta Edward mellé… Bár neki ott volt Emmett, szerintem egész „életében” neheztelni fog rám emiatt. A többiekkel nem voltak ilyen jellegű problémáim, mindenki úgy bánt velem, mintha én is családtag volnék.
- Bella! – lépett oda hozzám a Cullen gyerekek anyja, s mint mindig, most is megölelt.
- Esme, remélem, nem okoz problémát, hogy itt fogok élni…
- Ugyan, ne butáskodj, te lány! – legyintett. – Nagyon jól megleszel itt is, erre mérget veszek. De most ülj le, és egyél. A kórházban biztosan nem adnak rendesen enni…
Mielőtt akár egy szóval is ellenkezhettem volna, leültetett az étel mellé, én pedig kénytelen-kelletlen enni kezdtem. Az igazat megvallva, meglepően jól főzött. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha nekem is az anyám lenne. Miután befejeztem a reggelit, Alice felkísért, hogy megmutassa a szobámat. A többiek átmentek a nappaliba, hogy megvitassák a napi teendőket. Úgy döntöttek, napközben mindig más páros őrködik majd a ház körül, a többiek addig elmennek vadászni. Éjszaka viszont mindenki otthon marad, hogy vigyázzanak rám. Az én szobám Alice és Edward lakrészek között kapott helyet, gondolom a szülők egyetértettek abban, hogy ők a legmegfelelőbb „szomszédok” a számomra. A helyiség berendezése hasonlított Edwardéra, ugyanúgy alakították ki, csakhogy akadt egy hatalmas különbség: a szoba egyik falához tolva, egy hatalmas franciaág várakozott.
- Ez gyönyörű… - motyogtam, miközben bejártam a tágas hálószobát.
- Tetszik? – mosolyodott el Alice. – Ne tudd meg, Esme mennyire félt, hogy nem találja el az ízlésedet…
- Tökéletesen eltalálta. Ennél jobbat álmodni sem mernék.
- Ennek örülök, majd alkalomadtán mondd meg neki is. Jut eszembe, a ruháidat áthoztuk Charlie lakásából, a tanszereiddel egyetemben. Ja, és Roselieval készítettünk neked egy esélyit a holnapi bálra.
A bál! Teljesen elfelejtettem, hogy holnap lesz… Na, nem mintha olyan nagy kedvem lett volna elmenni, de ez egy másik történet.
- Köszönöm… - suttogtam, Alice pedig bátorítóan megszorította a vállamat, majd magamra hagyott. Fáradtan dőltem le az, s azt hiszem, elszundítottam.

Amikor felébredtem, a kinti világ már sötétségbe borult, ám az esőcseppek még most is rendíthetetlenül verték az ablakokat. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen árválkodó olvasólámpát, majd a rémülettől összeszűkültek a szemein. Egy boríték várakozott a lámpának támasztva, rajta ismeretlen kézírással, az én nevem szerepelt. Remegő ujjakkal vettem magamhoz, és bontottam fel. A szöveget, ha jól sejtem, nem vörös tintával, hanem vérrel írták.

„Kicsi lány,

látom felépültél végre. Ennek nagyon örülök. Ne felejtsd el, már nem sok időd maradt. Hamarosan eljövök érted. Azt javaslom, használd ki a hátralévő időt. Edwardnak add át az üdvözletemet!”

Ennyi állt a papíron. Nem kellett zseninek lennem, hogy kitaláljam, ez mit is jelent. Elkezdődött, és én semmit sem tehetek ellene. Önként és dalolva vetem magam a Végzet karjai közé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés