Még most sem tudom, hogy volt erőm, akkor, ott, az esőben elmenni. Talán azért, mert tudtam, hogy meg kell tennem. Nem volt más megoldás. Carlisle is megmondta, hogy nem szavad, elmondanunk semmit abból, amire nem emlékszik, mert akkor nagyot ártanánk vele. Nem valószínű, hogy életében még visszajön az emlékezete az iránt, amit elfeledett. Igazából, lehet, hogy el akarta feledni, ott mélyen, a tudatalattijába, és ez érthető. Talán hiába mondta azt, hogy örül, hogy találkoztunk, mégis a szíve mélyén más gondolt, túl sok volt ez neki. Tegnap pedig nagyon önző voltam; csak az én érdekem számított, és a szívemre hallgattam, ami jelen helyzetben nagyon nagy önzőség volt. Nem tehetek, és igazság szerint, nem is tudok semmit tenni az ellen, hogy azzal a farkassal legyen, ha ő azt szeretné. Ez a dolog sajnos túlnőtt rajtam. Mégis… mégis hálás vagyok, hogyha csak egy rövid ideig, de megérezhettem a szerelem és a boldogság enyhe szellőjét. Talán egyetlen mentsváram maradt; az emlékek. Hiszen a vámpírok memóriája tökéletes. Így hát száz év múlva is szinte életszerűen fogom érezni Bella meleg érintését arcomon. Iszonyúan fájni fog, mikor majd el kell válnunk, hiszen maximum két év múlva továbbmegyünk Forks-ból, ő pedig itt marad. Remélem azért, hogy ő boldog lesz. Neki más teremtetett, nem pedig én, eddig sem tudtam, hogy meddig húzhatjuk ezt a kétes állapotot. Hiszen előbb-vagy utóbb döntenünk kellett volna, így legalább eldőlt a kérdés. Eldöntöttem. Nem fogok vele igazán foglalkozni, így remélem, hogy még rendbe hozhatom azokat a dolgokat, amit feltúrtam.

***

Hétfő reggel kissé nyúzottan keltem fel, nem tudtam aludni szinte egész éjjel. Edwardon gondolkoztam. Vajon miért csinálta ezt? És miért mondta azt, amit mondott? Nem tudom, és a legjobban ez bosszantott. Charlie-nak szerencsére ma korábban kellett elmennie dolgozni, így megmenekültem a szokásos kérdéseitől. Gyorsan mentem a furgonomhoz, mert így is késésben voltam. A mai nap is ugyanolyan volt, mint a többi; borús. A sebességmérő már pont annál a határnál járt, ami után a furgonom már lerobban. Szerencsémre ekkor értem be az iskola parkolójába így, ez a veszély elmúlt. Ugyanolyan sebességgel szálltam ki a kocsimból, mint be, így nem is csodálkoztam, amikor két lépés után az egyik pocsolyába landoltam.
- Remek – jegyeztem meg csak úgy magamnak. Hirtelen egy kezet éreztem magamon, ami lassan felhúzott, majd megláttam a tulajdonosát is. Körülbelül velem egyidős fiú lehetett, smaragdzöld szemekkel, és enyhén hullámos, rövid, szőkésbarna hajjal. Arca vidámságot sugallt. Bőre, pedig neki is olyan fehér volt, mint eddig oly sok mindenkinek itt a városban.
- Szia! Daniel Scott vagyok – szólalt meg kissé mély hangján, enyhén mosolyogva.
- Üdv! Bella Swan vagyok, és ezer köszi, hogy segítettél. Nem is én lettem volna, ha nem esek el – közöltem kínosan vigyorogva, mire mosolya egy kicsit szélesebb lett.
- Semmiség. Viszont kérhetek valamit cserébe?
- Persze – válaszoltam, talán túl gyorsan.
- Megmutatnád, hogy merre van a biológia terem? Tudod, új vagyok, és… - mondta, miközben a tarkóját vakarta, gondolom zavarában.
- Igen, szívesen. Nekem is most biológiám lesz. – majd elkezdtem menni a suli bejárata felé, - Egyébként honnan költöztetek ide? Vagy a családod nem jött? – kíváncsiskodtam.
- Hát… a szüleim kapcsolata nem épp a legjobb, és egy ideje már nem bírtam nézni, amit egymással csináltak, így ideköltöztem a nagynénémhez.
- Értem, és sajnálom. És régóta lakik itt a nagynénid? Hogy hívják? – faggattam tovább, már az iskola folyosóján.
- Nem, vagyis már egyszer lakott itt, csak aztán elköltözött. Szeret világot járni – itt megeresztett egy mosolyt, - Amúgy Victoria Scottnak hívják, ismered? – kérdezte különös csillogással a szemében.
- Nem – feleltem zavartan.
- Oké – mondta egy kis idő után.
A következő fordulónál már el is értük a termet.
- Ez a biológiaterem. – majd beléptem. Már szinte mindenki benn volt, hiszen csak két perc volt a becsöngetésig.
- Ülsz mellém? – hallottam mellettem Daniel hangját. De mivel időközben észrevettem a második padban a nevem így ezt válaszoltam:
- Bocsi, de én ott ülök – mutattam a helyemre.
- Ja, oké. – válaszolta egy kis csalódással a hangjában, majd elment a helyére, ezután én is leültem. Pont becsöngetéskor lépett be az osztályterembe Edward, miközben én azon imádkoztam, hogy ne mellém üljön, de sajnos a sejtésem beigazolódott, és mellettem foglalt helyet. Majd nem sokkal később a tanár is belépett. Unalmas volt az óra, azt hiszem a sejtek felépítéséről beszélgettünk. Edward és én köztem még egy köszönés sem hangzott el. Úgy voltam vele, ha ő nem köszön, én minek köszönjek. De azért magamban elkönyveltem egy óriási bunkónak, hiszen ami történt, azután nem szólni semmit, igazán szemétség. Ezt kivéve az egész napom jól telt, sokat beszélgettem Daniellel, kedves srác. Ám nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogyha Edward mellettem ül bioszon, miért nem ismertem eddig. Meglepettségemre Charlie már délután otthon volt, mikor én hazaértem az iskolából.
- Szia, Bells! – hallottam a hangját a nappaliból.
- Szia! Hogy-hogy itthon? – kérdeztem meg tőle már a nappaliban állva.
- Hát, mint láttad, ma előbb kellett bemennem, ezért előbb is jöhettem haza. És neked hogy telt a napod?
- Köszi, jól. Amúgy ettél már?
- Nem, megvártalak téged.
- Oké, akkor megterítek – mondtam, majd a konyhába indultam. Hamar megterítettem, és vettem ki az ételt a hűtőből, így tíz perc múlva már az asztalnál ültünk. Csendben telt az ebéd, egészen addig, amíg meg nem kérdeztem:
- Apa, a Cullenék, ugye most költöztek ide? – kérdeztem meg gyanakodva.
- Persze… miért? – válaszolta kissé nehezen.
- Á, semmi. Csak kérdeztem.
Ekkor a mobilom csörögni kezdett.
- Bocsi – mondtam még apunak, majd arrébb mentem.
- Halló! –szóltam bele.
- Szia! Daniel vagyok – hallottam a vonal túlsó végéről, - Át tudnál jönni? A segítségedet szeretném kérni. Kissé le vagyok maradva bioszból, akkor tudnál segíteni? – kérlelt.
- Persze, 10 perc, és ott vagyok – válaszoltam, talán kissé meggondolatlanul.
- Oké, köszi. Szia! – majd le is tette. Valahogy túl kérlelő volt a hangja ahhoz, hogy nemet mondjak. Már csak az a kérdés, hogy ezt, hogy adom be Charlie-bak. Talán…
- Bella, ki volt az?
- Öhm… Angela. Megkért, hogy segítsek neki biológiában. Átmehetek? – hazudtam.
- Persze, de azért estére legyél itthon – válaszolta, majd fejét újból a tévé felé fordította.
- Rendben, szia! – majd felvettem a kabátomat, és beültem a kocsimba. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért mondtam igen Danielnek, hiszen még két napja sem ismerem. Valahogy nem tudtam nemet mondani. Furcsa. Most azért örültem neki, hogy még az iskolában elmondta, hogy pontosan hol laknak, így könnyen odataláltam. Leparkoltam az út szélére, majd kiszálltam az autóból. A ház, amiben laktak, közepes méretű volt, fehér színű. A háznak volt elől terasza, ugyanúgy, mint nekünk. Lassan lépkedtem a lépcsőn, és mentem a bejárati ajtóhoz, vigyázva nehogy elcsússzak. Becsengettem. Pár perc múlva nyílt is az ajtó.
- Jó napot, Bella Swan vagyok. – mutatkoztam be.
- Oh, szia, Bella! Gyere beljebb, már vártunk! – mondta mosolyogva az ajtóban álló nő. Hosszú, vörös haja fel volt tűzve, világosbarna szemei pedig különös fényben pompáztak. Szélesebbre tárta az ajtót, ezután én pedig átléptem a küszöböt, majd mögöttem halkan becsukódott a bejárati ajtó.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés