17. fejezet – Ezt azért nem hittem volna!

Meghökkenve figyeltem, ahogy berobog a látóterembe egy újabb vámpír, aki szintén a Volturihoz tartozott. Először annyira meglepődtem, hogy szinte nem érzékeltem semmit magam körül. De ez csak pár másodpercig tartott és mikor ténylegesen megnéztem azt a vámpírt, aki érkezett, egy vöröshajú, magas férfit pillantottam meg, de nem ez volt a fontos, hanem az, amit, illetve inkább, akit a kezében tartott…
- Silvia – ismertem rá, mire a nő felém nézett. Gondolom meghallotta, hogy a nevén szólítom… Talán kicsit hangosan mondtam…
Silvia csak bíztatólag rám mosolygott, majd Renesmee-re pillantott. Láttam a szemében a szeretetet és a féltést.

- Nagyon ügyes, Lewis! – kiáltotta büszkeséggel az arcán Aro.
- Igazán örülök, hogy segíthettem – mondta a nemrég érkezett vámpír, majd fejet hajtott.
- Biztos arra gondoltok, hogy mért hozattam ide ezt a nőt… Silviát, ugye Bella? – kérdezte felém fordulva.
Nem válaszoltam, ezért folytatta.
- Tehát az volt az oka, mivel kiderítettem, hogy ő az egyedüli rokona ennek a gyereknek és szeretném az ő verzióját is hallani a történtekről.
- De akkor meg tőlünk minek kérdezted meg? – kérdezte Edward dühösen.
- Jaj, ne legyél már ilyen mogorva! – Aro gúnyos mosolyra húzta az ajkát.

- Egyébként pedig azért kérdeztem meg, mert szerettem volna, ha ti is elmondjátok. De mivel Roger is már itt van, ezért Silvia szavában biztosak lehetünk – mondta jelentőségteljesen Aro néhány másodpercnyi szünet után.
- De mért lehettek benne annyira biztosak? – kérdezte Carlisle kíváncsian.
- Oh, sajnálom… Még nem is mondtam… Rogernek az a képessége, hogy felismeri, ha valaki hazudik, szóval nem tanácsos olyat mondani előtte, ami nem igaz, mert még a végén valakinek baja esne. És azt ugye nem akarjuk?! – fenyegetőzött Aro.

- Nos, akkor mondjon el mindent a gyerekről! – parancsolta Silviának.
Silvia hangosan nyelt egyet, de azért beszélni kezdett.
- Az anyja ember volt, aki a testvérem is egyben, és belehalt a szülésbe, az apja pedig vámpír volt… Én… én nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, hiszen ő egy félvér és ezért hagytam ott a házuk előtt – mutatott felénk Silvia. Ekkor azonban Roger valamiért megdermedt, viszont gyorsan rendezte vonásait, így nem volt túl feltűnő, de én mégis észrevettem.
- Értem… És maga honnan tud a vámpírokról? – kérdezte Aro.
- A gyerek apjától – válaszolta Silvia.
Roger most csak állt és maga elé meredt.
- Most meg kéne ölnöm, de a jelen esetben nem ezért jöttünk, ezt majd a legvégén megbeszéljük – mondta Aro.
Silvia ismét nyelt egyet.
Hát, igen. Én is tudom, hogy ez milyen érzés, hiszen három hónapja még én is ugyanebben a cipőben jártam… Nekem sem lett volna szabad tudni a vámpírokról, de én mégis tudtam…

- Roger! – szólitotta meg Aro, mire az rögtön előtte termett.
- Tessék? – kérdezte és végigsiklott tekintete Silvián, de ekkor mindkettőjük tekintete elhomályosult. Nem értettem ezt a reakciót, de gondoltam, hogy Silvia csak megijedt. Viszont azt már végképp nem értettem, hogy Roger, mért viselkedik így. Ez az egész olyan furcsa volt…
- Hazudott? – kérdezte Aro Rogertől.
 Én nem hiszem, hogy ilyen helyzetben bárki is hazudna – gondoltam magamban.
- Nem, minden szava igaz volt – felelte.
- Nos, akkor azt mondom, hogy tételezzük fel, elhiszem ezt az egészet a félvérségről… De akkor mi legyen Silviával? Szeretnétek még egy olyan ultimátumot, vagy itt helyben megöljem? – kérdezte ridegen Aro.
Ránéztem Silviára, aki kérdőn nézett vissza.
- Silvia nem tudja, milyen ultimátumról beszélünk – mondta Edward, mikor már én is beszélni kezdtem volna, hiszen végre megtaláltam a hangom, azonban Edward gyorsabban kimondta ezeket a szavakat, amit még én is ki tudtam olvasni Silvia tekintetéből.
- Az ultimátum a „vámpír leszel vagy meghalsz” alapon működik! – válaszolta Silvia felé fordulva Aro, akinek a szemében keménységet láttam.

Silvia egy darabig csak maga elé nézett, aztán hirtelen fel a szemembe, majd a kislányra a karomban és ismét a szemembe. Ezután bólintott, hogy megértette az ultimátumot.
- Tehát akkor mit választotok? – kérdezte Aro.
- Talán Silviának kéne eldöntenie – javasolta Carlisle.
Ekkor Aro Silvia felé fordult és már hozzá intézte a szavait.
- Nos? Mi a döntése?
- A… döntésem… szóval… az a döntésem… hogy… vámpír leszek – válaszolta végül.
Aro elmosolyodott és ekkor „testvéreire” nézett, akik szemében megvetés és gyűlölet kezdett kibontakozni.
- Marcus, Caius! Ne nézzetek már rám így! Semmi nem derült ki a létünkről, ami meg kiderült azt is megoldottam, ami pedig a gyereket illeti… nem halhatatlan gyerek, tehát nincs bűn.
- Nincs bűn, méghogy nincs bűn?! Ezek megszegték a szabályokat és te meg csak leinted őket! – szűrte a szavakat Caius.
- Nem, nincs bűn Caius és nem szegtek meg semmilyen szabályt… legalábbis most nem… Ami meg Bellát illeti, már ő is közénk tartozik, szóval nincs fenyegetés – ellenkezett Aro.
- Caiusnak igaza van! Ezt nem teheted Aro! Meg kellene őket bűntetni, hiszen bűnösök! – érvelt Marcus.
Aro ekkor közelebb ment hozzájuk és dühösen a szemükbe nézett.
- Nincs bűn, tehát nincs bűntetés! Ne ellenkezzetek velem, mert tudjátok, hogy rám jobban hallgatnak – mutatott a többi vámpír felé, akiket magukkal hoztak.
Ekkor Marcus és Caius szeme még mindig dühtől izzott, de már higgadtabbak voltak egy kicsivel és nem is vitatkoztak többet Aróval.

Mi pedig ezt az egész jelenetet csak megkövülten bámultuk és vártuk, hogy mi lesz a végkimenetele.

Miután ez a vita lezajlott, Aro ismét felénk fordult.
- Mint már mondtam, nincs bűn, tehát elmehettek… De át kell változtatni Silviát…
- És még vissza szándékoztok jönni? – kérdezte Carlisle.
- Nem, már nem… Ideküldök valakit a megfelelő időpontban…
- És mikor lesz az a „megfelelő időpont”? – kérdezősködött Carlisle tovább.
- Ne legyél már ennyire kíváncsi, drága barátom! Hamar meg fogsz öregedni… Ami persze a te esetedben nem lehetséges, de ebből a szempontból most ez vajmi keveset számít. A lényeg tehát az, hogy nem fogom elárulni, hogy mikor jön a megbízottam. Csak annyit mondok, hogy valószínűleg hamar, úgyhogy jobb, ha egy-két napon belül túlestek ezen az egészen – mondta Aro, majd nemtetszésünket látva folytatta – Nem adok több haladékot! Már így is túl engedékeny voltam.
- Legalább belátod – fújtatott Caius.
Aro azonban nem figyelt oda testvérére, hanem továbbra is hozzánk beszélt.
- Nem mondom azt, hogy még találkozunk, mert akkor ez azt jelentené, hogy megint megszegtetek egy szabályt, de azért szívesen látnálak benneteket mégegyszer, főleg most, hogy már megoldódtak ezek a kis „problémák”.
- Majd meglátjuk Aro – jelentette ki Carlisle.
- Remélem, eljöttök majd egyszer Olaszországba és nem csak mindig nekünk kell idejönni… Persze azért gondolom már nem fogunk többet „meglátogatni” titeket – kacsintott ránk.

- Akkor az hiszem, nekünk ideje lenne menni. Igaz Marcus? Caius?
- Igen, igen – mondta dühösen Caius.
Marcus nem szólalt meg, de a szemében harag tüze égett.
Aro elindult és nehezen ugyan, de Marcus és Caius is követte.
Mikor azonban néhány lépést tettek, Aro hirtelen hátrafordult.
- Azért örülök, hogy megismertelek titeket még, ha ilyen körülmények között is. Oh… és Silvia… igazán örülök, hogy önt is megismertem.
Majd ezután ismét elindult…
Néhány percig még hallani lehetett a léptek zaját, de utána elcsendesült minden.
Csak most vettem észre, hogy Silvia megkövülten bámul a semmibe. Nem számított erre az egészre, ahogyan én sem…

Néhány másodpercig még ott állt mozdulatlanul és a semmibe révedt, majd hirtelen összeesett.
Edward és Carlisle azonnal odarohant hozzá, hogy megnézzék nincs-e semmi baja.
Ezután bevittük a házba és lefektettük az egyik szobába…

Megkérdeztem Carlisle-t Silvia állapotáról, de csak annyit mondott, hogy a stressztől van.
Így egy kicsit megnyugodtam, hisz’ féltettem a lányom nagynénjét.
- Most már igazán hívhatom lányomnak Renesmee-t, hiszen velem marad – gondoltam.
Szegény kicsim már így is elvesztette az anyját és az apját se tudjuk, hogy hol van, nem kell, hogy még a nagynénjét is elveszítse.
Ezentúl már Silvia is a családunk része lesz.

Egy egész napig ájultan feküdt. Mikor Silvia felébredt, lejött a nappaliba. Ott csak én ültem egyedül a kanapén, de mikor odajött, ő is leült.
- Hogy érzi magát? – kérdeztem.
- Már jól, de azt hiszem, hogy mostantól tegeződhetnénk.
- Oh, persze… - meglepett a kérése, de azért beleegyeztem. Mondjuk, ha már egy családhoz tartozunk, akkor nem kéne magáznom - Kérdezhetnék valamit?
- Természetesen… Mondd csak!
- Arról lenne szó, hogy tudni szeretnék Renesmee apjáról?
- Ki az a Renesmee? – kérdezett vissza.
Persze… De buta vagyok, hiszen neki még nem is mondtam ezt a nevet.
- Nos… ő a… lányom... mármint… sajnálom…. nem így kellett volna mondanom – szégyenkeztem.
- Nem, semmi baj… Csak először nem tudtam, hogy kire gondolsz… Én még nem is adtam neki nevet, szóval még jó is, hogy legalább elneveztétek. Ami pedig a „lányom” kifejezést illeti… Nos, megértem, hogy ezt használtad… Elisabeth nagyon szerette a babát, mielőtt még világrajött volna és biztos, hogy örülne neki, hogy Renesmee-nek ilyen anyja van – mondta igazi őszinteséggel a szemében és a végén rám mosolygott.
Annyira meghatódtam, hogy ha tudtam volna, biztos, hogy ott helyben elkezdek sírni.
- Igazán köszönöm – mondtam néhány másodperc után.

- De eltértünk az eredeti témától – közöltem határozottan.
- Mi is volt az?
- Arról kérdeztelek, hogy mi van Renesmee apjával? Mármint azt tudom, hogy elment, de nem mondott arról semmit, hogy mégis hová?
Silvia nem válaszolt pár másodperc erejéig, aztán Edward és Renesmee jött be a nappaliba, félbeszakítva a beszélgetésünket.
- Zavarunk? – kérdezte Edward, miközben a tekintete köztem és Silvia között cikázott. Csak most vettem észre, hogy Silvia maga elé mered.
- Nem, dehogy – válaszolta Silvia felocsúdva, egészen könnyed hangon.
- Én már megyek is – mondta, majd felállt a kanapéról.
- Nem kell elmenjen – mondta Edward.
- Kérlek, hogy tegezzük egymást– mondta Silvia, mikor már majdnem kilépett a nappaliból.
- Rendben, de akkor sem muszáj elmenned.
- Nem muszáj, de egy kicsit egyedül szeretnék lenni.
- Jól van, menj csak – válaszoltam, mire már ott sem volt a nappaliban.
Valami azonban furcsa volt… Nem igazán akart beszélni Renesmee apjáról… Talán tud valamit, csak nem mondta el… De vajon mi lehet az…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés